[Gareth Lewis]
Keyla Saunders…
Először amikor hallottam róla azoktól, kik a
barátaimnak nevezték magukat, akkor egy ugyanolyan nőnek ítéltem el őt, mint
amilyen a többi nőt.
De hogy pontosan melyik csoporthoz is, sorolhattam
volna, csupán hallásból? Azt még akkor nem tudtam eldönteni.
Az apuci kicsi szemefénye, felszínes hercegnője
csoportjához? Vagy esetleg az olyanokhoz, akikkel csak egy éjszakás kalandokban
lehet, és érdemes részt venni?
Akkor úgy
voltam vele, ha csinos, és ha majd látom rajta, hogy akar engem, akkor egyet az
éjszakáimból, rá is áldozhatok.
Viszont amikor először
megpillantottam őt, nem hittem a szemeimnek…
Ahogyan előtte, úgy akkor péntek este is egy
fergeteges bulit rendeztek, a Bruce fivérek, amin mi is részt vettünk, Josh-al,
az egyetlen igazi haverommal. Persze, voltak barátaink, rengetek. De, olyan
igazi és testvéri barátság, mint ami kettőnket összekötött, olyan egy sem volt.
Történhetett bármi, mi mindig együtt másztunk bele, és együtt másztunk ki is. A
lehető legtöbb balhéban, vettünk részt… de mindig megvédtük egymás hátsóját.
A családomat, egyedül csak ő jelentette, hiába
voltak szüleim… de amennyiben ők leszartak engem, ugyanannyira én is leszartam
őket. Ezért is mentem bele minden nem legális dologba, és balhéba.
Sokkal jobban éreztem magam, úgy, hogy azt tehettem,
amit akartam, és amihez kedvem tartotta. Vagyis szartam a világra is, akárcsak
az én rám. Soha nem érdekelt engem mások véleménye, egészen addig a pillanatig, amíg a barna szemeimmel, rabul nem tudtam
ejteni az ő smaragdzöld szemeit. A legszebb és a leggyönyörűbb szemeket a
világon. Mely, teli volt kíváncsisággal, érdeklődéssel és tisztasággal.
Amint beléptünk, a Bruce fivérek klubjába, miközben
az ismerősökkel köszöntöttük egymást, a tekintetem csak egyetlen egy helyre
fokuszált, amikor körbe tekintettem. Ha akartam volna sem tudtam volna elszakítani
a tekintetemet róla. Fekete pánt nélküli, csillogó flitteres comb középig érő
ruhájával, gyönyörű hosszú lábaival, és a nap szőke hosszú hajával, magára ragadta
minden figyelmemet. Nem létezett semmi és
senki más körülettem abban és attól a perctől fogva, rajta kívül számomra.
Akartam őt. Meg akartam érinteni. A kezeimmel és az
ajkaimmal bebarangolni teste mindenegyes pontját és szegletét. Be akartam
cserkészni. A magamévá tenni.
Nem is gondolkoztam tovább, mert tudtam jól, hogyha
nem teszek az ellen, amit meg akarok kapni, akkor nem fogom megkapni, ezért ott
hagyva Josh-t az ismerősökkel, közelítettem meg őt, határozottan és
magabiztosan.
Amikor közelebb értem hozzá és a háta mögé álltam, a
füléhez hajolva, egyetlen egy mondatot, vagyis jobban mondva csak két szót
suttogtam neki: Táncolj velem! Ami
inkább volt, ön magától kijelentés, és kérés, mint kérdés.
Miközben arra kértem, hogy táncoljon velem, nem
tudva megállni, és ki is használva az alkalmat, beleszagoltam levendula
indulatú hajába, és csakugyan ilyen illatú nyakába.
Láttam amint a közelségemtől és a szavaimtól
megborzongott, és akkor már kezdtem volna magamat dicséretekkel bombázni, de
mielőtt belekezdhettem volna, ő azt a tervemet egy szempillantás alatt
lelombozta, amikor hátrafordította felém az arcát, majd a dús, meggyvörös,
csókolni való ajkai elutasításra való felszólítást ejtettek ki, akárcsak a
gyönyörű szemei: Nem!
Ennyi kellett neki ahhoz, végleg hogy letaglózzon
és, hogy ámulatba ejtsen… és, hogy belezúgjak.
Akkor már tudtam, hogy ő az a nő, akit igazán
akarok. Akit képes lennék szeretni… és aki éltethet, és aki meg is ölhet.
Elfogadva a válaszát, egy ígéretet suttogtam újra a
füleibe, mielőtt otthagytam volna őt: Majd,
fogsz!
Nem vártam meg, hogy mit reagál, és még hátra sem
tekintettem, miközben visszaandalogtam, Josh-oz. Pedig, nála s miatta, vissza
akartam tekinteni, mert látni szerettem volna még egyszer az arcát. De végül
azzal nyugtattam magam, hogy: majd,
hamarosan…
Egy héttel
később…
Ennyi időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy újra
láthattam, és hogy újra megszólíthattam őt.
De ez alatt az egy hét alatt, kitaláltam egy új
taktikát: nyomulni rá, de csak annyira, hogy éreztetni tudjam vele, nem fogom
feladni.
És, nem is adtam
fel.
Egy újabb buli volt a Bruce fivérek klubjában, és
mielőtt odaérhettünk volna, bizakodtam abban, hogy ő is ott lesz. És ott volt. Karcsú alakját, kék farmernadrág
és egy váll nélküli, fekete felső takarta. Szőke haja, pedig göndör lokniban
bomoltak a hátára. Ahogyan az első alkalommal, úgy akkor sem tudtam megállni,
hogy bele ne szagoljak a hajába és szippantsak még egyet a nyakába, amely
ugyancsak ismét levendula illatot árasztott. Újra táncolni kértem őt, de amikor
a válasza egy újabb „nem” volt, az
ajkaim, mosolyra húzódtak. – Gyönyörű vagy! – bókoltam neki, a füleibe
suttogva, majd mielőtt újra elléphettem volna tőle, belecsókoltam a nyakába.
Egy: „Kezd
megőrjíteni ez a csaj!” – kijelentéssel magamban, továbbra is mosolyogva
tértem vissza a haverjaimhoz. Akik immár, nem hagyták szó nélkül, hogy
ismételten hoppon maradtam.
-
Mi van haver?
Csak nem megtört a bűverőd? – kérdezték viccelődve.
-
Hahaha! – vált
gúnyossá a hangom. – Egyébként, meg nem!
-
Na, persze!
Azért, hajtott el akkor a szöszi! – harsogta jó kedélyűen, a társaságunk
egyetlen kopasz, teli izommal rendelkező tagja.
-
Mondtam én egy
szóval is, hogy elhajtott? – vontam fel az egyik szemöldökömet, nem törődőm
típusban.
-
Nem kellett azt
mondanod! Láttuk mi azt a nélkül is! – röhögött fel, kopasz öccse, aki hozzá
hasonlóan igencsak egy jó pár köteg izommal rendelkezik, és aligha nem kiköpött
fivére, annyi híjával, hogy neki van haja. – De ami igaz az igaz, és valljátok
be ti is srácok, hogy igazán csinos a kicsike. Ha buknék a szőkékre, szerintem
én is elvinném egy körre.
-
Ezt most azonnal
verd ki abból a borsószemnyi agyadból, különben szétverlek! – ragadtam meg
ekkor az ingje nyakánál fogva.
-
Héj! Héj, haver!
Nyugi! – pattantak fel a srácok, hogy leszedhessenek J.J-ről.
-
Jól van!
Eresszetek el! – tártam fel a két kezemet, amint elengedtem a kölyköt. – De,
még egy ilyen, és le foglak verni! Értve vagyok? – kérdeztem tőle,
ellentmondást nem tűrően. – És ezt mindenkinek szólt! – néztem körbe végig a
többi srácon is. – Ő tabu, mindenki számára! – jelentettem ki, enyhe fenyegető
éllel a hangomban. Majd, az után, hogy a kölyök elvette a kedvemet a bulizástól,
úgy döntöttem, hogy lelépek…
A következő alkalommal történő bulin, kivételesen
akkor nem mentem oda hozzá, ha nem csak távolról szemléltem őt. Pedig, majdnem
megölt a vágy, hogy érezhessem finom illatát, és közelségét. De tartottam
magam, amihez szükségem is volt egy – két, rövidre, csakhogy le tudjam győzni a
vágyat, amely szüntelenül csak arra sarkalt, hogy menjek oda hozzá.
De nem
szabadott, akkor nem!
Láttam rajta, hogy észrevett… de akkor sem mentem
oda hozzá. Majd legközelebb, de akkor
biztos, hogy nem fogsz nekem nemet mondani! – sugalltam felé a
tekintetemmel.
Így is történt.
Az azt követő bulin, amikor megláttam abban a szexi
kámzsás nyakú, fekete mini ruhában, tudtam… tudtam, hogy az addig valahogyan
visszatartott önuralmamnak befuccsolt.
Igyekeztem nem kimutatni, sem neki sem pedig a
haveroknak, hogy milyen reakciókat sikerült váltania belőlem, de amikor épp azt
láttam, amint egy alak felé közeledik, és szinte rámászik, már nem tudtam
visszatartani magam. Dühős és sietős léptekkel, vágtam utat magamnak hozzá,
csak hogy, teljes erőből leszedhessem róla azt a férget, akit rögvest egy
egyenes jobbossal, földre is küldtem. Legszívesebben addig ütöttem volna,
ameddig ki nem vertem volna belőle a szuszt is, de nem akartam elriasztani
magamtól, a lányt sem, aki közben a karomnál megragadva igyekezett visszafogni
engem.
Engedtem az akaratának, így hagytam azt a mocskot,
gondolatban, egy – Ez egyszer, most
szerencséd volt, haver! – majd, visszafordultam az én szépséges
csábítómhoz.
-
Jól vagy? –
kérdeztem, de csak a zöldszemeit figyeltem.
-
Nem kellett
volna, megütnöd őt! – mondta, válasz helyett.
-
Én nem ezt
kérdeztem! – vontam fel az egyik szemöldökömet, várva továbbra is a választ.
-
Igen –
sóhajtotta, a várt választ, mire azt mondtam, hogy:
-
Akkor én is, jól leszek!
Nem hagyva időt a további beszédre, a karjaimat a
dereka köré vonva húztam őt közelebb magamhoz, majd táncolni kezdtem, vele
együtt.
Nem vonta ki magát a karjaim közül, ami boldoggá is
tett, és persze megkönnyebbülést és megnyugvást is hozott nekem, az helyett,
mint, hogy meggondoltam volna magam, és az után az alak után eredtem volna, aki
hozzáért.
Számot – szám követett, de nem bántam, ahogyan ő sem
– láttam rajta -. Nem számított, nekem semmi és senki akkor, egyedül csak ő.
És, még most az se foglalkoztatott, hogy mennyire undorítóan nyálas és
eltunyult lettem hirtelen. Nem, mert őt a karjaimban tarthattam. Érezhettem
finom levendula illatát. Érezhettem, meleg és puha testét. Láthattam
közelebbről, gyönyörű szemeit, csókolni való ajkait… amelyeket, azóta se tudtam elfelejteni. Ahogyan, a csodaszép mosolyát,
dallamos kacaját sem.
-
Igyunk valamit!
– suttogtam a fülébe, amire ő csak egy fejbólintással válaszolt.
Le nem véve róla a kezemet, amit a derekára
csúsztattam, vezettem őt a bárpulthoz.
-
Mit kérsz? –
kérdeztem.
-
Egy Sex on the
Beach-ot – felelte.
-
Egy Sex on the
Beach lesz, és egy Kamikaze – adtam le a rendelésünket, Jack-nek a pultos
srácnak, ki a rövid ismeretségünk ellenére is, előrébb vett minket, mint az
előttünk lévőket.
Amíg az italainkra vártunk, a tekintetemet újra – és
újra csak a lányon tartottam. Egyszerűen nem tudtam levenni róla a szemeimet,
és közben azt kérdeztem magamtól: hogy mi
van benne, amiért egyetlen egy pillantást vetve rá, elvette a józan eszemet?
-
Egy Sex on the
Beach, a gyönyörű hölgynek – nyújtotta át először az italát a mellettem álló
szépségnek Jack, majd utána nekem. – És egy Kamikaze, neked haver.
Egészségetekre!
-
Kösz – intettem
neki, majd koccintásra tartva, fordítottam vissza a figyelmemet a lányra.
Miközben a sajátomét fogyasztottam, a tekintettemmel
minden egyes mozzanatát és mozdulatát végig követtem, akárcsak mindenegyes más alkalommal is.
-
Mennem kel! –
szólalt meg, nem sokkal később.
-
Nem! Nem kell! –
néztem meredten a szemeibe.
-
De kell, és
menni is fogok! – mondta, miközben dacosan tartotta velem a szemkontaktust.
Magamba vívódva, hogy elengedjem őt, vagy kapjam a
hátamra és vigyem magammal haza, ahonnan soha, de soha nem engedném ki, egy
megadó sóhajjal engedtem el, az időközben szorosabban tartott karcsú derekát.
De láttam rajta, hogy ő sem akarta, hogy elengedjem, és ez biztos löketett
adott az ezután következő tervemre.
-
Két nap múlva,
este hétkor a régi rakpartnál legyél ott! – utasítottam, akkor is mintsem
kértem volna.
-
És, ha nem? –
kérdezett vissza, felvont szemöldökkel.
-
Ott leszel! – szorítottam
meg erősebben a derekát, és húztam őt közelebb magamhoz, miközben a másik
szabad kezemmel végigsimítottam meggyvörös ajkain, melyek az érintésem során,
szétnyíltak.
Szerettem volna megcsókolni. Ő is erre várt, láttam
a szemeiben… ezt akár könnyűszerrel meg is tehettem volna, de még sem tettem.
Pedig pokolian kívántam, és akartam őt. Viszont, arra gondoltam, hogyha akkor
megcsókoltam volna, az fele annyira se lett volna jó, és tökéletes, mint amikor
végleg megízlelhettem az ajkait. Így csak a nyakát csókoltam meg, majd miközben
elhajoltam tőle, újra megismételtem a korábbi mondatomat: - Ott leszel!
Majd hagytam, hogy elsétáljon tőlem, de mielőtt még
végleg eltűnhetett volna a látókörömből, még egyszer visszanézett és én álltam
a tekintetét.
-
Haver, irtó
dögös a csaj! Ne hagyd veszni! – mondta, egy vállveregetést követően Jack,
miután már nem láttam a lányt.
-
Nem is hagyom,
hidd el! – jelentettem ki határozottan.
Két nappal
később…
Még hét óra előtt félórával megérkeztem a rakpartra,
amely egyben volt elhagyatott mindenki számára, és egyben pedig az én egyedüli
mentsváram, búvóhelyem.
Nem tudom, hogy mi vezérelt arra, hogy ide hívjam.
Eddig még soha senkit sem hívtam ide, csajt meg pláne nem.
Ő viszont, másnak tűnt.
Nem is hittem abban, hogy nem fog megjelenni. Biztos
voltam benne, hogy el fog jönni. És eljött. Kereken hét óra volt, amikor
megjelent előttem, egy farmert rövidnadrágban és egy kockás ingben, amelyet a
mellei alatt felkötött, akárcsak a hosszú szőke haját.
Akkor nem volt rajta smink. De tulajdonképpen, neki
nem is volt szüksége rá. Ezt akkor meg is mondtam neki, mire az arcán akkor
először láttam egy halvány pírt megjelenni. Amely csak ritka alkalmakkor tudtam
megjeleníteni az arcán. De nem bántam.
-
Gyere! –
nyújtottam felé a kezemet köszönés helyett. Amikor a saját kezét belecsúsztatta
az enyémbe, elsétáltunk a part végére, ahol két nagyobbacska sziklaszirt ált
ki, amire föl mászva, helyeztük magunkat kényelembe, s lelógattuk le a lábunkat.
Egyikünk sem szólt egy szót sem. Csak hallgattuk a
tenger morajlását, és néztük amint a nap lassan elhagyja a horizontot és csak a
csillagos eget hagyja maga után.
-
Nem értem –
szólalt csak meg egyszer.
-
Mit nem értesz?
– fordultam felé.
-
Miért hívtál
ide?
-
Miért ne,
hívhattalak volna? – kérdeztem vissza, felvont szemöldökkel.
-
Mert te nem
szoktál csak úgy elhívni egy csajt, hanem…
-
Ha nem? - vontam
fel továbbra is a szemöldökömet.
-
Tudod te nagyon
is jól, hogy mit szoktál velük csinálni – bökte ki.
-
Na, és mit szoktam
velük csinálni? – unszoltam őt továbbra is, mert az ő szájából akartam hallani,
hogy mit szoktam én tenni a csajokkal.
-
Hát, te csak
megfekteted őket. Vagyis csak egy – egy éjszakás kalandra mész el velük, és
fogadni mernék, hogy egyikük nevét sem jegyezted meg, vagy kérdezted meg,
ahogyan az enyémet sem.
-
Szóval, te ilyen
járatos vagy rólam? Ezt jó tudni – bólintottam elismerően, azért amiért
tudomást szerzett arról, hogy miként viselkedtem a csajokkal, és hogy tényleg
csak egy – egy éjszakás kalandokba burkolóztam… sőt mi több, ez nem is teljesen
igaz. Ugyanis, mindegyik nőt csak egyszer fektettem meg, aztán le is léptem,
mint aki jól végezte a dolgát.
És, hogy mégis bántam én ezt, valaha is? Nem! – volt a válaszom, erre a
kérdésére. Mégis mit kellett volna megbánnom ezen? Hiszen, mindegyik tudta,
hogy nálam és tőlem többre nem számíthat. Csak egyszeri alkalomra.
-
Akkor tudnod
kell, hogy én nem vagyok ilyen – mondta, lóbálva a lábait, és az ujjai között
csavargatva a haját.
-
Tudom, hogy nem
vagy – fogtam le a kezét, amikor közelebb kúsztam hozzá.
-
Akkor mit akarsz
tőlem? – kérdezte, kíváncsi tekintettel.
-
Csak azt, hogy
ne sebezz meg engem! – válaszoltam, majd nem tudva tovább várakozni, az
ajkaimat az övére helyeztem és megcsókoltam.
Először mozdulatlanul ült mellettem, nem reagálva
semmit, majd aztán pillanatokon belül viszonozta a csókomat. Hosszan csókoltam
őt, ki élvezve a pillanat minden percét.
Nem akartam abbahagyni, de kénytelen voltam mégis, amikor
eltolt magától.
-
Nem leszek egy
újabb strigula a fejedben, akit csak egyszer meghúzol, aztán dobsz is! – állt
fel.
-
Te nem csak
egyszeri alkalom lennél – követtem én is a példáját, és miközben beszéltem az
arcát a két tenyerem közé fogtam. – Nem tudom, hogy miért, de akarlak téged.
Jobban, mint bárki mást.
-
És, ha én, nem
akarlak téged?
-
Tudom, hogy
akarsz. Látom a tekintetedben – simogattam az újbegyeimmel, a szépséges arcát.
-
De ez akkor sem
jelenti azt, hogy le fogok feküdni veled.
És tulajdonképpen, egyáltalán nem akarok most semmilyen kapcsolatba
bonyolódni senkivel sem. Pláne meg nem olyasvalakivel, akit csak az egy
éjszakás kalandok érdeklik – mondta, hátra hajtva a fejét, majd hátrébb lépett
tőlem.
-
Kértem én
egyáltalán olyasmit tőled, hogy feküdj le velem? – léptem újra közelebb felé.
-
Nem, de… én nem…
-
Te mit nem? –
ragadtam meg újra a derekánál fogva.
-
Nem akarok beléd
szeretni. Már zuhantam egyszer, és eléggé fájt. Még egyszer nem akarom azt a
fájdalmat érezni.
-
Ígérem, soha nem
fogok fájdalmat okozni neked! – suttogtam a szívem mélyéről jövő ígéretet, amit
be is tartottam. Nem tudom, hogy hogyan… csak azt, hogy miatta és érte bármit
megtettem volna, és meg is tettem.
De… hiba volt… a
részemről…
Hónapokig, az orromnál fogva vezetett, pedig azt hittem,
hogy végre találtam valakit, akit imádhatok. Akit szerethetek.
Azt hittem, hogy boldog mellettem, miként én is az
voltam mellette. Még soha nem voltam szerelmes, de őt tiszta szívvel,
szerelemmel szerettem.
Elhittem, hogy ő
is viszont szeret… de, amikor
megláttam őt egy másik sráccal, az felért egy pofonvágással, sőt mi több, még
annál is többel. Mintha egy tört döftek volna a szívembe, újra és újra,
miközben meg – megforgatták volna.
-
Mi folyik itt? –
kérdeztem, számomra is meglepően nyugodtsággal.
Igazság szerint nem is voltam dühős, de még mérges
sem. Konkrétan szólva, olyan voltam, mint aki nem is ezen a bolygón létezett
volna.
-
Gareth… -
ejtette ki, a szőke szépség a nevemet.
-
Kérdeztem
valamit! – löktem le magamról a kezeit, amelyeket még reggel végigcsókoltam.
-
Ez nem az,
aminek látszik… - kezdett bele, de én a szavába vágtam.
-
Nem? – kérdeztem
vissza, gúnyosan felnevetve. – Akkor minek látszik?
-
Baby, ki ez a
pasas, és mi közöd van hozzá? – szólalt meg mögötte a szőke hajú srác, akivel
ezelőtt néhány perce még enyelgett.
Legszívesebben, addig ütném, ezt a csávót ameddig a
szart ki nem verném belőle, már csak azért is, mert hozzá, mert érni. De látva
azt, hogy a nő, akinek a szívemet adtam, egy cseppet sem ártatlan, békén
hagytam.
-
Tudod mit?
Inkább ne is mondj semmit! – ráztam meg a fejemet, majd visszafordulva inkább
leléptem.
Nem törődtem azzal, hogy utánam kiabált. Hadd kiabáljon csak! – gondoltam
magamban. Ha, így kihasznált engem, akkor tulajdonképpen minek is akartam volna
megállni?
Még életemben nem csalódtam ennyire senkiben, mint
benne és még életemben nem okozott nekem ennyire fájdalmat, mint amilyent ő.
Pedig voltak egy páran az életemben olyan személyek, akikben csalódnom kellett,
de Ő, rajtuk is túltett.
-
Gareth… légy
szíves állj meg. Hadd magyarázzam meg! – hallottam meg a hangját, közvetlenül
mögöttem, és bár nem akartam megállni, mégis megálltam.
-
Mégis mit akarsz
megmagyarázni? – fordultam visszafelé. – Tudod, mivel akartalak meglepni téged?
– tettem felé egy lépést, majd aztán még egyet, míg végül csak pár centi
választott csak el minket. – El akartalak vinni Párizsba, oda ahová mindig is
vágytál.
-
Tényleg? –
kérdezte meglepetten.
-
De most már
mindegy – vontam meg a vállamat. – Nem számít. Ahogyan, neked sem számított
mind az, amit adtam neked.
-
Gareth, ne mond
ezt! – próbálta meg fogni a kezemet, de én nem engedtem.
-
Miért ne
mondjam? – vált kissé dühőssé a hangom. – Hiszen az igazat mondtam. Nem?
-
Én… azaz
igazság, hogy láttalak téged, a minap délelőtt a Brinch kávézónál, egy csinos
barnával és… - mondta, de nem fejezte be a mondatot, ha nem elfordította a
fejét.
-
És te pedig azt
hitted, hogy megcsallak vele! Igaz? – vontam kérdőre. – Igaz? – faggattam újra,
amikor nem válaszolt.
-
Miért? Nem így
van? – kérdezett vissza, cinikusan.
-
Nem! – feleltem
az igazat. – Mióta megismertelek téged, soha egyetlen egy nő sem volt az
életemben, rajtad kívül. Csak te voltál, senki más – fogtam hirtelen két
tenyerem közé az arcát.
-
De akkor, az a nő?
-
Ő, Lori volt,
egy régi barát, akitől a jegyeket vettem meg Párizsba.
-
Én… óh, istenem!
– nyögött fel. – Annyira ostoba vagyok. Annyira, de annyira sajnálom! –
suttogta, és a könnyek folytak végig az arcán. De az helyett, hogy letöröltem
volna őket, hagytam, hadd folyjanak csak.
-
Hidd el, hogy én
is! – mondtam a könnyes bűnbánó szemeibe nézve. – Én is sajnálom, hogy bíztam
benned, és hogy azt hittem, számíthatok rád. Hogy számíthatok rád, mi szerint
meg tudsz bízni bennem, és hogy nem fogsz megsebezni engem. De, mégis
megtetted.
-
Nem akartalak…
-
De, még is
megtetted – vágtam a szavába, fájdalmasan és elkeseredetten.
Még soha nem éreztem magam ennyire sebezhetőnek,
mint abban a pillanatban. Rá bíztam a szívemet, de ő azt eldobta, mintha egy
darab szemét lett volna.
-
Remélem, megérte
neked, hogy eldobtad a szívemet, miután elraboltad! – Csak ennyit mondtam neki,
miközben végig simítottam az arcán, még egyszer utoljára, majd elengedve az
arcát, fordítottam neki újra hátat, és immár akkor, végleg magam mögött hagytam
őt, hátra se nézve.
Fájt.
Fájt, hogy ott kellett akkor hagynom, könnyáztatott arccal. De az még sokkal
jobban fájt, amit velem tett. Nem bízott meg bennem, és ezért inkább más pasi
karjába futott.
Elrabolta a szívemet, és a lelkemet is egyszerre. De
őt, ezt nem érdekelte. Ha érdekelte volna, nem tette volna azt, amit megtett.
Igaza volt
anyámnak! – gondoltam magamban
keserűen, amikor egy évvel később a történtek után, visszatértem arra a
sziklaszirtre, ahol az első csókunk elcsattant.
Olyan vagyok,
mint az apám! Soha nem fogom tudni megérdemelni a szerelmet! – és ez így is lett.
Tulajdonképpen, amikor visszagondoltam arra, hogy
milyen életet éltem, tényleg nem volt való nekem a szerelem.
Minek az? – kérdeztem magamban, de nem vártam választ rá.
A szerelem csak egy hazug és szánalmasságokra ösztönző
érzelem – véltem felfedezni. Majd eme tudat és jelkép képviselete érdekében,
ott folytattam az életemet, amit, Keyla
Saunders felbukkanásakor abbahagytam.
A sziklaparton ülve, és a naplementét nézve,
egyáltalán nem számítottam arra, hogy viszont fogom majd látni őt, pont ugyan
itt, de be kellett, hogy valljam magamnak: örültem, hogy viszontláthattam őt.
Leült mellém, de nem szólt egy szót sem, de én sem.
Nem is kellettek a szavak. Nem is volt rájuk szükség.
Csak néma csendben ültünk egészen addig, ameddig a
nap végleg el nem tűnt a látókörünkből, majd mielőtt úgy dönthettem volna, hogy
elmegyek, még végig fürkésztem őt. Ugyanaz a kockás felső, rövid farmernadrág
volt rajta, mint amikor először idehoztam. A szőke haja, megint csak lófarokba
volt kötve, de sminket akkor sem viselt. Gyönyörű volt.
-
Valaha
számítottam rád – intéztem hozzá a végleges, utolsó szavaimat. Nem kellett,
hogy kifejtsem, mit akartam ezzel mondani neki. Láttam, amikor egy szomorú
mosollyal az arcán, beletörődően a helyzetünkbe, bólintott egyet, válaszul.
Viszonozva az igencsak szomorú mosolyt, egy utolsó
csókra vonva az egykoron még imádott ajkait, távoztam a sziklaszirtről. A rakpartról. És attól a nőtől, akit valaha
szerettem…
