Két vérző szív egymásra lel - 34. rész The Final part 2/2

Robert

Együtt boldogan

Ő is elhagyott.


Miért hagy el engem mindenki?! Mit követtem el, ami miatt mindenki elhagy?! – kérdezem magamtól, keserű fájdalommal, miközben még mindig a hideg havas járdán térdepelek, és a lányomat tartom a karjaimban. Aki csak úgy mint én, hullatja a sós könnyeit.


Nem tudom felfogni, hogy mindez velünk történik meg. Miért pont most? Amikor már olyan jól megvoltunk együtt. Annyira boldogunk voltunk.


Ám ez a boldogság, egy szempillantás alatt el is illant.


Annyira magamba fordultam, hogy észre se vettem amint egy fekete Mercedes leparkol előttünk. Csak is egy hangos ijedt kiáltás térít magamhoz.


- Szentséges ég! Azonnal álljatok fel arról a havas kőről mielőtt megbetegszetek! – rángat fel minket Suzan.


Akinek a jelenlétén meg is hökkenek. Mit keres ő itt? Miért nincs otthon, és nyugtassa le a férjét? Akit most a pokol legmélyére kívánok.


- Mit keresel itt? – kérdem rekedten, miközben beterel minket a házba.


Belépve a házba, Emma –val azonnal a kandallóhoz lépek, és a kezeinket dörzsölöm a pattogó tűz mellett.


Még azt sem vettem észre, hogy mennyire is hideg volt odakint, mind addig amíg be nem jöttünk.


- Azonnal csinálok egy forró teát. – jelentette ki Suzan, és már a konyhában el is tűnt.


Pár perccel később két gőzölő bögre teával tért vissza hozzánk. Az egyiket Emma kezébe adta, míg a másikat az enyémbe. Aprókat kortyolgatva a finom citromos folyadékból, még kellemes érzés volt, amint a torkomat enyhén égeti.


- Hogy – hogy itt vagy? – kérdezem ismét.


Ám mielőtt válaszolhatna, Lizzy toppan be.


- Halihó, megjöttem! – lép be vidáman a nappaliba, de amint észreveszi, hogy Suzan is itt van lehervad a mosolya.


- Helló! – köszön. – Itt meg mi történt? – kérdi, s közben hol engem, hol pedig Suzan-t fürkészi kíváncsi tekintettel.


Egy pillanatra Suzan – ra tekintek, majd vissza a nővéremre. De mielőtt válaszolnék, a tekintetem a sírástól kimerült lányomra esik. Aki hosszan ásítozik az ölemben.


- Kristen el hagyott minket. – felelem, s amint ezt kimondom, a szívemben erős fájdalmat érzek.


- De hát miért?


- Ígérem holnap mindent elmondok. De nem most. Nem tudok erről most beszélni. – rázom meg a fejem. – Megkérhetlek, hogy fektesd le Emma-t?


- Persze. – vágja rá rögtön, és máris mellettem terem, hogy átvegye tőlem a lányomat. – Sajnálom, Rob. – suttogja a fülembe, miközben vigasztalóan átölel. – Azt hiszem én is ledőlök egy kicsit.


Fájdalmasan elmosolyodok, és egy apró csókot lehelek kislányom homlokára, majd a nővéremére is.


- Ha esetleg hamarabb elmennél Suzan, akkor most mondom, hogy ha bármiben is tudok segíteni, csak szólj. – öleli meg Suzan –t is.


- Köszönöm. – feleli, s látom amint az ő szemei is lassan megtelnek könnyekkel.


Amint Lizzy – ék eltűnnek a látókörünkből, Suzan felé fordulok.


- Ha azért jöttél, hogy elmond Kristen elmondta John – nak, hogy mi együtt vagyunk. Akkor szólók, hogy már tudok róla. Kris ezért is hagyott el. – mondom felállva a kandalló előtti bőrfotelból, a tőlem alig egy méterre lévő ablakhoz léptem, és azon keresztül figyeltem, amint a hó újra szállingózni kezd.


Néhány perc erejéig néma csend telepedett a nappaliba, és csak a tűz pattogó hangja hallattszódott Majd a néma csendet Suzan szakította meg.


- Ezt mondta neked? – kérdezi, szomorúan. – Akkor még sem mondta el az igazat.


- Ezt nem értem... – fordulok vissza felé. – Milyen igazat kellett volna elmondania? – kérdezek vissza.


Most aztán tényleg elvesztettem a vonalat. Legalább is azt hiszem. És ebben a pillanatban még nem is sejtettem, hogy mikre derül még fény az elkövetkezendő percekben. Amelyek során, az eddigi elvesztett vonal még távolabb kerül tőlem...


Miközben Suzan a délután történteket mesélte el nekem, és amint az igazság kiderülni hallattszódott a lábaim felmondták a szolgálatot, s térdre borulva ma már másodjára, az arcomat a tenyerembe temettem.


És megállás nélkül azt ismételgettem magamban, hogy ez csak rossz vicc. Avagy egy rémálom. Amelyből valami ok folytán nem tudok felébredni.


Nem lehet, hogy Emilie és Steven együtt lettek volna. Ez valami tévedés. Még hogy Emilie megcsalt volna engem? Ez kész röhej.


- Emilie soha nem lett volna képes erre. Ez valami tévedés. De még mekkora tévedés. – mondtam hitetlenül.


- Azt nem tudhatom, hogy mire lett volna, vagy mire nem lett volna képes. De, Kristen fel ismerte őt. És éppen, ezért nem mondta el neked az igazat. – állta a magyarázatát, Suzan.


- De még is miért nem? Miért hazudta azt, hogy mindent elmondott az apjának? – kérdezem, fájdalommal a hangomban.


Ekkor Suzan közelebb lépett hozzám, és letérdepelt elém, csak hogy egy szint magasságban legyünk. Majd a kezeit az enyémre csúsztatta.


- Azért nem mondta el, mert azt akarta, hogy úgy maradjon meg Emilie az emlékeidben, ahogyan őt ismerted, és szeretted. Nem pedig úgy, aki egy másik férfival is viszonyt folytatott, miközben te és a kis Emma itthon várjátok őt.


Lehetne –e még az életem ennél is katasztrofálisabb?


Az elmúlt egy órában minden boldog pillanatom elszállt. Kezdve onnan, hogy Kristen elhagyott. Utána pedig kiderült, hogy a kislányom anyjának viszonya volt, annak a nőnek az egykori szerelmével, akibe menthetetlenül szerelmes vagyok. S aki csak azért hazudott nekem, hogy megvédjen ugyan attól a csalódástól amelytől most ő is szenved.


Ha engem ilyen sokkoltan ért, akkor Kristen –t hogyan is érhette ez? Ha belegondolok abba, hogy mit érezhetett át akkor amikor meglátta azokat a képeket, és amikor az apja bevallotta neki az igazat.


Mindenáron az a tudat lebben fel előttem, hogy minél előbb a karjaimba kell vonnom őt, hogy elmondhassam neki, mennyire is szeretem.


- Tudod, hogy hova akar menni? – kérdezem hirtelen.


- Nem. Azt sajnos nem mondta el. De kétlem, hogy ilyen időben bármilyen gép is fel szállna. – mutatott kifele az utcára.


Ahol már időközben nagy szemekben hullott, és még hullik is a hó.


A tudat, hogy még mindig a reptéren találhatom, adott reményt ahhoz, hogy újra együtt legyünk.


Lekapva a fogasról a kabátomat, kerestem elő gyorsan a kocsi kulcsomat, és mielőtt kimehettem volna a garázsba a kocsimért, még felszóltam nővéremnek, hogy mit tervezek.


- Köszönöm Suzan. – öleltem meg hálásan, mielőtt kiléphettem volna az ajtón.


- Ne köszönj nekem semmit. Csak menj, és hozd vissza őket. – engedett el.


És én már kifele is rohantam. Azonban amikor a garázs előtt, megpillantottam a hatalmas hóbuckát.


Dühösen, néztem fel az égre.


- Miért teszed ezt velem? Mond miért?! – kiáltottam fel, haragosan.


- Tessék, vidd az én kocsimat! – lépett mellém Suzan, és a kezembe csúsztatta a kocsija kulcsát.


- De... és te? Hogy mész haza? – kérdeztem aggódva.


- Ha nem bánod, én maradnék nálatok éjszakára. John –t pedig felhívom, hogy ilyen hóviharban semmiképp sem indulok el. Legalább így egyedül maradva, elgondolkozhat azon, hogy mit is tett. – rántotta meg a vállát.


- Nem, természetesen maradhatsz. Tulajdonképpen örülnék, ha maradnál.


- Köszönöm, de most már menj. Siess ameddig nem borítja be az egész várost a hó. – irányított az autója felé.


Hallgatva rá, a kocsijához léptem amelybe beülve, már is indítottam a reptér felé...


Egész úton, azért imádkoztam, hogy még Kristenéket a reptéren találjam.


Nem is tudom, hogy mihez kezdek, ha végleg elveszítem őt...

(Kristen)

- „Felhívjuk minden utasunk figyelmét, hogy a Londoni járat látszólag, negyed órát késlekedni fog. Kedves türelmüket kérjük. Köszönjük!” – hallattszódott a hangfalakból egy mély női figyelmeztető hang.


Ami miatt sokan morgolódni kezdtek, körülöttünk. És én sem voltam éppen elragadtatva a bejelentett hírtől.


Miért éppen most kell ennek a hóviharnak is tombolni? – szitkozódtam magamban. De amikor az ölemben szomorúan a tömeget figyelő lányomra pillantottam, elhatároztam magamban, hogy azon nyomban bocsánatot kérek tőle, a viselkedésemért.


- Kicsim... – szólítom meg.


- Igen mami? – emeli fel a fejét.


- Kérlek, bocsáss meg nekem amiért úgy rád kiabáltam. Nem akartam, de még is megtettem. Amiért szörnyen haragszom is magamra. – simítottam meg az arcát.


- Szeretlek mami! – hajtotta vissza a fejét a vállamra.


- Én is szeretlek kicsim! – mondtam, és egy apró csókot leheltem a nyakára.


- Mami, én nem akarok el menni. Én a papával és az Emma-val akarok lenni. – emeli fel ismételten a fejét Jamie, és a tekintetét az arcomra emeli. – Kérlek, menjünk haza hozzájuk.


Eddig akárhányszor kért tőlem valamit, soha nem tudtam nemet mondani rá. Főleg azért, mert érte és neki bármit megtettem volna. És most, amikor ilyet kér tőlem, nem tudom, hogy mit is tegyek. Valóban én sem akarok elmenni, és én szeretnék Robékkal lenni. De nem tudom, hogy Rob miként is reagálna arra, ha elmondanám neki az igazat Emilie-ről.


Még is mitévő legyek?


Hallgassak a szívemre, és most azonnal álljak fel innen, és menjek vissza Rob-hoz?! Vagy, inkább az eszemre hallgassak amely arra utasít, hogy várjam meg a Londoni gépet, és üljek fel rá?!


- Én sem akarok elmenni kicsim, de nem tudom, hogy a papa valaha is megtud –e nekem bocsájtani, amiért hazudtam neki.


- Akármit is tettél vagy mondtál, a papa megfog bocsájtani érte. Mert szeret minket. – mondja, és remény csillan hatalmas szemeiben.


Valóban megfog majd bocsájtani Rob? Vagy még sem fog?


Ezt csak is akkor fogom megtudni, ha visszamegyek hozzá.


- Gyere kicsim, visszamegyünk a papáékhoz! – mondtam, és felálltam a székről.


S ekkor lányom száját egy hangos boldog sikoly hagyta el. Ami folytán minden tekintet ránk szegeződött. De egyáltalán nem tudtam a kíváncsi tekintettekkel foglalkozni, csak is azzal, hogy minél előbb bocsánatot tudjak kérni Robtól.


Letéve az ölemből Jamie-t, a nagy táskát, és a két bőröndöt húzva magunk után, hagytuk el a reptér auláját.


És bár elég csípős volt a hideg szellő amely megcsapott minket, még is tovább folytattuk az utunkat az út túlsó oldalán álló taxi-ig.


Amelybe miután bepakoltuk a bőröndjeinket és mi magunk is beültünk, a sofőrnek Rob címét adtam meg. Aki azonnal indította is a kocsit...


Másfél óra elteltével amikor szerencsésen megérkeztünk Robékhoz, kifizettem a sofőrt. Majd Jamie-t előre engedve magam után húzva a bőröndöket, a ház ajtajához érve, bekopogtattam a fehér tölgyfa ajtón.


Amely mögül nem sokkal később, az anyámmal találtam szembe magam. Aki miután felocsúdott a döbbenettől, rögvest a karjaiba vont.


- Édes istenem, kislányom. Úgy örülök, hogy meggondoltad magad, és hogy Robnak sikerült meggyőzni téged. – szorongatott meg először engem, majd végül Jamie-t.


- Hogy érted, hogy Rob-nak? – kérdeztem hirtelen.


- Hát nem ő hozott titeket vissza? – kérdezte értetlenül.


- Nem. Mi taxi –val jöttünk.


- Óh... akkor elkerültétek egymást. – nevetett fel. - Bizonyára, hamarosan hazaért ő is. De, ne álldogáljunk itt kint az ajtóban. Gyertek be azonnal. – szólt ránk, és máris a meleg kandalló felé terelt minket.


Amely előtt levéve a kabátot magunkról, a bőrfotel egyikébe foglaltam helyet, míg Jamie az én ölemben.


Anya pedig, pillanatokon belül, két forró bögre teával tért vissza hozzánk. Akinek elmeséltem, hogy mi is késztettet arra, hogy meggondoljam magamat. Egy kis idő elteltével amikor Jamie már elálmosodott a karjaimban, felvittem őt az emeletre Emma szobájába. Aki már javában az igazak álmát aludta. Befektetve mellé Jamie-t, mind a kettőjüket betakargattam, majd egy – egy jó éjt puszit lehelve a homlokukra, hagytam el a szobát, és vele együtt az emeletet.


A nappaliba érve, megtudakoltam anyától, hogy ő mit is keres itt tulajdonképpen. De amikor elmondta, hogy miért is jött ide, és hogy elmondta Rob – nak az igazat, egyáltalán nem tudtam rá haragudni. Hiszen ő csak jót akart.


- Miért nem mész fel és, pihensz le anya? – kérdem, egy kis idő elteltével, miközben arra várunk, hogy Rob haza érjen.


- Azt hiszem, valóban rám férne egy kis pihenés. – állt fel a kanapéról, és mielőtt bemehetett volna a vendégszobába, egy jó éjt csókot lehelt az arcomra. – Szurkolok, hogy minden a legnagyobb rendben menjen majd köztetek. Szeretlek kicsim.


- Köszönöm anya. Ahogyan azt is köszönöm, hogy mellettem voltál ezen a borzadalmas napon. Szeretlek. – viszonoztam, az ölelését.


Majd szomorú mosollyal az ajkaimon figyeltem amint, eltűnik a lépcső mögött lévő vendégszobában. Neki sem lehetett könnyű a mai délután, úgy hiszem.


Hiszen tudom, hogy mennyire szereti apát, akiben most ő is rettenően mélységeset csalódott.


Visszasétálva a kandalló elé, újra helyet foglaltam a fekete bőr fotelben, és miközben egy újabb bögre teát szürcsölgettem enyhe idegességgel a gyomromban, arra vártam, hogy Rob hazatérjen...

(Robert)

Miközben a visszafelé vezető úton tartok, mindvégig arra keresem a választ magamban, hogy még is miért velem történik ez?!


Miért kellett nekem először Emilie-t, majd most Kristen –t is elveszítenem?


Nem tudom.


Mit vétettem én, hogy ezt érdemeltem? Esetleg, nem kellett volna beleszeretnem Kris-be? Ez hülyeség.


Hiszen, tudtommal a szívnek nem lehet parancsolni. És azaz igazság, hogy én örültem is annak, hogy végül egymásba szerettünk. De, annak viszont már nem örülök, hogy a boldogságunk ilyen hamar tönkre ment.
Bármit megtennék azért, hogy újra együtt lehessek Kris-sel.


Bárcsak vele mentem volna akkor amikor arra kért, hogy tartsak vagyis, tartsunk velük!


Csalódottan, és fájdalommal a szívemben parkoltam fel a kocsifeljáróra. Amikor kiszálltam a kocsiból, a bejárati ajtó előtt levertem a bakancsomról a havat, majd beléptem a házba. Kibújva a kabátomból a fogasra akasztottam, majd miután kibújtam a bakancsból is, a nappali felé mentem. Amikor a tekintetem, a kandalló előtt lévő alakra esett, először azt hittem, hogy hallucinálok. De amikor egymás után hosszan, és sűrűn pislogtam, hatalmas megkönnyebbülés, és öröm járta át az egész testemet, attól amit ott láttam.


- Kristen? – kérdezem, alig hallhatóan...de ő még is meghallotta a hangomat.


Oldalra fordította a fejét felém, és amikor a tekintetünk egymásba kapcsolódott mind a ketten egyszerre mozdultunk meg a másik felé.


Nem voltam rest azon nyomban a karjaimba vonni őt, de ahogyan észrevettem ő sem ellenkezett az ölelés ellen.


Hosszas ölelkezésünk után, lázas hevességgel ostromoltam kívánatos meggyvörös ajkait, mind addig amíg levegőért nem kapkodtunk.


Szemeimet szorosan lehunyva tartottam, míg a homlokomat az övének döntöttem.


Nem akartam, vagy legalább is nem tudtam elhinni, hogy valóban itt van. Visszajött és a karjaimban tartom őt.


De amikor a szemeimet kinyitom, és az ő gyönyörű könnyáztatta smaragdzöld szemeiben visszatükröződik az én hitetlenséget árasztó tekintetem, kezdem el hinni, hogy ez valóban a valóság.


- Kérlek bocsáss meg nekem. Sajnálom, hogy hazudtam neked. És akárhogyan is de, mindkét féle-képen fájdalmat okoztam volna neked. Ahogyan tettem is. Bár visszaforgathatnám az időt, hogy megkíméljem magunkat –e borzadalmas csalódástól, és fájdalmon. – szólalt meg először.


Nem bírtam elviselni a tudatot, hogy újra sírni látom őt. Éppen ezért, az ajkammal lecsókoltam a könnyeit az arcáról.


- Nem te vagy a hibás. Te is akárcsak én, éveken keresztül egy olyan kapcsolatban éltünk, amely talán soha nem is volt igaz, csak egy látszat. És mind a ketten, olyas valakik miatt szenvedtünk és gyászoltunk négy éven keresztül, akik meg sem érdemelték a szerelmünket amelyet irántuk éreztünk.


- Azt hiszem igazad van. Valóban nem érdemelték meg, ahogyan mink sem azt a sok fájdalmat, amelyet éreztünk.


- Nem mondom, hogy nem fáj amit ma megtudtam Emilie-ról. De a tudat, hogy elveszítelek, és soha nem ölelhetlek magamhoz. Hogy soha nem hallhatom a gyönyörű hangodat. Nem láthatom elbűvölő mosolyodat, és gyönyörű szemeidet. És nem mondhatom azt neked többé, hogy Szeretlek! Még jobban fájt. Kérlek, ne akarj még egyszer elhagyni engem, mert azt már nem viselném el. – kérleltem suttogva még mindig a szemeibe nézve.


- Nekem is fájt, hogy fájdalmat okoztam neked, hidd el! Örülten szeretlek, és mind addig itt maradok, amíg el nem küldesz. – mondta, és egy apró csókot lehelt az ajkaimra.


- Akkor az a nap soha nem fog eljönni. – mosolyogtam rá boldogan, majd a karjaimba kapva őt, lágy szerelmes csókot nyomtam ajkára, és úgy vittem fel a szobámba...

Prológus

...egy évvel később.


Minden egyes boldog pillanatért, és a másikunk boldogságért megküzdve, egyáltalán egyikünk sem bánta meg, hogy együtt maradtunk, és mindenki előtt felvállaltuk a kapcsolatunkat.


Semmi sem volt fontosabb annál, hogy együtt lehessünk.


Bár hosszas küzdelmek övezték a végleges békességet köztünk és Kristen apja között, de megérte.


Megérte mert, gondtalanul és békés nyugalommal ölelhetem és mutathatom a világnak, hogy Kristen szerelme az enyém.


Míg Kristen egy híres modellcégnél kapott fotói állást, addig én megtarthattam a tanári állásomat. Amely az elmúlt idő során, valóban és ténylegessé is vált az életemben.


- Hé szépfiú, minden rendben? – hallottam meg a világ leggyönyörűbb hangját a hátam mögül, majd rövid időn belül két ölelő kart éreztem meg, amely hátulról vont körül.


- Igen. Azt hiszem, semmi sem lehetne ennél jobb. Mindenem megvan amiről valaha is álmodhattam. Minden olyan békés, és nyugodt körülöttünk. – simítottam a kezeimet az övéire, amelyekre egy apró csókot leheltem, amikor a számhoz emeltem.


- Azért ilyen békés minden mert, mindannyian megbékültünk egy – egy olyan helyzettel, amellyel egykor még nem. – mondta, és egy boldog mosolyt virított felém, amikor felé fordultam.


- Igazad van. – fogtam két tenyerem közét arcát. – Szeretlek, Kristen! – mondtam, és szerelmesen megcsókoltam őt.


- Én is szeretlek, Robert! – viszonozta a vallomást, és a csókot is. – Gyere menjünk, amíg meg nem eszik előlünk a finom grilles húst.


Míg az egyik kezemben egy finom üveg bort fogtam, addig a másikkal szerelmem derekát öleltem át, és kisétáltunk a Stewart ház hatalmas udvarára. Ahonnan finom illatok, és vidám hangulatok szálltak felénk.


Megérkezve az igencsak nagy társasághoz, a bort az asztalra letéve, hátulról öleltem át szerelmemet.


Akinek a szépen gömbölyödő pocakjára simítottam a kezeimet, a füle tövébe pedig egy apró csókot leheltem. Majd mosolyogva figyeltük, amint szerelmem szülei az én szüleimmel társalognak. Akiknek az első pillanatban a szívébe sikerült lopnia magát, szerelmemnek és Jamie –nek. Boldog voltam amiért ők is elfogadták úgy Kristen –t és a kis lányát, ahogyan engem és Emmát John –ék.


Nevetve figyeltük, amint Tom az alig másfél hónapja született Sarah – val közös kisfiúknak, Peter –nek gügyögött. Amelyet a hármas trió: Bobby, Marcus és Sam – akik közül még ketten, mindig keresik a megfelelő személyt - , nem tudtak vicces megjegyzések nélkül hagyni. Majd a tekintetem, a szintén gömbölyödő Sissy – re esett, - ő már az utolsó hetekben van - , aki Nate segítségével foglalt helyett az egyik karos széken. Mellettük pedig Lana és Ale foglaltak helyett.


Az utóbbi személlyel való viszonyom pedig az idő során, újra a régi kerékvágásba került, azon a napon, amikor szerelmemre hallgatva, minden régi dolgot sikerült tisztáztunk. Amely révén, már nővérem sem szomorkodott tovább. És ennek köszönhetően, a továbblépésben nagy segítségére volt Marcus. Akivel a közös zenélésük során, kerültek egymáshoz.


- Papa! Mami! – szaladtak felénk, a lányaink akik a grill sütőnél hagyták, a nagyszüleiket. – Nézzétek mit kaptunk a nagyiéktól. – mutatták felénk, az ajándékba kapott, gyöngykészleteket Amelyekre már egy jó ideje, áhítoztak.


- És meg is köszöntétek az ajándékot? – kérdezte tőlük szerelmem, miközben megcsodálta a különlegesebbnél – különlegesebb gyöngyöket.


- Igen, mami! – felelték egyszerre. – Majd, Thomas – nak is készítünk, és amikor már elég nagy lesz hozzá, hordhassa is majd.


- Rendben. De nem most. Most ugyan is enni fogunk. – mondtam én, majd az asztal felé tereltem őket, ahogyan szerelmemet is, aki kissé haragosan nézett rám.


- Miért hitetted el velük, hogy fiút várok, amikor az is lehet, hogy kislányt várok?! – bökött oldalba.


- Férfi és apai megérzés, szívem. – kacsintottam rá, és játékosan a fülcimpájába haraptam. – A lényeg amúgy is, hogy egészséges legyen.


- Igazad van. – bólintott rá.


Majd helyet foglalva az asztalnál, a családunk és a közeli barátainkkal egyetemben, egy kellemes és vidám délután elébe vágtunk... és amikor a poharainkat koccintásra emeltük, mindannyian tudtuk, hogy történjék bármi is, de mi mindig számíthatunk egymásra. Mert a család, mindannyiunk számára a legfontosabb az életükben...

The End

Két vérző szív egymásra lel - 33. rész The Final part 2/1

Kristen

Amikor minden kiderül

Az idő oly gyorsasággal repült el a fejünk felett, hogy észre sem vettük, hogy hamarosan itt a karácsony.


Pedig már itt is van a nyakunkon.


De, a Robbal és a lányainkkal eltöltött idők, mindenről sikeresen elvonták a figyelmemet. Kis híján még arról is, hogy apámnak is színt kelljen vallanunk.


Kínoz a bűntudat, hogy mindig valamilyen kifogást találok arra, hogy éppenséggel miért nincs a „páromnak” szabadideje, amikor is meg ismerhetné.


Pedig ha tudná, hogy igencsak ismeri őt, teljesen kitérne a hitéből.


De még is mihez kezdjek? Az igazságot nem mondhatom el neki, mert akkor Rob elvesztené az állását, amelyet az idő során megszeretett.


Az irántam való, haragját és dühét bár nehezen viselném el... de a ha tönkreteszi Robot, azt már nem tudnám elviselni.


Igaz már számtalan ötlet az eszembe jutott ez téren, hogy valahogyan leállítsam apát arról, hogy folyamatosan azzal nyüstöljön, hogy mikor ismerheti már a „barátomat”.


Mint például, hogy megkérem valamelyik fiút a bandából, hogy játssza el a pasim szerepét... de ezt el is vetettem, abban a pillanatban amikor megemlítettem Robnak. Ugyan is ő, erősen tiltakozott ez ellen az ötlet ellen.


Így hát maradtunk annyiban, hogy még várunk. Várunk a megfelelő pillanatra, amikor is Robbal együtt állhatunk majd úgy oda apám elé, hogy mi egy pár vagyunk.


De mikor lesz már az a megfelelő pillanat? – kérdem magamtól, miközben megérkezem a szüleim házához.


Bár kicsit csípős a levegő, mégis oly gyönyörű a hóval beborított ház tetők, fák és utcák.


Belépve a házba, letekerem a nyakamról a sálamat, és a konyha felé veszem az irányt, ahonnan mennyei illatok szállnak felém.


A konyhába érve, anyát és Jamie-t pillantom meg, amint együtt mézeskalács házat készítenek.


Megmosolyogva a látványt, köszönök nekik.


- Sziasztok.


- Mami! – ugrik a nyakamba kislányom. – Nézd, mézeskalácsot készítünk a nagyival. – mutat a művükre.


- Nagyon szép. Ügyesek vagytok. – nyomok egy puszit az ő arcára, majd az anyáéra is köszönésképpen. – Apa?


- Még nem ért haza... tudod, az utolsó munka napja az iskolában az idén, mindig tovább tart nála. – mondja.


- Értem... – s ennyivel annyiba is hagyom a dolgot.


Ugyan is én szerintem soha sem fogom megérteni apámat, ha a munkájáról van szó.


S mivel már az utolsó simításokat végzik anyáék, így kettesben hagyom őket, és fel megyek apa irodájába.


Ahol a gépéhez leülve, nekikezdek megírni az önéletrajzomat. Amelyet a párizsi Sajtófotó pályázatra akarok elküldeni.


És miközben arra várok, hogy a gép kikapcsolódjon a tekintetem a kis résnyire húzott fiókra esik. Ahol egy sárga mappát veszek észre.


Bár nem szokásom az apám cuccai dolgai között kutatni, most valamiért mégis megteszem. Belenyúlva a fiókba kiveszem a mappát, amelyet amikor kinyitom, rögvest vissza is csukom.


Minden bizonnyal csak, rosszul láttam azt amit láttam.


De mi van, ha mégsem?


A kíváncsiságom nem hagyott alább, így újra szétnyitottam a mappát. Amibe miután bele pillantottam, azt kívántam bár csak ne tettem volna soha!


Steven adatainak és életének meghatározó adatok. És egy bizonyos Emilie de Ravin –ról.... és a hozzájuk csatolt képeket találtam a mappában.


Steven amin, egy szőke hajú csinos lányt ölel és csókol...


- Ez nem lehet.... – motyogom magam elé, sokkoltan.


Még is mik ezek? Mit keres Emilie, Steven –nel ezeken a képeken? – kérdezem magamtól, amikor fel ismerni vélem a képeken, a kicsi Emma anyukáját.


- Hogy lehetséges ez?


Annyira zavaros lett hirtelen minden körülöttem, hogy jelen pillanatban azt sem vettem észre, hogy valaki belépett a dolgozó szobába... csak akkor tértem fel a kezdeti sokkból, amikor az illető megszólított.


- Kristen kedvesem, hát te mit keresel itt ebben a szobában? – kérdezi anyám...


- Te tudtál ezekről valamit anya? – rakom elé a képeket.


- Nem, de hogy is. – Néz rám, döbbenten. – Ugye ez nem az amire gondolok. – húzta össze a szemöldökét.


- Ha arra gondolsz, hogy apa figyeltette Steven-t, valami ok folytán, akkor igen. – felelem.


De amint eljut a tudatomig, az amit az előbb kimondtam, zavartan roskadok vissza a bőrszékbe.


Még is mit jelentsen ez? Miért nyomozott apa Steven után? És miért tartotta meg ezeket a képeket, ha már nincsenek semmi értelmességük? És... és Steven. Vajon a kapcsolatuk alatt végig megcsalt? Minden boldog egyes közös pillanatunk, csak színjáték volt az ő részéről?


Kérdések sorai, és a lehetséges válaszok, teljes kétségbeesésbe sodortak. Amely során, hatalmas erejű düh kerekedett fel testemben.


Hogy tehette ezt meg velem, s velünk? Miért állította, hogy szeret és hogy mi ketten vagyunk az életei, ha közben más nővel volt? Még soha életemben nem csalódtam ekkorát Steven – ben, mint most. Ahogyan apámban sem.


Azt mindig is tudtam, hogy ők ketten soha nem szívlelték egymást. De abban teljesen egyformák, hogy másoknak orbitális csalódottságot okozzanak.


És én még miatta, a szerelmünk miatt alig voltam képes, tovább lépni, s egy új esélyt adni magamnak a boldogságom miatt.


És apa? Miért tette ezt? Miért tartotta meg azt a rohadt mappát? Miért nem semmisítette meg?


Ha azt hitte, hogy soha nem fogok rátalálni akkor nagyot tévedett...


- Kicsim... kicsim, nézz rám! – hallattszódott egész közelről anyám hangja, és amikor megéreztem a kezemen az érintését, összerezzentem.


- Miért? Miért tette ezt? – néztem fel az arcára, ahol a dühtől tajtékozó szemeimből, a könnyeim kezdtek el lassan lefele csorogni az arcomon. – Én azt hittem, hogy szeretett. És, most meg kiderül, hogy mind végig egy másik nővel találkozgatott. Aki nem más mint... – kezdtem bele, de mielőtt Emilie neve a számra jöhetett volna, a szemeim előtt láttam Rob és a kis Emma arcát.


Édes istenem! Ha Steven vele csalt meg engem, akkor Emilie pedig Robot vele!


Azonnal elkel mondanom Robnak! – gondoltam, és már fel is pattantam ülő helyzetemből.


Nem! Nem tehetem meg ezt vele és a kis Emma-val. Nem akarhatom, hogy Rob is ugyan úgy érezzen mint ahogyan most én. Ő ezt soha nem tudhatja meg. Jobb ha azaz emlék marad meg neki amelyet mindig is a magáénak tudhatott.


- Te tudod, hogy ki ez a nő a képen? – a gondolataimból, anyám kérdő hangja rázz fel.


- Igen, tudom. – válaszolom. – Ő Emilie, Emma anyja, és Rob egykori szerelme. Aki szintén egy szerencsétlen autóbaleset áldozata volt. – erre gondolva, az is az eszembe jutott, pont ugyanazon a napon vesztették életüket.


- Óh, szentséges ég! És, most mihez kezdesz? Elmondod Robert – nek is? – kérdezi, együtt érzően.


- Nem tudom, hogy mihez kezdek anya. De, Rob semmiképpen sem tudhatja meg. Nem bírnám elviselni a tudatot, hogy is át érezze mind azt amit most én is érzek. – ráztam meg a fejem.


S lehet, hogy ostobaság lesz tőlem az amit tenni készülök, de jelen pillanatban ez a terv lesz a megfelelő döntés számomra. Képtelenség, hogy akár egy napnál is tovább maradjak itt ebben a városban. Ahol feltehetőleg fél életem, csupa – csupa hazugság volt, és átverés.


- Összeszedem Jamie cuccait, és már itt sem vagyunk. – mondtam ki, és már mentem is az én régi szobámba.


Ahol a szekrényhez lépve, kikaptam egy táskát, amelybe beledobáltam Jamie ruháit és játékait.


- Ne tedd ezt kicsim! – fogja le a kezeimet anya.


Akinek a kezeiből ki is rántom a sajátjaimat. Összeszorul a szívem, anyám arcát látván, de még is tovább pakolok.


Amint a táska megtelt, lefele siettem a lépcsőn, és amikor meglátom Jamie –t amint, vidáman szórja rá a porcukrot a mézes kalács házra, elfojtom a feltörni készülő könnyeimet, majd levéve a fogasról a kis kabátkáját közelebb lépek hozzá.


- Gyere kicsim, most haza megyünk. – szólítom meg, és igyekszem nem meg rémíteni őt.


- De hát miért? Nem úgy volt, hogy ma is a nagyiéknál alszok? – kérdi, szomorúan.


- De, de megváltozott a helyzett. Ma még sem alszol a nagyiéknál. Gyere vegyük fel a kabátot.


- De én ma itt akarok aludni... és... és, a nagyi meg ígérte, hogy sütünk még egy mézes kalácsházat!


Amit eddig soha életemben nem tettem meg, és amit nem is akartam megtenni azt most még is megtettem.


- Ha azt mondtam, hogy haza megyünk, akkor haza is fogunk menni! – emeltem fel a hangomat. - És ha azt mondtam, hogy gyere ide és vegyük fel a kabátot, akkor felvesszük!


Legszívesebben fejbe lőttem volna, vagy legalább jól felképeltem volna magamat, amiért ilyen hangnemben beszélek a lányommal. De a Steven és az apám iránt érzett haragom miatt, nem tudtam már vissza fogni a hangomat, és viselkedésemet.


Ráadva a kabátot Jamie – re, aki megszeppenve próbálta visszatartani a sírást, de nem járt sok sikerrel.


A karjaimba akartam kapni őt, és térden állva könyörögtem volna neki, hogy bocsásson meg. De tudtam, ha most megtörök, akkor nem lesz elég erőm, ahhoz amit tenni készülök majd.


A nyaka köré tekerve a sálát, húztam fel a cipzárját a kabátját. Majd miután ráadtam a sapkáját és a kesztyűjét, vettem fel a saját kabátomat is.


- Kristen, kérlek ne csináld ezt! – próbált meg megállítani anyám, amikor a vállamra kaptam a kanapé mellett lévő táskát.


- Jamie, köszönj el a nagyitól. – szóltam rá ismét lányomra.


Anyám ekkor lehajolt hozzá, és hosszasan megölelgette és megcsókolgatta őt.


- Ígérd meg, hogy jó kislány leszel, és hallgatsz a mamira. – Jamie még mindig megszeppenve, csak bólintott. – A nagyi nagyon – nagyon szeret téged kicsim. Vigyázz magadra, és anyára is!


- Sajnálom anya, de nem tudok tovább itt lenni, ahogyan ebben a városban sem. – ölelem meg őt szorosan. – Szeretlek anya! Majd hívlak! – mondom, és csókot lehel könnyáztatta arcára.


- Én is sajnálom kicsim. Ígérd meg, hogy nem csinálsz semmi ostobaságot, és hogy vigyázol mind a kettőtökre.


- Rendben.


- Én is szeretlek édesem!


Elengedve anyát, amikor kinyitom az ajtót, apával találom szembe magam. Aki döbbenten mered, a könnyektől áztatott arcunkra.


- Itt meg mi történt? És, ti? Hova mentek? Nem úgy volt, hogy csak holnap jössz érte? – kérdezi.


- Valóban tudni szeretnéd, hogy mi történt? – kérdezem vissza, a fogaim között sziszegve.


- Igen. – mondja, mire Jamie kezét elengedem, és anya felé fordulok.


- Anya kérlek, vidd ki őt a kapuig, és várjatok ott amíg vissza ki nem jövök. És kérlek, hívnál nekünk egy taxit? – anya bólintott, majd letéve a táskát a lépcsőre, apával a nyomomban visszalépek a házba, és az emelet felé veszem az irányt.


Nem kell visszanéznem ahhoz, hogy tudjam, apám követ –e, mert hallom a cipőjének kopogását a lépcső fokokon. Amikor beérünk az irodájába, az asztaláról felkapom a sárga dossziét, amelyet a mellkasának ütök. Megilletődő tekintetét látva, keserűen felnevetek.


- Mik ezek az adatok apa? Mik ezek a képek, Steven – ről? És, hogy – hogy lehetséges... hogy ilyen képek készültek róla? És még is mikor, és hogyan kerültek hozzád? Miért vannak ezek itt? – intéztem hozzá a bennem elsősorban felmerülő kérdéseket. – És ne tégy úgy mintha nem tudnád, hogy miről van szó! Inkább válaszolj!


- Kicsim... – tesz felém egy lépést, de én eggyel hátráltam. - ... meg tudom magyarázni.


- Ne kicsimez te itt most nekem, hanem felelj a kérdéseimre, mielőtt felrobbanok a méregtől.


- Hát jó... – megrökönyödve sóhajt egyet, majd megkerülve az asztalát leült a székébe. – Mint tudod, soha nem bíztam meg benne. De a ti érdekeitekben próbáltam őt meg ismerni, és éppen ezért felfogadtam egy magánnyomozót.


- Hogy mit tettél? Egy magán nyomozót apa? – kérdeztem felháborodva.


- Igen, egy magánnyomozott béreltem fel arra, hogy figyelje őt, és nyomozzon utána. Ugyan is tudni akartam, hogy a lányom és az valóban biztonságban van –e egy olyan férfi mellett, mint ő. Azonban a nyomozó, Steven halála előtt hívott fel azzal, hogy készültek róla és egy csinos fiatal szőke nőről képek. Én pedig az nap közöltem azzal a fajankóval, hogy vagy véget vett annak a kapcsolatnak azzal a másik nővel, vagy megmutatom neked a képeket, amikor a baleset történt. A képeket pedig, amikor megkaptam, a fiókba vágtam bele, úgy hogy meg sem néztem.


Remek. Az apám rájött, hogy Steven megcsalt, és megfenyegette, hogy vagy szakít Emilie –vel, vagy meg mutassa nekem a képeket.


Így már valahogyan kezd kikerekedni a Steven és az Emilie autóbalesetének különös és furcsa egybeesése.


Nyilvánvalóan pont akkor közölte Steven Emilie-vel, hogy az apám tud róluk, amikor... amikor, be következett az a szörnyű tragédia.


Édes istenem! Lehet, hogy az apám az oka annak, hogy... nem! Ez képtelenség! Nem tudom elhinni.
De a tettek, és a vallomása ezt bizonyítja!


- A te hibád! Minden a te hibád! Miattad halt meg, az a férfi akinek a felesége akartam lenni. Aki a gyermekem apja. Te ölted meg őt! – zokogva estem térdre a szobában.


- Kérlek, bocsáss meg nekem! – térdelt le mellém, és amikor megakart érinteni, ellöktem őt magamtól.


Feltápászkodva a szőnyegről, kiadtam magamból minden dühömet.


- Mindig is utáltad Stevent! Soha nem tudtam elviselni azt, hogy szeressük egymást. Miattad kereste egy másik nő társaságát, az helyett, hogy velem lett volna. Te üldözted őt annak a nőnek a karjaiba, és a halálba is egyaránt. – szinte már kiabáltam a szavakat. – Miért kellett megőrizned ezt a dossziét? Mond miért? Az lett volna a legjobb ha, akkor megsemmisíted Megölted őt, és vele együtt engem is! Soha nem fogom neked ezt megbocsátani!


Majd sarkon fordulva, kimentem a szobából. Nem törődve apám kétségbeesett szólongatásával, és bocsánatkéréseivel, levágtattam a lépcsőről, és kiléptem az ajtón.


A táskát ismételten a vállamra kaptam, majd anyámhoz léptem, akinek az öléből kikaptam Jamie-t. Aki be is ültettem az éppen megérkező taxiba.


- Kristen, kislányom! Várj, beszéljük meg, kérlek szépen! – ért utol apám.


- Ne hívj a lányodnak, mert mától többé nem vagyok az. Érted? Nem vagyok az, mert megöltél! S számomra te sem létezel többé! – vágtam hozzá, majd beülve Jamie mellé, utasítottam a sofőrt, hogy indítson...


Nem sokkal később amikor hazaértünk, a házban hatalmas üresség fogadott minket. De jelen állapotban, egyáltalán nem bántam.


Amíg Jamie – nek megmelegítettem a tagnap esti, sajt levest és leültettem az asztalhoz enni, addig én elővettem két bőröndöt amelybe a legfontosabb és a legszükségesebb dolgokat pakoltam bele.


Amint a pakolással végeztem, egy búcsú levelet tettem le a nappaliban lévő asztalra, amelyet Sarah – nak és Sissy – nek írtam. A könnyeimmel küszködve, néztem körbe a hatalmas házon. Amelyhez oly sok boldog emlék fűz, és fűzni is fog.


Miután Jamie megette a levest, és elmosogattam a tányérját és a kanalát. Újból felöltőztettem, és hívtam egy taxit.


Mielőtt felülhettünk volna a Londonba tartó gépre, előtte még Rob - ékhoz mentünk...

***

Rob – ék házának ajtaja előtt, mély levegőt véve csengettem be. Pár másodperc töredék elteltével, Emma nyitott ajtó. Aki amint megpillantott minket, hangosat sikítva ugrott Jamie – nyakába.


Jamie viszonozta az ölelését, de nem ugyan olyan kitöréssel mint a szeretett fogadott testvére.


- Papa – papa! Nézd kik vannak itt! – kiabált Rob – nak, aki a kezét egy törlőruhába megtörölgetve, jelent meg nem sokkal később az ajtóban.


- Hát ti? – kérdezte meglepetten. – Gyertek be. – invitált be minket, majd amíg ő Jamiet köszöntötte, addig én Emma –t.


Én csak egy apró csókot adtam a szájára, s ebből érzékelve ő már tudta, hogy valami nincs rendben.


- Beszélnünk kell. – jelentettem ki.


- Rendben. – bólintott, majd a lányok felé fordult. – Emma, kérlek menjetek be a szobádba.


- Igen is papa! – felelte, és megfogva Jamie kezét az emelet felé vették az irányt.


Megvárva amíg a lányok eltűntek a látókörünkből, Rob aggódó tekintettel nézett rám, majd közelebb lépve hozzám, megfogta a kezemet, és a kanapéhoz vezetett.


- Mi történt? – kérdezte, és az egyik kezével egy kósza tincset a fülem mögé tűrt.


Mivel nem akartam elmondani neki az igazságot, így képtelen voltam hazudni neki.


- Elmondtam neki. – nyögöm ki.


- De még is mit? És kinek? – kérdi értetlenül.


- Apámnak. Azt, hogy mi együtt vagyunk... tudom, azt beszéltük meg, hogy majd együtt mondjuk el. De, amikor náluk voltam délután, megint azzal nyüstölt hogy mikor ismerhet már meg. Hiába mondtam neki, hogy majd ha mind a ketten biztosak leszünk egymásban, és a kapcsolatunkban, akkor bemutatlak neki. De addig – addig erősködött, amíg... végül el nem mondtam neki, hogy te vagy az.


- Kristen... – az egyik kezét az állam alá teszi, és próbálja fel emelni, de én nem hagyom.


Kirántva a kezemet az övéből idegesen pattanok fel mellőle.Nem megy! Nekem ez nem megy! – morgom magamban. – Nem tudok neki hazudni. Bűntudatom van amiért hazudok neki, de az igazságot sem tudom elmondani neki.


- Sajnálom, Rob! Én annyira sajnálom. – temetem az arcomat a kezembe.


Hallom amint ő is feláll, és tesz felém egy lépést.


A kezeimet lefejti az arcomról, amelyet ő fog a két keze közé.


- Nem haragszom. Előbb – vagy utóbb bekövetkezett volna ez. – megértség hallatszódig a hangjából.


Amely most nagyon – de nagyon nem jön jól. Bár nem örültem volna neki, de még is az lett volna a legjobb, ha dühös lesz rám.


- De...


- Nem haragszom rád! – lehel egy apró csókot ajkaimra. – Nagyon kiakadt?


- Igen. Még soha nem láttam őt ilyennek, és nem hallottam így kiabálni. – hajtom le a fejemet, mert nem tudok tovább a szemeibe nézni.


- Óh, édesem! Shh... majd, megoldjuk valahogy. – ölel magához.


A nyugtató becézgetései, és nyugtató ölelése alatt, az eddigi halk zokogásom, még jobban feltörekszik.


- Még is hogyan? Hiszen nem érted? – bújok ki öleléséből. – Tönkre tettem mindent. Miattam rúgnak ki téged az állásodból amely mindig is egy nagy álmod volt. És most, amikor minden jól ment, én egy szempillantás alatt, tönkre tettem. S ha az apámon múlik, akkor egyetlen egy suliba sem fognak téged fölvenni, a mi kapcsolatunk miatt.


- A tanítás csak egy kisebb álom volt. De a legnagyobb álmom azok ti hárman vagytok. Te és a lányok. Majd találok valami más állást nem érdekel. Egyedül csak az számít, hogy mostantól már nem kell bujkálnunk. – feleli.


Egyszerűbb, ha Rob – nak is egy búcsúlevelet hagyok hátra?


Lehet, hogy egyszerűbb lett volna... de nem tudtam volna őt itt hagyni.


- S azt hiszed, hogy eztán minden könnyebb lesz? Még is mivel lenne könnyebb? Mind a kettőnket kirúgnak az iskolából. Azt még elviselném, hogy engem pocskondiáznak, de azt hogy téged avagy a lányokat a szájukra vennék, azt már nem bírnám el viselni.


- Nem kell mindenből rém képet ki venni, Kris.


- Lehet, hogy igazad van. De lehet, hogy nem. – nézek rá.


A szemeiből, aggódást és valami mást vélek ki olvasni. Mint ha a félelmet látnám a szemeiben.


- Úgy döntöttem, hogy elhagyom a várost Jamie –vel együtt. És szeretném, ha ti is velünk jönnétek.


A kijelentésemet hallva Rob, sokkolt – döbbent szemekkel nézett rám. Hosszúnak tűnő perceknek tűnt, amíg reagálni tudod az előbbi kijelentésemre.


- Hogy mi? Jól átgondoltad te ezt? Nem hagyhatunk csak úgy mindent a hátunk mögött. Nem kell elhagynia a várost senkinek sem, Kris. Itt maradtok Jamie – vel nálunk, és együtt majd kitalálunk valamit, hogy hogyan tovább.


- Igen Rob, jól átgondoltam. Szeretlek, és nem akarlak elveszíteni. Éppen ezért kérlek arra téged, hogy gyertek velünk. – fogtam meg a kezeit. – Új életet akarok kezdeni veled és a lányokkal együtt, egy új helyen. De nem itt, nem ebben a városban. Ahol oly sok fájdalom ért.


- Bárhova veled mennék, de nem futhatunk el a gondok elől Kris. Hagyjuk, hogy le csillapodjon egy kicsit az apád. Majd azután elé állunk, és közöljük vele, hogy ami kettőnk között van, az igen is erős kapcsolat. – Szorított egyet a kezemen.


Miért ennyire fájdalmas egy olyan döntés meghozatala, amellyel azoknak okozunk fájdalmat, akiket tiszta szívből szeretünk?


- Tehát akkor a válaszod nem. – suttogom, mint sem jelentem.


- Mi nem?


- Az, hogy nem tartotok velünk. – válaszolom szipogva. – Szeretlek Rob, mindig is szeretni foglak.


- Mi? Nem! Kris, nem teheted ezt. Nem teheted ezt meg velünk, kettőnkkel, a lányokkal!


- Sajnálom! – mondom, és elfordítom a fejemet Robról. – Sajnálom Rob, de én már nem bírom itt. Szeretlek, még az életemnél is jobban. De, ha nem tartasz velem, akkor ezt el kell fogadnom.


Visszafordítva a fejemet felé, a kezeimet kibontva az övéiből az arcára teszem, csak hogy még egyszer – utoljára, egy szerelmes csókot lehelhessek ajkaira. Minden érzésesemet belesűrítettem ebbe a csókba.
Elválva ajkaitól, az ajtóhoz léptem, ahol miközben a könnyeimet töröltem le az arcomról, felkiáltottam az emeletre Jamie –nek.


- Kris, nem mehetsz el. Kérlek, ne hagyj el. – vont azonnal a karjaiba Rob, amelyekből próbáltam kiszakítani magamat.


- Akkor gyere velem. – kértem.


- Nem kell elmennetek! Ne tedd ezt velünk! – emeli fel az államat, s arra kényszerít, hogy a szemeibe nézzek.


A szívembe mintha ezer kést döftek volna bele ebben a pillanatban. Gyűlöltem magam amiért, ezt teszem velünk, s vele. Annyira fáj őt ilyen kétségbeesetten, látni. S amikor megpillantom az első könnycseppjeit, szorosan lehunyom a szemeit. Csak hogy ne kelljen tovább, a könnyáztatta szemeibe néznem. Majd erőt véve magamon, eltolom őt magamtól.


- Soha nem foglak elfelejteni. De, ha teheted kérlek légy boldog valaki mással. Hidd el semmi sem tenne boldogabbá annál, ha ti boldogok vagytok. És ha ezt nélkülünk kell megtennetek, akkor nélkül. – engedem el őt.


- Jamie, köszönj el szépen el. – utasítom a lányomat, akinek a szemei szinte könnyesek.


Visszatartva a maradék könnyeimet, figyelem amint Rob a karjaiba kapja őt, és magához szorítja, a már hangosabban síró lányomat.


- Emma – hajolok le, a szomorú arcot vágó kislányhoz. – vigyázz a papára, és ígérd meg hogy jó kislány leszel.


- Ígérem, de miért kell elmennetek? – kérdezi, miközben az ölésembe vonom.


- Mert el kell, hogy menjünk. Nagyon szeretlek kicsim, ahogyan a papát is. De, most el kell válnunk. – lehelek mind a két arcára és a homlokára is egy búcsúcsókot.


- De, találkozni fogunk még?


- Nem tudom. – szipogóm a választ.


- Én is szeretlek mami! – búj még közelebb hozzám, de eltolom magamtól.


- Gyere kicsim, mennünk kell. – nyúlok érte, és bár látom hogy nem akaródzik elengedni Robot, még is engedi, hogy átvegyem őt. – Ég veletek!


Simítok végig, még egyszer utoljára Rob arcán, majd hátat fordítva, kilépek az ajtón, és a ránk váró taxi – hoz sétálok.


Jamie –t még jobban magamhoz szorítom, amikor meghallom az ő, és Emma folytatott sírását.


Míg az egyik kezemmel Jamie –t tartom, addig a másikkal kinyitom a kocsi ajtaját, amelybe beszállva, kérem a sofőrt, hogy induljon.


Látom, és hallom amint Rob és Emma a kocsi után fut, és a nevünket kiálltja.


És amikor már kiértünk az utcájukból, a lányom nyakába temetve az arcomat, végre teljes utat engedek a könnyeimnek, én is....

to be continued....

Két vérző szív egymásra lel - 32. rész

Érzelmi meggyőzés ereje

(Kristen)

Hajnali négy órát mutatott a telefonom kijelzője, amikor megnéztem, hogy mennyi az idő. Egész éjszaka álmatlanul forgolódtam az ágyamban, azon rágódva, hogy miként fog majd anya a Robbal való kapcsolatomhoz viszonyulni.


Megannyi rémes összkép fordult meg a fejemben, hogy miként is fog reagálni kettőnkre anya, hogy már nem bírtam tovább az ágyamban feküdni.


Egészen reggeli fél nyolcig, amikor a csajok is csatlakoztak hozzám a konyhába, el - vissza szédelegtem a házban. És oly sok idő után, ma még futni is kimentem az utcára. Feszültség levezetése érdekében. Amely, bár nem teljesen... de valamennyire lenyugtatott. De amikor a csajok a szótlanságom, és az elmerengésem okát próbálták megfejteni, miután belőlem nem tudták kiszedni, újra ezerrel kattogott az agyam.


Mivel tudtam jól, hogy ha magamban fojtom, akkor teljesen megfogok bolondulni... így megosztottam velük a furcsa viselkedésem okát.


Hiába nyugtatgattak ők is azzal amivel Rob, hogy minden rendben lesz. Még sem tudtam lenyugodni.


Mert mi van, ha még sem lesz minden rendben? Mi van, ha anya ellenezni fogja ezt a kapcsolatot?


Senki sem tudhatja igazán, csak is ő. Az anyám. Akiről biztosan veszem, hogy ő sem igazán aludt valami jól az éjszaka folyamán. Mert rajtam és Robon rágódott.


Nem tudhatom biztosan, hogy ez valóban így igaz –e... csak valamiért, érzem, hogy így történt...


Egész délelőtt, ismételten teljesen a : „Mi lesz ha?” – kérdésen, és annak lehetséges variáción agyaltam. Oly annyira, hogy csak testileg voltam az órákon. Amelyet természetesen a tanárjaim is észre vettek, és az a pár személy is.. akikkel mind ez idáig mindig beszélő viszonyban voltam.


De ma nem. Ma egyáltalán nem érdekelt, a suli... és sem ami ott történik. Sokkal jobban érdekelt, a „jövőm”. Amelynek egyik részét, az anyámmal való délutáni beszélgetésem fogja majd eldönteni.


Az utolsó óra után, amikor idegesen sétáltam ki a kémia laborból, figyelmetlenségemnek okából, Robba ütköztem.


- Óh... bocsánat Mr. Pattinson! – kértem, elnézést.


És mivel, tudtam, hogy a társaim mögöttem jönnek, így képtelen voltam magázódni vele.


Bár legszívesebben, a karjaiba borultam volna, és addig csókoltam volna ameddig, az idegességem, és a nyugtalanságom el nem tűnik. De tudtam, hogy ezt itt és most nem tehetem meg.


- Kristen, kérem jöjjön velem. Szeretnék önnel, a két hét múlva esedékes sport nap versenyeiről beszélni, hogy még is akkor pontosan melyik számban szeretne részt venni. – mondta Rob, tanári hangnemben. Amely ellenvetést nem tűr.


- Igen is uram! – feleltem, és egy kis grimaszt is vágtam, amikor épp Josh – akivel azóta a nap óta sem jövünk ki egymással, amióta fejbe dobott azzal a labdával, bár nem a labda hibájából, vagyok rá azóta is pipa.. – elment mellettünk, és kárörvendő vigyort virított felém. – Kapd be! – tátogtam felé, és a középső ujjamat mutattam.


- Stewart és Enderson, azonnal befejezni... vagy külön órát kapnak, amelyet együtt fognak elvégezni! – szólt ránk Rob, amint észre vette a kontaktusunkat.


- Igen is! – feleltük egyszerre, sziszegve.


- Szerintem is. – felelte Rob is.


Majd elbocsájtva Josh-t, elindult előttem és arra kért, hogy kövessem.


Egészen az irodájáig követtem őt, ahol előre engedve engem, maga után bezárta az ajtót. Majd a karjaiba kapva, felültetett az asztalára, és az ajkaimra vetette magát.


Viszonozva a csókját, a karjaimat a nyaka köré fontam. És mindazon ideig amíg ajkaink, és nyelveink szerelmesen egybeforrtak, megfeledkeztem mindenről. És csak is arra koncentráltam, hogy Rob karjaiban vagyok, és az ő csókját érzem ajkaimon, míg az ujjaival a felsőm alá nyúl, és a melleimet masszírozza.


Belenyögök a csókunkba, amelyet ő egy édes féloldalas mosollyal élvez. Lefogva az édesen kényeztető kezeit, megszakítom a csókunkat.


- Hi-á-nyoz-tál... – suttogom szaggatottan.


- Te is nekem. De nagyon. – feleli ő is, és végig simít az egyik kezével az arcomon, míg a másikkal összekulcsolja az ujjainkat. – Az anyukáddal való találkozás, aggaszt ennyire? Ő miatta vagy ma ilyen, lehangolt? – kérdezi, fürkésző tekintettel.


- Igen. Egész éjszaka álmatlanul forgolódtam, és azon kattogott az agyam, hogy mit fog majd anya szólni... a – a kapcsolatunkról. – mondom, s lehajtom a fejemet. – Én... én.. félek, Rob. Félek, hogy ellenezni fogja... – vallom be, félelmemet. – Nem akarom, hogy a kapcsolatunk miatt, megromoljon vele a viszonyom.


- Shh... – emeli fel az államat Rob, és biztatóan a szemembe néz – akár hiszed, akár nem, én is félek egy kicsit ettől. Ezt tudtuk, már a kapcsolatunk kezdetén, hogy ez nem lesz egy könnyű menet. De, még is vállaltuk mind a ketten. Előfordulhat, hogy most még nem igazán fogja elfogadni a viszonyunkat, de előbb vagy utóbb úgyis belátja majd, hogy szeressük egymást. – mosolyogva mondja, és a mondandója engem is enyhe mosolygásra késztet. – Gondolj majd a szerelmünkre, és hidd el, hogy úgy könnyebben fog majd menni vele a beszélgetés. És meglásd, hogy idővel, ő is mellettünk fog majd állni.


- Köszönöm. – hálásan, megcsókolom.


Majd amikor az órára pillantok, egy keserű sóhaj hagyja el ajkaimat. Ugyan is, fél kettőt mutatott az óra. Így kelletlenül, de még is kénytelen voltam elszakadni Robtól, és biztató csók után, taxiba ülve, elindultam az anyámmal való megbeszélt helyszínre...


A Planet kávézóhoz érve, amint kifizettem a sofőrt, és kiszálltam a kocsiból. Kissé idegesen, összeszedve a bátorságomat, lépkedtem azon asztal felé, ahol édesanyám ült, és rám várt.


Amint az asztalhoz értem, ő felállt és egy anyai ölelésben részesített, majd egymással szemben helyet foglaltunk mind a ketten.


Amíg a pincér vissza nem tért a rendelésünkkel, addig egyikünk sem szólalt meg. Mind a ketten arra vártunk, hogy a másikunk szólaljon meg először. Ám ez még egy jó ideig nem történt meg.


Ami egy kicsit kezdett kissé kényelmetlen lenni. Legalábbis a részemről biztosan, hogy az volt.


- Mondanál valamit? – szólaltam meg, egy kis idő után, amikor már kezdett elegem lenni ebből a néma csöndből. – Kérlek... megőrjít a szótlanságod.


Ekkor rám emelte a sötétzöld szemeit, és egy korty kávé után, szólásra nyitotta a száját.


- Még is mióta... mióta tart köztetek ez a viszony? – kérdezi.


- Egy hónapja. – felelem.


- Egy hónapja... hm... és mennyire komoly? – teszi fel az újabb kérdést.


- Eléggé komoly ahhoz, hogy... hogy... – kezdem el... azonban amikor megpillantom az asztalunk mellett, Robot, a torkomra forr a szó. – Rob?! – sikkantok fel halkan. – Te, mit keresel itt, és hogyan? – kérdezem, hitetlenül.


- Suzan! – biccent anyámnak, majd mögém lépve, a kezeit a vállamra csúsztatja. – Elnézést kérek, amiért megzavarom a beszélgetésüket. De, szeretnék önnel beszélni, Suzan. Ha megengedi. – nézz rá.


Anya egy pár perc pillanatáig szótlanul, néz fel a mögöttem álló Robra. Majd, egy biccentéssel jelzi, hogy benne van. Ekkor Rob lehajol mellém, és arra kér, hogy hadd beszélhessen az anyámmal, négyszemközt.


Kicsit hezitálok, de Rob bátorító félmosolyra húzott ajkai miatt, felállok és kettesben hagyom őket. Az utca túloldalán, megpillantok egy padot, és oda sétálva lerogyok rá. És várakozom...

(Robert)

Miután Kristen kettesbe hagyott minket, leültem a helyére, és egy hatalmasat nyelve, szólásra nyitom a számat.


- Nézze Suzan, tudom, hogy a tanár – diák közötti kapcsolatokat, sokan nem helyeslik, és hogy ez tiltott dolog is. – kezdek bele.


- Ez így igaz. De ezzel maga is nagyon tisztába van, Robert. Vagy legalábbis tisztában kellett volna lenni, vele. – helyesel, Suzan.


- Igen. Azonban, néha a szívünknek nem tudunk parancsolni. Ahogyan én sem tudtam. – nézek bele a szemeibe – Nem akartam, hogy így történjen. De, hazudnék ha azt mondanám, hogy én ezt bánom is. Mert nem. Egyáltalán nem bántam meg, hogy közelebbi kapcsolatba kerültem az egyik diákommal, aki nem mellesleg a főnököm, és a maga leánya.


- Esetleg tett is valamit a kapcsolatuk ellen? – kérdezi, felvont szemöldökkel.


- Próbálkoztam... de mindhiába. – felelem, az igazat.


Ó csak bólint egyet, majd elgondolkozó arcot vágva, egy újabb kortyot iszik a kávéjából.


Miközben arra várok, hogy mondjon valamit. Magamban, azt gondolom, hogy helyesen döntöttem akkor, amikor Kristen után jöttem. Hiszen, ketten vágtunk bele ebbe a kapcsolatban. Amiért, együtt kell megküzdenünk. Nem hagyhattam, hogy ő egyedül szálljon szembe az anyjával.


- És tisztában van azzal, hogy ha ez a viszony kitudódik, akkor nem csak hogy a maga állása forog majd kockázatra, hanem Kristent is örökre megbélyegezik, és az apjával való viszonya is megromlik?


- Ezzel is tisztában vagyunk mind a ketten. És vállalva a kockázatot, még is úgy döntöttünk, hogy megpróbáljuk együtt.


- Valóban? És mondjuk, ha még sem sikerül magunknak ez a kapcsolat? Megtudnának férni egy légtérben?


Az újabb kérdései elgondolkoztattak egy rövid kis időre. Arra valóban nem gondoltam, hogy mi lesz, ha valami folytán mégis elválunk egymástól. Vajon Kristen gondolt erre? Lehetséges, hogy éppen ezért nem akart belemenni ebbe a kapcsolatba, még az elején?


Ha ez így van, akkor is ő még is ezek felmerülő kérdések ellenére is belement. És, mivel bízom abban, hogy köztünk ez a szerelem, erős, így egyáltalán nem is akarok arra gondolni, hogy mi lesz ha mégsem fog sikerülni.


Ha együtt vagyunk, és ha együtt küzdünk meg vele, akkor sikerülni fog.


- Nem tudom.


- Nem tudja? Vagy, nem is gondolt erre? – kérdezi vissza.


- Nem gondoltam erre.


- Akkor még is miért vállalta ezt a kapcsolatot?


Összeszedve magamat, színtiszta őszinteséggel vallottam meg neki, a lánya iránt érzet érzéseimet.


Szinte megkönnyebbültem amikor, végre olyas valakinek mondhattam el a Kristen iránt érzéseimet, és a múltamnak egy nagyon fájó részét.


- ... szeretem a lányát, Suzan tiszta szívemből. És minden szándékom az, hogy őt és a lányainkat boldoggá tehessem. – fejezem be a vallomásomat.


A vallomásom végén, elmosolyodik. Majd fel áll, és elém lépve megfogja a karomat és felránt a székről.


Ettől a mozdulatától megijedtem, de rövidesen az ijedtség úgy tűnt el, ahogyan jött.


Még mindig mosolyogva, egy nyugtató ölelésben részesít. Amelyet kicsit visszakozottan, viszonozok. De pár másodperc után, már levetkőzöm a nyugtalanságomat.


- Ajánlom, hogy így legyen Robert! – enged el. – Rengeteget szenvedett már ő, és elég fiatalon. Nem tudnám még egyszer, olyan állapotban látni, mint amilyenben volt, Steven halála után. Nagyon sokat jelentett számára. És azt is tudom, hogy ma már te jelentesz neki sokat. Úgy – hogy, csak arra kérlek, hogy ne bántsd meg, és ne törd össze a szívét. - kéri, azt amelyet kérnie se kell.


- Köszönöm. És, ígérem, hogy nem fogom. – mondom, őszinte mosollyal.


Amelyet ő kedvesen viszonozz is.


- Én áldásomat adom rátok, és rám bármikor számíthattok. És ígérem, tőlem John nem fog tudomást szerezni kettőkről. – ígéri.


- Köszönjük. – ölelem meg hálásan.


- Menjünk keressük meg Krist. – mondja, és közben leinti az egyik pincért.


Akinek kifizette a rendelést, majd belém karolva, indultunk el Kris keresésére. Akit a kávézóval szembeni túloldalon lévő padon találtuk.


Amint észrevett egyből felénk rohant. És miután Suzan elmondta neki is azt amit nekem, hogy ő az áldását adja ránk, először az anyja nyakába borult, majd végül az enyémbe.


- Szeretlek! – suttogtam az ajkai közé, és megcsókoltam.

Két vérző szív egymásra lel - 31. rész

A lebukás

(Kristen)

Boldog és kellemes nyugodt álmomból, lágy puha érintések keltettek fel. Ujjai érintését, meleg ajkai váltották föl. Amelyek miatt nem tudtam elnyomni egy nyögést, így ezáltal akaratlanul is elárultam magamat.
Rob a nyakamba kuncogott, ami folytán, az én ajkaim is mosolyra húzódtak. Ajkaival rövid időn, az enyémekre talált, csak hogy egy „jó reggelt” csókban részesülhessünk, mind a ketten.


- Jó reggelt napsugár! – lehelte, ajkaimtól elválva.


- Hm... jó reggelt! – viszonoztam köszöntését, miközben kinyújtózkodtam.


A rövid nyújtozkodásom révén, a tekintetemet az arcára emeltem, amelyeken az ujjammal boldogan simítottam végig. Enyhe borostája szúrta az ujjaimat, de ez egyáltalán nem zavart, avagy keltett bennem undort. Mint sokan másokban. Robnak még ez is jól állt, és én pedig örömmel nyugtáztam, hogy az érintéseim nyomán, ajkait apró, ám de mégis élvezetes sóhajok hagyták el.


Az ujjaim lágy játékát, apró csókokkal váltottam fel, mind addig amíg az ajkaimmal az övéire nem leltem...


- Bár csak így maradhatnánk örökre... – sóhajtottam fel kelletlenül, még mindig az ágyban feküdve, egymást ölelve, egy – két óra elteltével.


- Azt én is nagyon szeretném... sőt mi több, igazán élvezném. – csippentette a fogai közé a fülemet.


- ... de még sem tehetjük. – fejeztem be az elkezdett mondatot.


Majd, kedvtelenül kimásztam Rob melől, és magamköré tekertem a lepedőt, és mielőtt a meztelenül maradt adoniszra pillanthattam volna, beosontam a fürdőszobába.


Belépve a zuhanyzóba a kellően meleg víz alá, a Robbal való együtlétem minden egyes képkocái jelentek meg a szemeim előtt. Ami folytán, boszankodtam is egy sort. Mert így sehogysem, sikerült lehűtenem a vágyaimat, amelyek egyre csak forrnak.


Ha azt hittem, hogy amint végre egymási leszünk, akkor utána már kezelhetőbb lesz az iránta érzett vágyaim, akkor tévedtem. De még mekkorát. Nem hogy, lejebb csilapódtak, hanem még feljebb. Oly annyira, hogy legszívesebben minden egyes percben csak szeretkeznék vele.


Vajon ez normális? Normális, hogy még most is ennyire kívánom? – kérdeztem magamtól kétségbeesetten.


Persze, hogy normális! – vágta rá, egy apró hangocska a fejemben. – Hány éve nem is voltál már úgy egy férfival? Négy – öt éve? Természetes ez a reakciód. Az volna a megdöbbentő, ha nem kívánnád ezt a félistent!

Hát, hogyha ez a véleményed, akkor nem parázok többet eme gondolattól. – gondoltam, kissé megkönnyebbülten.


A magammal folytatott rövid eszmecserét, két biztonságot adó kar és egy forró ajak szakította félbe.


- Egyetlen egy szabad percet sem szeretnék elvesztegetni. Főleg meg nem azokat a perceket, amelyeket veled tölthetek. – suttogta a bőrömbe.


Ha nem tartanának a karjai, és ha nem érne a mellkasa a hátámhoz, isten bizony, hogy a lábaim felmondták volna a szolgálatott. Minden egyes érintésével, nem csak hogy megremeg testem minden egyes része, hanem még meg is részegít. Beleszédülök az illatába, a hangjába, a gyönyörű parázsló tekintetébe, és minden tettébe – amit rajtam visz végbe.


- Ne dumálj! – fordultam felé, és ajkaimmal el is hallgattattam őt.


Miközben míg a karjaimat a nyaka köré, addig a lábaimat a csípője köré fontam. A kezeit a derekamról a fenekemre csúsztatta, amelybe belemarkolva helyezett rá, a már ágaskodó férfiasságára.


Egyszerre nyögtünk fel a kéjes érzéstől. Majd lassu és gyors mozgások követték egymást, az én hangos sikolyaim és Rob szédületes férfias morgásai kíséretében.


Amikor lasított a lökésein, néhány perces szünetek következtében, a körmeimet a vállába,majd a hátába vájva ösztönöztem őt a folytatására, amelyet ő boldogan teljesített is. Miközben ajkaink szüntelenül falták egymást, mind addig amíg egyszerre utól nem ért minket a mindent elsőprő szenvedély.


Amíg én Rob egyik vállára támaszkodtam, addig ő az enyémre.


- Szeretlek. – fogta két keze közé az arcomat, és egy apró szerelmes csókot lehelt ajkaimra.


- Én is szeretlek. – viszonoztam a vallomását.


Majd miután, lemosdattuk egymást, visszatérve a szobába, mind a ketten felöltöztünk. Döbbent tekintetem látván, amelyeket a Rob felém tartó kék farmerre, fehér pólóra és fehér fehérneműszetre tettem, azt ő elég viccesnek találta. Ugyan is hangosan felnevetett.


- Akármennyire is észbontóan állt rajtad az a ruha, és most ez a törölköző, azért még is csak úgy a normális, és kényelmesebb ha a megszokott ruhában lehetsz. Nem? – lépett felém, és amikor már csak egy karnyújtásnyira volt tőlem, a karjait körém vonva húzott közelebb magához. – Hm...? – húzta végig az orrát, az állam vonalán.


- De... – feleltem, majd az állát megragadva, megcsókoltam őt.


Miután rendbe szedtük magunkat, és az aranyos kis házat is, haza indultunk.


A haza felé tartó úton, az arcomon egy enyhe szomorú mosoly ült. Amiért, csak ilyen rövid kis időt tölthettünk el kettesben. És természetesen a kis házikó miatt is. Amely, az első pillanattól kezdve belopta magát a szívembe.


- Ígérem, hamarosan visszafogunk ide jönni. – emelte az ajkához az összekulcsolt ujjainkat Rob, és egy csókot lehelt rá.


- Ígéred? – kérdeztem vissza.


- Ígérem! – mondta a szemembe nézve, egy pillanatra, majd figyelmét az útra szegezte.


Ahogyan kimondta ezt az egy szót, már semmi kétségem sem volt ahhoz, hogy nem fogja teljesíteni az ígéretét. Megszorítottam a kezét, bíztatásképpen, hogy elhiszem neki azt amit mondott, és hogy köszönöm. Az út további részében, egyikünk sem szólalt meg.


Összekulcsolt ujjainkat, Rob combjára helyeztük, és közben hol egymásra, hol pedig az útra szegeztük a tekintetünket.


Hamarosan meg is érkeztünk hozzám. Percekig egyikünk sem szállt ki, helyette egymás ajkait faltuk.


Azonban levegő hiány miatt kénytelenek voltunk elvállni egymástól.


- Nem maradsz még egy kicsit? – kérdeztem.


- Szeretnék, de Emma már biztosan hiányol. – simított végig az arcomon, kissé szomorúan. – De, este hívni foglak. – fogta két keze közé az arcomat, ismételten. – Szeretlek. – suttogta az ajkaimba, majd hogy szavait bizonyítsa, egy hosszú szerelmes csókot lehelt ajkaimra.


- Én is szeretlek. – viszonoztam a csókját, majd a kezembe véve a táskámat, amelyben a tegnapi ruhám és cípőm volt, kiszálltam a kocsiból.


És mind addig nem mentem be, ameddig el nem tűnt Rob kocsija a látókörömből...


Amint beértem a lakásba, Jamie azon nyomban a nyakamba ugrott, és ahogyan a csajok, úgy ő is kíváncsi volt az estémre.

- Hogy ez milyen romantikus?! – ámuldozott, kicsi lányom.

Mire meghökkenve néztem rá, majd utána a három lányra, akik kínosan mosolyogva kezdtek el az emelet iránya felé osonni.


- Nem mentek ti sehová! – szóltam rájuk, majd kérdőn néztem rájuk. – Még is honnan tudja a lányom, hogy a Robbal való eltött tegnap esti vacsora, romantikus volt? Vagy is, hogy az ilyen meglepetések romantikusak? Mert, hogy nem tőlem hallotta ezt a kifejezést. Abban biztos vagyok.


- Jó – Jó... – tette fel védekezésképpen a kezét, Sarah. – tőlem hallotta, reggeli közben, amikor a csajokkal rólatok bestélgettünk, és arról, hogy milyen romantikus hangulata lehetett, a vacsorátok.


- Mami kérlek ne haragudj keresztanyura. – szorított magához Jamie.


És amikor belélegeztem jellegzetes, gyermeki illatát, a kezdeti haragom, egy szempillantás alatt, elpárolgott.


Rettenetes bűntudatom támadt, amiért így rájuk dörrentem. Hol ott, semmi okom nem volt rá. Nem is tudom mi ütött belém, ebben a pár percben.


- Ne haragudjatok. Nem tudom mi ütött belém... – néztem rájuk bocsánat kérően. – csak ha lehetséges, legközelebb az ilyen dolgokba majd akkor avassátok be őt, ha már eléri a tizennégyett. Oké?


- Rendben. – nevettek fel egyszerre mind a hárman.


Miután kipletykáltuk magunkat, Lana –ért jött Ale, akivel az idő alatt amíg itt Los Angelesben tartózkodnak, Nate-hez költöznek. Ale-ról jut eszembe, elfelejtettem Robot megkérdezni, a vele szemben lévő viselkedéséről. Így elhatároztam, ha el nem felejtem akkor, még az este folyamán rá kérdezek erre a dologra.


Késő délután volt már, amikor anya megjött Jamie-rt, akit mind mindig ő visz el az oviba. Soha sem fogom tudni neki meghálálni mind azt a segítséget, amit kaptam és kapok tőle. Ő legeslegjobb anya a világon, ezt biztosan állíthatom.


Köszöntve anyát, egy kis időre amíg a vacsorát készítettük el, kettesben maradtuk. Sissy és Sarah, pedig Jamie-vel meg egy lovas sorozatot néztek.


- És, mikor szándékozod majd bemutatni a „barátodat” nekünk? – tette csak fel váratlanul azt a kérdést, amelyre nem is számítottam, egyáltalán.


- Mégis kiről beszélsz anya? – kérdeztem vissza, kínos nevetés kíséretében.


- Aj... ugyan kislányom. Ne tégy úgy, mint tinédzser korodban! – mondta nevetve. – Jamie mesélt nekem egy bizonyos „papájáról”, akire nem csak én, de apád is eléggé kíváncsi már.


Erre a mondatra, egy keserű nyögés hagyta al ajkaimat.


Szuper! Már csak ez hiányzott nekem, hogy előtörjön anyámból a kíváncsiság. Még is mit mondjak neki? Azt még sem mondhatom, hogy igen is ismeritek mind a ketten. Hiszen már egyszer vacsorázott is veletek, a házatokban. Aki nem mellesleg, a tesi tanárom is.


- Rendben. Oké. – nyögtem ki ezt a két szót, majd vettem egy mély levegőt. – Tényleg van valaki, akivel meg ismerkedtem.


- Valóban? És, milyen? Jóképű, kedves? – ostorozott a kérdései tömegével.


- Nagyon kedves, aranyos és nem mellesleg ő a világ legjobbképűbb pasija. A közelsége és a velem való viselkedése megnyugtat. Szeretek vele lenni. – soroltam fel néhány dolgot Robról, amelyek a legfontosabbak számomra.


- Örülök, hogy meg ismerkedtél vele. És, ki ő? Mikor ismerhetem meg? – kíváncsiskodott tovább. – Annyit már tudok, hogy Rob-nak hívják, és hogy van egy kislánya Emma, aki egy idős Jamie-vel. – mondta, mire az ütőér is megállt bennem. – Először azt hittem, hogy apád kollégájáról van szó, Robert-ről. De, miután ezt képtelenségnek tartottam, így elvetettem ezt a feltevést. Na szóval, ki ő?


Édes istenem! Komolyan jól hallottam azt amiket az anyám kérdezett és mondott az imént? Nem lehet, hogy valamit rosszul hallottam? Ám amikor az arcára pillantottam és megláttam amint a szemöldökét kíváncsian s kérdőn vonja fel, akkor már tudtam, hogy valóban feltette ezeket a kérdéseket.


Még is mit mondhatnék? Óh anya... bár elmondhatnám, hogy a feltevésed az valóban igaz. De félek, hogy te is helytelenítenéd a Robbal való kapcsolatunkat. És azt én pedig nem tudnám elviselni. Tőled meg főbként nem.


Bárcsak felébrednék, és kiderülne, hogy ez a beszélgetés elsem hangzott köztünk.


Ekkor megcsörrent a mobilom mellőlem, elsőnek azt hittem, hogy csak képzelgek. Ám amikor anya, felvette helyettem, onnantól teljesen kétségbeesetten, és félőn figyeltem az arcát.


- Robert, azt hiszem már nem kell, hogy bemutasson a lányom önnek... – nézett anya rám. - ...természetesen, adom is Kristent. – amint ezt kimondta, át is adta a kezemben a készüléket. – Azt hiszem, ránk férne egy kis beszélgetés. De mivel holnap neked iskola, és Jamie-nek pedig ovi, így délutánra kell tennünk azt a beszélgetést. – mondta, majd se szó se beszéd, ki ment a konyhából, magamra hagyva engem.


- Kris... Kris ott vagy? Minden rendben? Mi történt? – hallatszódott, Rob aggodó hangja a vonal másik végéből.


- I... igen, itt vagyok. De, most éppen nem alkalmas. Ne haragudj, de az anyám.. édes istenem... még is mit mondjak neki... most le kell tennem. Sajnálom. Szia. – motyogtam, és letettem.


Gondterhelten támaszkodtam neki a konyhapultnak, és azon rágódtam, hogy mit is tegyek.


Ma már biztosan semmit sem tudsz tenni. Majd holnap! – felelte egy ismerős hangocska a fejemben, amelynek igazat kellett, hogy adjak.


Így hát anya után mentem, aki éppen a táskáját kapta fel a vállára.


- Jamie, kicsim. Ideje mennünk. – szólította fel a lányomat, aki amint elköszönt a lányoktól, hozzám szalad.


Felvéve őt az ölembe, hosszú percekig, szorosan öleltem magamhoz. És miután elköszöntem tőle, őt és anyát kikisértem az ajtóig. Ahol anya búcsúzóul, megölelt és a következő szavakat suttogta a fülembe:


- Nem tudom, hogy miként kéne reagálnom a kapcsolatotokra. De majd holnap megbeszéljük. Ígérem apádnak, nem szólok egyetlen egy szót sem. A Planet kávézóban, délután kettőkor. Szia.


Bólintottam.


- Szia.


Köszöntem el, majd miután beültek a kocsiba és elhajtottak, fáradságra hivatkozva, felmentem a szobámba. Ahol az ágyamra dőlve, azon rágódtam, hogy még is mit mondjak majd holnap az anyámnak.


Vajon elítél majd azért, amiért éppen Robba szerettem bele? Vagy még sem? Képes lenne elmondani apának, hogy viszonyom van Robbal, aki nem mellesleg a tanárom? Vagy éppenséggel elfogadná a kapcsolatunkat?


Ezekre a kérdésekre csak is a holnapi nap folyamán fogom megtudni a választ, amely egy igencsak hosszú kiadós beszélgetést von majd magához.


Mielőtt álomra hajthattam volna a fejemet, egy bocsánatkérő üzenetet küldtem Robnak.


Aki egy „minden rendben lesz” és „szeretlek” szóval, próbált vigasztalni...

Két vérző szív egymásra lel - 30. rész

Együtt, eggyé válva

(Sissy)

(George Michael - Freedom)

Érezve a napfény sugarait az arcomon, kinyújtozkodtattam a végtagjaimat. Ám amikor egy testnek ütköztem neki, a szemeimet ijedten tártam ki. De a kezdeti ijedtséget átvette, a boldog megkönnyebbülés. Ugyan is, Nate feküdt mellettem, hason fekve. És amikor időnként kívánatos ajkait mosolyra húzta, képtelen voltam megálljt parancsolni az ujjaimnak, amelyek az ő sima arcára tévedtek.


Még most is alig tudom elhinni, hogy az életem teljesen pozitív irányban változott meg, amióta itt vagyok Los Angelesben. Kristen-ben és Sarah-ban olyan barátnőkre tettem szert, amilyenekre sokan mások, nem is számíthatnak, csak vágyakozhatnak. Ha valamiért szomorúnak éreztem magamat, ők kitartóan mellettem álltak, és támogattak. És jobb kedvre derítettek. Ha boldog voltam, ők velem együtt úsztak a boldogságomban.


Soha sem fogom tudni meghálálni nekik, mindazt amit értem tettek.


Mielőtt felfrissithettem volna magamat, egy apró csókot leheltem, álmaim férfijának ajkaira... Majd amikor elvégeztem a reggeli teendőimet, és frissen késznek éreztem magamat, úgy döntöttem, hogy meglepem a társaságot egy kiadós finom reggelivel.


A konyhába menet, két ismerősen csengő hangra figyeltem fel.


- Sissy néni! – szaladt felém Jamie.


Akiért azon nyomban le is hajoltam, majd az ölembe vettem.


- Jó reggelt pamacs! – nyomtam egy puszit a homlokára. – Jó reggelt, Suzan. – köszöntöttem Kris mamáját, aki éppen a hűtő ajtaját csukta be.


- Neked is jó reggelt, kedvesem. – köszönt vissza. – Kristenék, még alszanak? – kérdezte.


- Azt hiszem még igen. – feleltem, és közben magamban azért imádkoztam, hogy egyik fiú se döntsön most úgy, hogy leteszi a lábát az emeletről.


Válaszomat hallva ő csak bólintott, majd miután leültettem Jamie-t a konyha szekrény pultjára, segítettem Suzan-nak elkészíteni a reggelit.


- Óh, már ennyi az idő? – pillantott rá az órájára döbbenten. – Remélem megbocsátasz, de nekem most már ideje mennem. Ugyanis régi baráti ismerőseink jönnek hozzánk ebédre. – mondta bocsánatkérően.


- Nincs miért bocsánatot kérned. A többivel már elboldugulok egyedül is, de ha mégsem itt van nekem Jamie. – mosolyogtam rá kedvesen. – Megértem, és csak annyit tudok mondani, hogy érezzétek jól magatokat.


- Köszönöm, drágám! Jó hétvégét nektek.– ölelt meg, búcsúzóul. – Aztán jó legyél kicsikém. – csókolta arcon, Jamie-t.


Majd felkapva a kocsija kulcsát és táskáját, már el is hagyta a házat.


Miután az asztal megtelt tojásrántottával, pirítossal, croissant-tal, zabpehellyel és tejjel, na meg narancslével, hagytam, hogy Jamie felmehessen Kristen szobájába.


Vajon mit fog szólni Jamie, ha meglássa Robot az anyja szobájában?


Ahogyan elnéztem kettősüket ezalatt az egy hónap alatt, biztosan örülni fog Robnak, akire már az apjaként tekint.


Arcomon jó kedvű mosollyal, mentem fel a szobámba, hogy felkelthessem szőke hercegemet. Ám amikor a szobámba léptem, meglepődve vettem tudomásul, hogy Nate már fent van. Épp háttal állt nekem, és az íróasztalomon lévő könyvet lapozta föl.


- Szia! – fordult meg, és egy szívdöglesztő mosolyt virított felém.


- Szia! – köszöntem vissza, majd odaléptem hozzá, csak hogy egy reggeli csókkal köszönthessem.


Ajkaink elválása után, ijedten nézett a szemeimbe.


- Nem mondod komolyan, hogy ezt a gagyi vámpíros könyvet olvasod?! -


- Hát... – haraptam bele az alsó ajkamba. - ... de, igen. És nem is gagyi! – motyogtam zavartan.


- Ha te mondod. – sóhajtott fel kelletlenül, majd egy újabb csókot lehelt ajkaimra.


- Menjünk reggelizni. – mondtam, és összekulcsoltam a kezünket, majd magam után húzva csatlakoztunk a többiekhez a konyhába...

(Így nézett ki Kris, és Rob "este".)

(Kristen)

Kellemes és lágy simogatásra ébredvén, ajkaim mosolyra húzódtak. Amelyeket nem sokkal később finom mézédes ajkak érintettek. Nem tudtam ellenállni neki, így viszonoztam ajkai játékát. Hagytam, hogy mégközelebb húzzhasson magához. Ujjaival a felsőm alját kezdte el felfele gyűrni, amikor is meghallottuk az ajtó nyikorgását. Az éppen folytatott kellemes tevékenységünket, kelletlenül de megkellett, hogy szakítsuk.


Elszakadva Robtól, a fejemet a párnámba fúrtam. És egy halk nyögést hallattam.


- Rob! – kiáltotta döbbenten Jamie, majd se szó se beszéd, felugrott az ágyra, és Robra vettette magát. – Mikor jöttél? Mióta vagy itt? Emma is itt van? Mit csináltatok a mamival? – tette fel a kérdései tömlegét Rob-nak.


De mielőtt bármit is válaszolhatott volna neki, feljebb tornásztam magamat az ágyon.


- Egyszerre csak egy kérdést szabad feltenni kisasszony. – orroltam rá játékosan, miközben, ő már az én ölembe mászott.


- Bocsánat mami. Csak... csak, nagyon megörültem a papának. – mondta ujjait piszkálgatva.


Nem tudtam rá haragudni, még akkor sem, ha valami rosszat csinált volna. Láttam rajta, hogy nem tudja eldönteni, hogy most akkor hogyan is szólítsa Robot. Hiszen eddig csak akkor szólította őt „papának”, ha Emma is velünk volt.


- Én is nagyon örülök neked, tündérem. – lehelt egy puszit a homlokára, Rob.


Erre a lányom arcára, hatalmas mosoly kerekedett, amely miatt nem tudtam nem elmosolyodni.


- A nagyival és Sissy nénivel, készítettünk reggelit. – mondta, mostanra büszke mosollyal. – De a nagyinak hamar elkellett mennie, így ketten fejeztük be.


- Óh... ügyes vagy kicsim. – simítottam a füle mögé egy hajtincset. – Menjünk, és hadd kóstoljuk meg a te segítségeddel elkészült reggelit.


Majd kimászva az ágyból, Rob a a karjaiba véve Jamie-t, követett engem le egészen a konyhába, ahol a többiek hangja szürődött ki.


A konyhába toppanva, mindenki egyszerre fordult felénk. Majd Sissy, Lana, Sarah és Tom kivételével, mindenki meglepetten nézett a Rob karjaiban lévő lányomra.


Na igen. Bár igaz, hogy tudtak arról, hogy van egy lányom. De eddig a napig, még nem volt alkalmuk találkozni vele.


Jamie amint megpillantotta a hirtelen nagy társaságot, a fejét Rob nyakába fúrta.


- Nicsak, egy kis angyal szált le közénk az éjszaka folyamán? – tért magához először, a kezdeti döbbenettől Sam.


Aki rávágva egyett, Sarah combjára mászott ki mellőle, majd Rob háta mögé lépett. És, onnan kezdett el motyogni lányomnak.


- Sam, a lányom már négy éves elmúlt. – figyelmeztettem, őt szórakozottan.


- Óh... bocsásson meg kishölgy. – vált komolyabbá a hangja, de tisztára ki lehetett belőle hallani a viccelődést.


Mindaddig bolondozott, amíg Jamie hangosan kacagva fel nem emelte a fejét, Rob nyakából.


- De hiszen ő egy kis medvebocs! Azonnal meg kell enni! – kiáltott fel Sam, amint közelebbről is megpillanthatta Jamie arcát, majd azonnal ki is kapta őt Rob kezéből, és a feje fölé emelte.


- Kösz Sam, hogy egy medvebocsnak titulálod a lányomat. – mosolyogtam rá, hitetlenkedve. – Jamie ők itt a barátaim, Bobby. – mutattam először, a mostanában szakált növesztő fiúra. – Marcus. – mutattam a Bobby mellett ülő-re. – Nate.- aki, Sissy mellett ült.


- Sissy néni barátja. – vágta rá lányom, egy taps közepette. Mire mindannyian felnevettünk, Sam pedig az egyik tenyerét tartotta felé, amelybe Jamie nevetve csapott bele.


- Ő pedig itt Lana, anya és keresztanyu régi barátnője. És Ale, Lana barátja. – mutattam, az asztal végén ülő két személyre.


- Akinek olyan szép barna haja van? – fordult felém kíváncsian.


- Igen, neki volt olyan szép barna haja. – feleltem mosolyogva.


- Hogy megnőttél? Amikor én utoljára láttalak, még ilyen kicsi voltál. – mutatta a kezeivel Lana, arányot.


- Azóta már két év is eltelt. – bökte meg az oldalát, Sarah nevetve.


Miután Jamie mindenkinek köszönt, kivéve Tomot az illető felháborodottan fonta össze karjait a mellkasa előtt.


- Engemet meg már nem is köszöntesz, kicsi szerelmem?


Az utobbi időben, Tom egyre jártasabb lett nálunk, Sarah miatt, így volt elég ideje megszeretettnie magát Jamie-vel, akit úgy hív, hogy a második barátnője.


- Nem! – felelte, határtozottan a választ kislányom.


Ami során, egy újabb hangos nevetés tört ki a társaságunkból. Eközben, mi is helyet foglaltunk Robbal. Vagy is úgy, hogy én ismételten az ölében kötöttem ki.


Amint Jamie meglátta, Tom szomorú és csalódott arcát, lekéredzkedett Sam öléből, csak hogy Tom-hoz szaladhasson. Akinek az ölébe fel is mászott, és egy hatalmas puszit nyomott az arcára.


- Hm... így már jobb. – derült újra mosolyra Tom.


Miután Jamie megvigasztalta Tom barátunkat, közösen együttes erővel álltunk neki elfogyasztani a hatalmas mennyiségű reggelit.


A délelőtt és a délutáni időkorszakot, mindannyian a nappaliban a hatalmas tv képernyő előtt töltöttük el, és Jamie kedvenc mese filmjeit néztük meg. Ahhoz képest, hogy a „Hófehérke, Hamupipőke, Csipkerózsika, és a Szépség és a szörnyeteg” c. mese filmeket kellett megnéznünk, a fiúknak egyetlen egy rossz szavukat sem lehetett hallani. Ami eléggé ledöbbentett engem, és a lányokat is egyaránt.


Egyszer csak Jamie, a kezében lévő távirányítóval megállította a filmet. Ami lévén a fiúk egyszerre csattantak fel.


- Bocsi, pisilnem kel! – állt fel, és fordult feléjük bocsánatkérően kislányom.


- Jó, de aztán siess! – kérték tőle a fiúk.


Ő pedig ahogyan csak, tudott sietett is vissza fele. Majd amikor pár perc elteltével visszatért, és visszamászott Tom és Sam közé, elindította a filmet.


Nem sokkal a harmadik mese film kedete előtt, Rob egy rövid Tom-al való szóváltása után, elment. Azzal az indokkal, hogy van egy két elintézni való dolga az estével kapcsolatosan.


Ekkor az eszembe jutott a múlt éjszakai feltett kérése miszerint, hogy töltsem vele a „mai estét”.


Rob távozása után nem sokkal, megkértem a csajokat, hogy legyenek a segítségemre a megfelelő ruha, smink és haj viselet miatt.


Az idő alatt amíg én vettem egy forró zuhanyt, hagytam, hogy a csajok kiválasszák a nekem való ruhát, és cipőt. Amikor a törölközőt magam köré csavartam, félig meddig egy kis iszonyatosságot éreztem magam, a véget, hogy a barátnőim miféle ruhát szeretnének majd rám aggatni.


Az ágyamra pillantva, egy tűz piros, testhez simuló két pántos ruha fogadott, mellette egy azon színű magassarkú cipő. Amelynek orrán egy kisebb masni díszelgett.


- Ugye nem gondoltátok komolyan, hogy én ezt felfogom venni?! – néztem rájuk kétségbeesetten.


Bár megvallva az igazat, gyönyörűnek találtam a ruhát, de magamon sehogysem tudtam elképzelni.


- Ne nyavalyogj már folyton, Krissy! – sóhajtott fel, Sarah. – Ezt fogod felvenni, akár tetszik akár akarod. akár nem! Hidd el, hogyha Rob meglátt téged ebben a ruhában, elfog akadni a lélegzete.


- Vagy legfeljebb, egyből rád veti magát! – nevetett fel közben, Lana.


Akihez azonnyomban hozzávágtam az ágy szélén lévő kispárnát.


- Héj... szerencséd, hogy éppen készülődnőd kell, mert különben visszadobtam volna! – mondta nevetve, mire tőlem egy nyevlöltést kapott válaszul.


Majd hagytam, hogy kezelésbe vegyenek. Amíg Sarah, a hajamat göndörítette be, Sissy pedig a sminkemet csinálta meg, addig Lana a körmeimet lakkozta ki. Közben pedig Lana-t az Ale-val való kapcsolatáról faggattuk.


- Tulajdonképpen miért is kell engemet ennyire kicicomázni, Sarah? – tettem fel, a már egy jó ideje engem foglalkoztató kérdést.


Amelyre ő biztosan tudja a választ. Ugyanis feltűnt, hogy ma elég sűrűn csatlakozott Rob és Tom titkos sutmorgásához.


- Tudom mit akarsz Krissy, de én tőlem csak annyit fogsz most hallani, hogy... jobb lesz ha, most a ruhádba is belebújsz. Mert Rob itt lesz érted, perceken belül. – jelentette ki, és ezzel lezártnak is tekintette ezt a témát.


Magamba bosszankodtam is egy sort, de mivel tudtam, hogy Rob kérte meg rá arra, hogy ne mondjon el semmit, így tiszeteletben tartottam az éppen most feltett parancsát. A ruhát a kezembe véve, léptem be a fürdőszobába. Ahol levéve magamról a törölközőt, magamra aggattam a majdnem vörös színben pompázó ruhát. Végigsimítva a már rajtam lévő ruhát, visszatértem a szobába. Amikor a fejemet feljebb emeltem, a lányok diadalittas mosolyaival találtam szembe magamat.


Az utolsó simításokat elvégezvén, a még nagymamámtól kapott, rendkívülien különleges, sterling ezüst nyakláncot, amelyen egy kereszt medál és kívánság karikák díszelegtek. Legalábbis a nagyi mondta, hogy a kereszten lévő karikák, kívánság-karikáknak nevezik. Még a halála előtti, születésnapomon kaptam tőle. Amelyet, csak ritka alkalomkor vettem fel. feltéve a nyakamba, belebújtam a cípőmbe, majd miután egy kisebb parfümőt fújtam magamra, amely tulajdonképpen Rob kedvence volt, egy kis retiküllel a kezemben, mentem le a lányokkal egyetemben, a nappaliban tengődő társasághoz.


Lelépve az utolsó lépcső fokról is, Sarah kétszer hangosan megköszörülte a torkát, mire a kanapén elhelyezkedő társaság egy pillanatra hátra fordult, majd vissza a tv felé. És aztán újra hátra.


- Kris... Kristen... Mami? – hangzottak el a kérdések.


- Nem. Ő hóleanyó! – csapta össze a két tenyerét, Sarah. – Persze, hogy Kris az.


- Azta mindenit. Észbosztóan nézel ki. – kezdte el a bókolást Tom, majd őt követte a többiek is.


Az arcom pedig, perceken belül egy azon színűre változott mint amilyenben a ruhám tündököl.


- Nagyon szép vagy mami. – mondta legutoljára Jamie, amikor felmászot a kanapé háttámlájára, és onnan csimpazkodott a nyakamba.


- Köszönöm, kicsim. – nyomtam egy puszit az arcára. – De mostmár itt az ideje a fürdésnek, utána pedig a lefekvésnek.


- Csak egy kicsit még hadd maradjak itt lent... – kérte, angyalian.


- Jó. De csak addig amíg Rob megnem érkezik. – lettem egy kicsivel engedékenyebb, mire még szorosabban ölelt magához.


Utána pedig visszaült a helyére.


Amíg Robra vártam, neki álltam a konyhában egy pár szendvics elkészítésének a fiúknak. Amikor a szendvicseket leraktam a fiúk elé, csengetés hallatszódott. Ami folytán én már rohantam is ajtót nyitni.


Kinyitva az ajtót, egy hatalmas csókor vörös rózsával találtam magamat szemben. Amely mögött nem sokkal később Rob arcát véltem megpillantani.


- Szia. – köszöntött, egy szívdöglesztő féloldalas mosollyal.


- Szia. – viszonoztam a köszöntését.


- Ez a tiéd. – nyújtotta át a rózsát.


Majd közelebb lépett, a szabadon lévő karjával magához húzott, csakhogy ajkaival megérinthesse az enyéimet. Ajkai édesen és erősen tárta széjelebb az enyémet, mindaddig amíg nyelveink nem találkoztak egymással. Karjával körül ölelt, mégközellebb vonzva magához. Az ujjaim a zakója alá, és onnan pedig az ingje alá furakodtak. Legszívesebben letéptem volna róla az inget.


Egek, hogy kívánom! – sóhajtottam fel legbelül. - Egyre többet és többet akarok belőle.


Ám mielőtt belelendülhettünk volna, egy hangos mély torokköszörülés szét zavart minket.


- Bocsánat fiatalok, de nem hiszen, hogy éppen a gyerek előtt kéne egymásnak esnetek. – ismertük fel, Marcus dorgáló hangját.


Éget a szám a csókjától, bőrömön pedig még mindig ott érzem az érintését. Egész testem lázban lüktet, amikor Rob szemeibe néztem, és láttam amint tekintetével tetőtől – talpig végig pásztáz.


- Gyönyörű vagy. – mondta kissé rekedten.


- Köszönöm. – mondtam és éreztem amint az arcom újra vörös színben tündököl.


Beljebb invitálva őt a házba, a kezemben a rózsa csokorral a konyhába mentem, ahonnan az éppen egyik üres vázába vizet engedtem, majd beletettem a gyönyörűszép csokrot. De nem bírtam ki, hogy ne szimpantsak bele. Finom illatta, azonnyomban az orromba is kúszott.


Miután a rózsát elhelyeztem a nappali egyik asztalán, Jamie-t a szobájába véve fürdésre utasítottam. Ami után, ráadtam a tiszta pizsamáját, és pont ebben a pillanatban lépett be Rob is a szobába.


- Azt hittem, hogy már az ágyban foglak találni. – emelte föl, magasba.


- Miért van a mamin ez a szép ruha? – kérdezte meg tőle.


- Azért mert... – kezdte el Rob, majd Jamie füléhez hajolva suttogva fejeztbe a választ.


- Jujj de jó. – sikkantott fel boldogan.


- De shh... – tette a mutató ujját Rob a szája elé. – Álmodj szépeket tündérem. – mondta neki, és a homlokára lehelt egy apró csókot.


- Jóéjt papa. – engedte el Robot, aki azzal távozott is a szobából. – Mami?


- Igen kicsim? – emeltem föl és lettem az ágyra.


- Mostantól Rob lesz a papám, úgy ahogy a csoporttársamnak Mackeznzie-nek, Phil bácsi? – kérdrezte lányom, miután befeltettem az ágyába.


- Igen kincsem. – válaszoltam mosolyogva az igazat, Jamie kérdésére.


- De jó! Akkor majd megkérem, hogy jöjjön el velem a vidámparkba. Szerinted eljönne velem? Na és Emma? – kíváncsiskodott tovább.


- Ha szépen megkéred, biztosan elmennek veled.


- Szeretlek mami! – mondta hirtelen egy puszi kíséretében.


- Én is szeretlek kincsem! – mondtam neki én is, majd egy gyors puszi után leoltottam a lámpát, és csendben elhagytam a szobát.


Amikor visszatértem a nappaliba, megkértem a srácokat, hogy ha lehet ne szedjék szét a házat amíg itt vannak. Majd elköszönve tőlük, hagytam, hogy Rob magával vezessen.


Udvariasan kinyitotta nekem a kocsijának az ajtaját, és miután elhelyezkedtem az ülésen, ő is beszálllt mellém.


Elindítva a kocsit, kihajtott a főútra, s miközben arra a helyre tartottunk ahova Rob akar vinni, a bal kezével összekulcsolta az ujjainkat. Az arcára pillantva, a kezdeti nyugtalanságom az egyik pillanatról a másikra, elillant.


Nem izgattam magamat tovább azon, hogy mi lesz, vagy hogy hova is tartunk. Egyedül csak az érdekelt, hogy vele vagyok, és leszek is.


Nem szóltunk egymáshoz egy szót sem egész útón. De nem is bántam, és nem is hiányoltam a beszédet. Csak minél előbb arra a helyre akartam érni, és őt ölelni, csókolni akartam.


Annyira a gondolataimba merengtem el, hogy azon kaptam magamat észre, hogy már nem a fő úton, sem pedig a kivilágított utakon tartunk. Az utat előttünk csak is a kocsi fényszórója világította meg.


- Hol vagyunk? – kérdeztem meg.


- Még pár percig légy türelemmel, kérlek. – nézett rám mosolyogva.


Megértően bólintottam egyett, majd nem sokkal később, Rob leállította a motort.


Kérdőn tekintettem rá, mire ő előrefelé mutatott. És akkor megpillantottam egy kis faházat. Amelynek ajtaja előtt, egy lefelecsöngő lámpa égett.


Rob kiszállt, majd amikor az én oldalamra ért, kinyitotta az ajtó, és kisegített a kocsiból. Az egyik karját a derekam köré tekerte, míg a másikkal előre felé mutatott.


- Hát itt volnánk. – szólalt egyszer csak meg. – Még a nagypapám kezdte el felépíteni, egy olyasmi nyaraló féleségnek. Csak mielőtt befejezhette volna, meghalt. De előtte még rám íratta, így az enyém lett. Idén nyáron pedig, úgy döntöttem, hogy befejezem a munkáját.


Mindaközben amíg ő a házról, és a nagypapájáról mesélt, én ámulattal halgattam őt.


- Nagyon szerethetted őt. – simítottam a derekamon lévő karjáta a kezemet.


- Igen. Nagyszerű ember volt. Biztosan kedvelted volna őt. – mondta egy mosoly kíséretében.


Viszonoztam a mosolyát, majd felkísért a lépcsőn, onnan pedig be a házba, ami után kinyitotta annak ajtaját, és fel is oltotta a lámpát.


Belépve az ajtón, a lélegzetem is elállt, az elém táruló látványtól.


Vörös és fehér rózsákból egy nyíl alakult ki. Amelyet követvén, egy hatalmas rózsaszirmokkal alakított szívre bukkantam. Amelynek a közepén egy kisebb kerekasztal és két egymással szemben álló szék állt. Az asztalra pillantva, különleges szép terítés fogadott, és két gyertya, amelyet Rob pillanatokon belül meg is gyújtott.


Nem messze tőle pedig egy fehér baldachinos ágyat véltem megpillantani. Amely láttán, az ajkaimba haraptam, amint elképzeltem, hogy hamarosan azon az ágyon, fogom majd átadni magamat Robnak testestül és lelkestül és végleg.


Hagytam, hogy Rob az asztalhoz vezessen. Udvariasságához híven, kihúzta a székemet.


- Köszönöm. – mondtam.


- Neked bármit. – felelte, mosolyogva.


Pár percre eltűnt a látóköröm elől, de nem sokkal rá később re egy leveses tállal tért is vissza, amelyet lerakott az asztal közepére.


Először nekem szedett, majd utána magának. A Curry-s szezámmagos vöröslencse krémlevesnek nem csak, hogy jó illata volt, de az íze is fantasztikusan finom volt.


- Ezt te csináltad? – kérdeztem kíváncsian.


- Igen. Esetleg nem ízlik? – kérdezte félőn.


- Dehogyis. Ez nagyon finom. – vágtam rá azonnal.


Mire ő egy szerény mosolyt villantott felém. A vacsora elfogyasztása közepette, Rob elárulta, hogy egész délután itt volt, és miközben a vacsorához valókat készítette el, a nővére segítségével ki takarította a házat. Majd kértem, hogy meséljen a nagyszüleiről.


Ahogyan a leves, úgy a főétel is nagyon ízletes volt, amelynek mint megtudtam a neve Kávés bárány steak volt. Míg a desszertnek: Cheesecake volt, amelynek egyáltalán nem tudtam ellenállni.


Istenem, én is csak ilyen mázlista lehetek, ha egy ilyen eszményi pasit fogtam ki. – gondoltam magamban.


A desszert elfogyasztása után, jólakottan szürtyölgettem a finom bort.


- Milyennek találta a vacsorát, szépséges hölgyem? – tért vissza Rob újra hozzám.


- Nagyon de nagyon finomnak. És azt kell, hogy mondjam. Levagyok nyűgőzve. De teljesen.

- Ennek örülök. – mondta vidáman.

(Drew Seeley - Beautiful)

Az helyett, hogy visszaült volna a helyére az ablak melletti szekrényhez lépett, amelynek a tetején egy lejátszó volt, és át kapcsolta egy másik számra. Majd meg fordulva a kezét nyújtotta felém. Elmosolyodtam, a poharat letéve az asztalra, áltam fel a székről, és felé léptem. Az egyik a kezemet az övéjébe csúsztattam, a másikat pedig a karjára tettem, míg ő a derekamra simította a másik kezét.


Hagytam, hogy vezessen. Időközben Rob kezdett egyre közelebb vonni magához, mind addig amíg ajkaival megnem tudta érinteni a nyakamat. Amint ajkai a nyakamhoz értek, bele remegtem az érintésébe. Lágy, és forró volt.


- A fellegekben érzem magam, veled Kristen. – suttogta bele a bőrömbe, amelytől egy halk nyögés szerűség hagyta el a számat. Míg a szívem hevesebben kezdett el verni. – Te is így érzed magad velem? – emelte el fejét, pont úgy, hogy a szemembe tudjon nézni.


- Veled mindig a felegekben járok, Rob. – leheltem, és ajkai lassan, tapogatózva rálelt az enyémre.


Hallottam a saját torkomból feltörő halk, sürgető hangocskát, majd a karjaimmal felvezetve a karján, átkaroltam a nyakát, és úgy kapaszkodtam belé, mintha az életem múlna rajta.


A ruhám pántjait, az ujjai lágy, puhaságával kezdte lefele csúsztattni a vállaimról.


A mostani csókja túlszárnyalta, az eddigieket. Majd miután lehullott a ruha rólam, hirtelen a karjaiba kapott, és a puha ágyra fektetett.


- Annyira gyönyörű vagy. – suttogta rekedtes hangján ajkaimba.


Az ujjaimmal az ingjegombjait bontogatom, miközben ő ajkaival már a nyakam vonalától egészen a mellbimbómhoz ér. Mindeneggyes másodperc,több évnyi hosszadalomnak tűnt ebben a pillanatban. A mellkasom zihálva, emelkedett fel és le. Lesimítva az ingjét vállairól, valahova az ágy mellé dobtam, majd az ujjaimmal végig simítottam, az enyhén szőrrel fedett mellkasán.


Pihegni kezdek az izgalomtól, amikor felváltva a fogai közé csippentette, először a bal, majd a jobb mellbimbómat.


Öntudatlanul is begörbítettem az ujjaimat, s körmeimet belevájtam a vállaiba.


Rob arcán, lassú mosoly jelent meg.


Az ajkát felváltotta a tenyere, amelyek becézően simogattak, még több kéjes hangokat kicsalva belőlem.


Kapkodva, és remegőn szívtam be a levegőt amikor az ujjai, a mellemtől lejebb simít, le egészen a vágyaim középpontjáig.


S miközben az ujjaival a nőiességemet kényesztette, az ajkait újra a melleim közé vetette. Viszonozva kényesztetéseit, az ujjaimmal ismételen felfedező útra indultam a mellkasán. Amelyeket hol lágyan simogattam, hol pedig a körmeimmel karistoltam. Ügyelve arra, hogy ne okozzak fájdalmat neki.


- Igen. – suttogtam elfúlóan. – Igen, ez az. Kérlek... – nyögtem, amikor éreztem amit a testem megremeg és lassan átadja magát, az édes megsemmisülésnek.


- Bármit. – jött a rekedt válasz. – Amit csak akarsz. Csak szólnod kell.


Addig győtört, amíg végül már szinte magamkívül nem voltam. És amíg egy erőteljes sikoly elnem hagyta ajkaimat.


Amíg a lélegzetem kezdett visszaállni, Rob megszabadította magát az utolsó zavaró ruhadarabtól, majd egy tapogatozó lökést követően egyetlen erőteljes döféssel mélyen belém hatolt.


Az érzéstől mind a ketten egyszerre kiáltottunk föl, majd az ajkait az enyémekre tapasztotta, és szenvedélyes csókjával, mintha azt bizonyította volna, hogy mostmár testileg is eggyek vagyunk.


A csókunkat megnem szakítva, kezdett el először lassabb majd gyorsabb tempót hajtani. Közben pedig ott és annyiszor érintettük egymást, ahogyan csak tudtuk, a minket körülvevő gyönyörtől.


Újra és újra mélyebbre lökte magát, hogy úgy éreztem, mindjárt szétrepedek. De épp ezt akartam, még ennél többet.


Heves gyönyörök közepette, Rob még egy utolsó lökése után, mind a ketten egy ujjongó kiáltással üdvözöltük, a mindent megsemmisítő, elsöprő gyönyört...


Visszanyerve a rendes lélegzetvételünket, Rob kihúzodott belőlem, majd mellém feküdve, a mellkasára húzott.


Hosszú ideig nem szólaltunk meg, csak hallgattuk a másik egyenletes lélegzetvételét. Míg Rob a hátamat lepte be simogatásaival, addig én pedig a mellkasát.


Majd egyszer csak Rob a két keze közé véve az arcomat kényszerített arra, hogy a szemébe nézzek.


- Fontos vagy számomra Kris, ahogyan a lányok is. Ti vagytok mostantól a mindeneim, az én világom csal rólatok szól, és ennél többet nem is kérhetek. Hiszen minden vágyam teljesült. – mondta, tiszta őszinteséggel.


- Ahogyan te is nekem Rob. Soha nem fogom tudni neked eléggé hálás lenni azért, amiért vagy nekem te, és a lányok. – simítottam az egyik kezére a kezemet.


- Szeretlek. – suttogta közel az ajkaimhoz.


- Én is Szeretlek, Rob! – leheltem.


És a vallomásunkat egy szerelmes, gyengéd csókkal meg is pecsételtük. Majd Rob újra maga alá fordított, és egy hirtelen mozdulattal ismételten belém fúrta férfiasságát.


Mindkettőnk torkából egy hangos kiáltás hangzott el, és lassan, kínzóan lassan mozogni kezdett. A körmeimmel most egy kicsivel erőssebben szántottam végig a hátán, ezzel egy kéjes ám mégis lenyügőző morgást kicsalva belőle.


S miközben merev vágyával bennem volt, és tovább ingerelt mindkettőnket, a nyakam kezdte el csókokkal beborítani. Rég volt már részem olyan örömökben, amelyekben Rob részesített ezen az éjszakán. Pontosabban, ilyen fenomenális élményekben még soha nem volt részem. Egy utolsót mozogva bennem, egyszerre sóhajtottunk fel a kellemes, mennyei érzéstől, mely átjárta túlhevült testünket.


- Most már biztosan nem lehet belőled egyéjszakás kaland. – nevetett fel bársonyos, dallamos hangján.


- Nem is baj. Tovább is ráérek. – mormogtam a szájába, és most én csókoltam meg őt.


Majd miután Rob kicsusszant belőlem, hagytam, hogy megint csak a mellkasára húzzon. És egy vékony takarót terített ránk. Az ölelésébe bújva, lehunytam szemeimet, és éreztem amint, puha ujjai simogatásai alatt, lassan elnyom az édes, boldog álom...