Második esély - 17. rész

[Antai-Kelemen Ádám (Cortez)]

Szakított velem! Pedig még nem is jártunk igazán együtt. Én mégis már úgy gondoltam kettőnkre, hogy egy pár vagyunk.

De most már vége! Mindennek vége!

Gyűlölöm Neményit, amiért visszajött és elérte azt, hogy Reni ne akarjon velem járni.

És persze, gyűlölöm saját magamat is.

Ha már a kezdetektől fogva a tudtára adtam volna, hogy miként is érzek iránta, és nem pedig féltékenységi dührohamaimban igyekezni őt elüldözni magamtól, akkor talán mind ez soha nem következhetett volna be.

Bár, hallgattam volna Ricsire amikor azt javasolta, hogy ne törődjek Neményivel, csak azzal, hogy Renivel összejöhessek.

De nem! Én csak azzal foglalkoztam, hogy magamban dühöngjek azon, hogy sokkal inkább érzi magát biztonságban és jól, az mellett a segfej mellet, mint hogy velem lehetett volna.

Végig dühöngve a hazafelé tartó utón, egymás után a gondolataimban, Reni szavai csengenek a fülemben, és az, hogy miért nem hagyta, hogy befejezzem a mondatot, amibe belekezdtem.

El akartam neki mondani, hogy bár bűntudatom lett, amiért miattam került a kórházba, még sem azért kezdtem el közeledni hozzá, mert ki akartam használni, vagy, hogy így tegyem jóvá a vétkemet.

Ha nem azért, mert tényleg kedvelem, teszik nekem, és mert… szeretem. Ahogyan attól a naptól kezdve, hogy megpillantottam őt a szekrényénél… és ez az érzés egyre csak fokozódott bennem, azzal együtt, hogy folyamatosan sikerül ki kosaraznia és fel is idegesíteni – egy folytában.

De még így, is beleszerettem! És ez az érzés még akkor sem múlt el bennem amikor, megtudtam, hogy csak kitalálta a franciabarátot.

Viszont abban igazat kell adnom neki, hogy én nem hallgattam meg akkor, ahogyan utána sem.

-         Miért nem hallgattam meg? – kérdem magamtól eléggé hangosan ahhoz, hogy az utcánkban lévő kutyák felugassanak.

Elérve a kapunkhoz, előtte Ricsi-t pillantom meg.

-         Te, mit keresel itt? – kérdem, cseppet sem kedvesen. Na, nem mintha haragudnék rá! Csak egyszerűen, most senkihez sincs kedvem!

-         Neked is, szia! – köszön, de nem sértődötten, csak úgy, mint ahogyan általában szokott.

-         Mi a pálya? Ren? – kérdi, beengedve magát, mögöttem, s így együtt lépünk be a házba. Ahol a nagyi lép felénk, megkérdezve az, hogy mi van Renivel.

-         Miért nem mentek be hozzá, és kérditek meg tőle? – csattanok fel, nem tudván visszatartani a dühős indulataimat. Amelyet pillanatokon belül meg is bánok. – Bocsánat… én… Reni „szakított” – rajzolok macskakörmöket a levegőbe – velem.

-         De hát ’mér? Hisz jól megvoltatok, nem? Vagy Neményi miatt? Komolyan megyek és lefejelem! – jelenti ezt ki komolyan Ricsi, mire egy picit elmosolyodom.

-         Na, de Ricsi! – szól rá a nagyi, és helytelenítve a viselkedését, megrázza a fejét.

-         Bocs…ánat – biccent felé.

-         Rendben – mosolyog rá kedvesen, majd aztán komoly és aggódó tekintettel nézz rám. – Hogy – hogy szakított veled? Mi történt? – kérdi tőlem, miközben helyet foglalunk a kanapén.

-         Az egész abból indult ki, hogy mint tudjátok, Reni épp fültanúja volt annak, amikor én meg Neményi összeszólalkoztunk egymással a kapujukban. Ennek következtében, Reni elkezdett emlékezni rám, és arra is, hogy milyen volt a kapcsolatunk egymással a baleset előtt… amit összeegyeztetette azzal, hogy mi történt másként utána. Ebből és abból amit Neményi a fejemhez vágott, miszerint, én csak játszom vele, kihasználom őt, és hogy csak bűntudatból vagyok vele… Reni azt szűrte le, hogy Neményinek igaza van.

-         De hát ez nem igaz! – szól közbe Ricsi felháborodottan. – Tényleg lefejelem azt a faszfejet!

-         Richárd! – ejti ki a nagyi a teljes nevét, mire Ricsi egy újabb bocsánatkérés következtében visszaül a fotelba.

-         És, bár akármennyire is gyűlölöm az a szemetet, mégis van valami igazság abban, amit mondott.

-         Hogy mi? – kérdi egyszerre döbbenten, nagyi és Ricsi.

-         Ne nézzetek így rám! Hiszen tényleg nem viselkedtem korrektül Renivel. Nem szabadott volna eltitkolnom előtte, hogy milyen kapcsolatban álltunk a baleset előtt.

-         Ez igaz fiam – ért egyet a nagyi is vele.

-         Ezért szakított veled Ren? – kérdi Ricsi még mindig értetlenül állva a kialakult helyzet előtt.

-         Nem csak ezért! – rázom meg a fejem. – Azért is, mert nem tudja, hogy mit higgyen vagy gondoljon arról, ami kettőnk közt történt.

-         Ezt nem értem – motyogja közbe Ricsi. Hát haver, én sem igazán! – gondoltam magam hirtelen.

-         Az van, hogy nem tudja elhinni, hogy én akár viszonozhatnám is az érzéseit. Mármint, hogy nem hiszi el, hogy én komolyan akarom ezt a kapcsolatot köztünk… és hogy egy olyan lányt, mint amilyen ő, engem érdekelhet –e. Persze el akartam neki mondani, hogy igen is érdekel. De nem hagyott rá időt. Miután elmondta, hogy oly sokszor reményt adtam neki arra, hátha felfigyelek rá és elmondom neki, hogy miként érzek iránta… mármint, hogy esetleg én is ugyanúgy érzek iránta, mint ahogyan ő irántam… és ugyan ennyiszer csalódást is okoztam neki… már nem tudja elhinni, hogy én szerethetem is őt. Főleg meg az után, hogy a baleset előtt szóba sem álltam vele, viszont utána már igen – túrók bele a hajamba elkeseredetten. – Így hát ennyi… ezután azt mondta, vagyis jobban mondva kért, hogy menjek el, és hogy hagyjam őt, mert bármi is alakult ki köztünk ez alatt a pár hét alatt, annak vége. Értitek? Vége! Szakított velem… - temetem az arcomat a kezembe. – Mindent elszúrtam… és azt hiszem, hogy megérdemeltem azt is, hogy behülyített az áll franciabaráttal – jelentem ki az orrom alatt, miközben felállok a nagyi mellől.

-         Sajnálom, kis fiam! – áll fel a nagyi is és szeretetteljesen megsimogassa a karomat. – Nem lehet, hogy csak időre van szüksége?

-         Mármint? – nézek rá kérdőn.

-         Arra gondoltam, hogy esetleg csak időre van szüksége ahhoz, hogy feldolgozhassa mindazt az eseményt és történést, amivel szembesülni kellett az elmúlt időszakban. Most bizonyára, teljesen összezavarodott, attól, hogy te és az a másik fiú, akit a barátjának tartott eddig, megint összeszólalkoztatok… és attól, hogy újra emlékszik rád.

-         A nagymamádnak igaza lehet, C! – szólal újra fel Ricsi is, hevesen bólogatva a tudtomra adva, hogy ő is éppen ugyanerre gondolt.

-         Ha szeret, akkor úgy is minden rendbe fog jönni.

-         De még is hogy? – kérdem, de egy csepp szemernyit se hiszem, hogy ez meg fog történni.

-         Arra neked kell rájönnöd, fiam. Most hagyd, hogy fel tudjon eszmélni a zavaros történtekből. Aztán pedig, újra elkezdheted őt meghódítani. De most ezen túl, rendesen és tisztességesen. Tiszta lappal. És bár lehet, hogy először nem lesz engedékeny, és kerülni fog majd téged… de neked akkor sem szabad feladni. De ügyelned kell arra, hogy ne tégy semmi olyasmit, amiről tudod, hogy az neki nem tetszene.

-         De mégis hogy tudhatnám? – kérdem tanácstalanul.

-         Azt majd érezni fogod. Szorítok nektek, hogy egymásra találjatok végre! – ölel magához, majd kettesben hagy minket Ricsivel, akivel úgy döntünk, hogy felmegyünk a szobámba.

A szobámba érve, mind a ketten, a nagyi szavain rágódunk, miközben Ricsinek újra elecsetelem mindazt, ami tegnap és a mai nap történt…

Második esély - 16. rész

[Rentai Renáta]

-         Szia – szólal meg először ő, miután felül a székében.

-         Szia – köszönök vissza.

-         Hogy érzed magad? – kérdi aggódva.

-         Mihez képest? – kérdezem vissza, egy keserű mosollyal az ajkaimon. – A fejfájásomhoz képest, vagy ahhoz, amin a legutóbbi találkozásunkkor mentem át? Egyáltalán, mióta vagyok itt?

-         Csak tegnap óta – feleli.

-         Áh, vagy úgy! És, mondott valamit a doki?

-         Csak azt, hogy nincs semmi komolyabb bajod. Csak azért tört rád ennyire a fejfájás és az ájulás, mert visszakaptad az emlékeidet… velem szemben – mondja, és a szemeibe hulló tincseket hátra söpri. – Vagy legalábbis, ez a diagnózisa.

-         Értem – bólintok rá.

Tehát, tudja! Tudja, hogy emlékszem rá! Vajon ő fogja felhozni először ezt, vagy arra számít, hogy én fogom felhozni?

Ha így van, akkor jóra számított! – gondolom magamban, mielőtt újra megszólalnék.

-         Akkor gondolom, már azt is tudod, vagy csak sejted, hogy már emlékszem rád – mondom, mit sem kérdezem.

-         Igen – feleli egy bólintás kíséretében.

-         Ööö… szerintem, meg kéne beszélnünk a tegnap történteket – javaslom egy újabb pár perce néma csend után.

-         Igen, szerintem is – ért velem egyet.

Remek! Mégis mivel kellene kezdenem? Kerülgessem csak azt a kérdést, amelyre a legkíváncsibb vagyok, vagy sem? – kérdem magamtól, de tanácstalanul csak ennyit mondok:

-         Hogy, őszinte legyek veled, nem tudom, hogy mit higgyek, vagy, hogy gondoljak.

-         Mármint miről? – kérdi értetlenül.

-         Arról, hogy hihetek –e annak, amit Arnold mondott.

-         Értem. Tehát, az helyett, hogy engem kérdeznél meg arról, hogy mi igaz és mi nem, inkább azt latolgatod, hogy Neményinek higgyél –e?! – hitetlenkedik gúnyosan.

-         Szerinted, még is mit kellene tennem azok után, amit hallottam tegnap tőletek? – kérdezem elképedve azon, hogy még ő támad. – Azt akarod, hogy kérdezzelek inkább téged? Jó, rendben! Akkor elmondanád nekem, hogy miért döntöttél úgy, hogy mégis velem vagy, miután bekövetkezett a baleset? Bűntudatból? – támadom le a kérdéseimmel.

-         Egyrészről igen… - amikor kimondja, hogy: igen -, egyszerűen nem tudom megvárni tovább a magyarázatát, hanem helyette rögvest cselekszem, mielőtt, újra összetörhetnék.

-         Ööö… oké – mosolyodok el kényszeredetten. – Azt, hiszem, hogy ennél többet nem is szeretnék hallani – mondom, s bár látom, hogy közbe akar szólni, de én nem hagyom neki, hogy megtegye. – Köszönöm, hogy őszinte voltál, és, hogy nem hazudtál nekem. Szeretném, ha most elmennél!

-         Mi? Nem! – tiltakozik, de én igyekszem nem foglalkozni evvel.

-         Ne! Kérlek, ne rondítsunk tovább a helyzeten! Mind a ketten, játszottunk a másikkal… bár, én csak egyszer, és igyekeztem is elmagyarázni, hogy miért tettem, amit tettem, de te nem voltál kíváncsi rá. Viszont te soha sem akartál nekem megmagyarázni semmit sem – törlöm le az időközben kicsorduló könnyeimet az arcomról. – Talán túlságosan is többet hittem, és reménykedtem abban, hogy esetleg majd egy napon, igazán érdekelni foglak majd téged, és elmondod nekem, hogy viszont szeretsz. De, most… azt hiszem, hogy végre rájöttem, és fel is fogtam, hogy ne ámítsam magam tovább. Mert én soha sem lehetek az a lány, akire te felfigyelhetsz, és akibe szerelmes is tudnál lenni. Én nem vagyok, és nem is tudok olyan lenni, mint Dina, Móni vagy akár Viki – szörnyű ezeket a szavakat és neveket kimondani, de úgy érzem, hogy ahhoz, hogy lezárhassam magamban is ezt a dolgot, ezt meg kellett, hogy tegyem, még, ha fáj is. – És, nem is akarok olyan lenni. Én… néz csak rám! – mutatok magamra. – Én csak egy egyszerű lány vagyok, s ahogyan Kinga is mondta: akiben semmi különleges sincs.

-         Ez nem igaz! – rázza meg a fejét. Mondana még valamit, de én nem hagyom.

-         Egyetlen egy valamit kérnék tőled, még pedig azt, hogy… hogy menj most el, és… hogy ne… ne okozz nekem több fájdalmat.

-         Reni – fogja meg a kezemet, de én kirántom azt az övéből.

-         Akármi is volt most ez idő alatt köztünk, amióta felébredtem a kómából, annak most: vége!

-         Nem! Nem mondhatod ezt! – tiltakozik újra hevesen.

-         Kérlek! – nézek rá fájdalmas könyörgéssel. – Hagyj! Akármennyire is szeretném, hogy te meg én… de tudom, hogy ez lehetetlen. Mi – mutatok kettőnkre. – Mi nem illünk össze… s kettőnk között ez az egész, aligha működne… s működhetne. Menj el, Cortez! – kérem utoljára, és hogy ne láthassa a szemeimben a fájdalmat, a fejemet az ablak felé fordítom.

Eltelik néhány perc. Öt… talán tíz perc… nem tudom pontosan, amikor hallom, a lépteit, amelyek egyre távolodnak tőlem. Amikor az ajtó becsapódását is meg hallom, visszafordítom a fejemet és a könnyes tekintetemet arra a helyre szegezem, ahol ő ült. Majd nem tudva tovább visszatartani teljesen a könnyeimet, csillapíthatatlan bőgésben török ki…

Második esély - 15. rész

[Rentai Renáta]

Amikor felébredek, először azt sem tudom, hogy hol vagyok, és hogy mi történt. De amikor ráébredek arra, hogy egy kórházi kórteremben vagyok, és amikor a tekintetemet az ismételten csak az ágyam melletti széken alvó kávébarna hajú srácra emelem, az eszembe jut, hogy mi történt. Legalábbis csak sejtem, hogy miután minden emlékem visszatért róla - melynek során, szörnyen megfájdult a fejem -, nem sokkal utána, anya karjaiban elájultam.

Vajon, mennyi ideje lehettem kiütve? – kérdem magamtól, mikor végignézve Cortez-en ugyanazt a ruhát fedezem fel, amelyben utoljára láttam őt.

A következő kérdésem pedig az volt, hogy mit keres itt, és hogy honnan tudta meg, hogy itt vagyok?

De a választ csak akkor tudhatom meg a kérdéseimre, ha felébred, vagy ha bejön valaki ismerős. De addig is, még szabadon és függetlenül, nézhetem őt, amint alszik.

A pillangóim ismerősen kezdenek el csapkodni a hasamban, attól a látványtól amelyet Cortez mutat. Még így kócos hajjal, és fáradt elnyúzott arccal is, eszméletlenül néz ki.

Bárcsak…

Bárcsak, ne lennének ennyire kuszák és zavarosak a gondolataim, amelyek egyre csak jönnek és jönnek… s eszembe juttatva Cortez és az Arnold közti veszekedést, és persze a feltörekvő emlékeket is.

Nem tudom, hogy mitévő legyek! Bár legszívesebben, nem is figyelnék arra, amit Arnold vágott Cortez-hez… de valahol, mégis volt némi igazság a szavaiban.

Rengeteget sírtam miatta.

Sírtam amikor, nem törődöttséget mutatott irányomban. Sírtam amikor, egyszer csak nem állt velem szóba. Sírtam, amikor a reménységemet felváltotta, a fájdalom és a keserű valóság, amelyet én soha nem akartam elfogadni: ő nem úgy tekintett rám soha, mint ahogyan én rá, vagy ahogyan akartam, hogy tekintsen.

Számtalanszor felébresztette bennem a reményt, miszerint esetleg történhet majd köztünk valami, de pontban ugyan ennyiszer le is lohasztotta bennem. És, én mindig minden egyes alkalommal, továbbra is csak reménykedtem.

Még akkor is, amikor ő Vikivel járt, és szilveszterkor megcsókolt… de az helyett, hogy megbeszélhettük volna, hogy mi volt az, vagy, hogy lehet –e folytatása, ő visszament a pinkbarbijához.

Sírtam akkor is, amikor a gyűrűs lánc után, nem hívott és nem is üzent, persze aztán végül ő volt rám érte mérges, mert azt várta, hogy majd én fogom hívni.

És sírtam akkor is, amikor a Kingával való kitalált ostoba hazugságunkra fény derült, és ő szóba sem állt velem utána.

Ami tulajdonképpen akkorra már nem is volt újdonság számomra, mármint, hogy nem szólt hozzám… de mégis fájt.

És most?

Mióta felébredtem a kórházból, és nem ismertem meg őt, és kiderült, hogy ő az egyedüli, akire nem emlékszem, minden másként alakult.

Megismertem őt újra… talán… nem, ha nem tényleg, többet megtudtam róla ez alatt az idő alatt, mint amennyit a balesetem előtt valaha is.

De vajon, miért tudhattam meg róla most többet, mint előtte? Miért viselkedett úgy velem, mint ahogyan azt szerettem volna az elmúlt két és fél évben?

Vajon, mégis csak Arnoldnak lenne igaza, hogy Cortez csak bűntudatból volt s van most velem ennyit?

Akármennyire is szeretném azt hinni, hogy tévedett és hogy én is tévedek, és hogy azaz igazság, hogy Cortez mégis többet érez irántam, mint azt sejtetni vélte velem… és, hogy tényleg, komolyan járni akart velem, s nem csak azért, mert így szeretne vezekelni a balesetemért… de…

De attól tartok és félek is, hogy Cortez… akibe már régóta szerelmes vagyok, csak szánalomból van velem…

Mi lehet az igazság?

Egyáltalán akarom tudni?

Eltudok –e viselni egy újabb szívfájdalmat, amit ő… az egyetlen, akit tiszta szívemből szeretek… okozhat nekem?

Nem tudom… de azt igen, hogy meg kell beszélnünk a történteket… - amint erre a döntésre jutottam, észreveszem, hogy Cortez ébredezni kezd, és amikor rám emeli hitetlenül szép kék szemeit, a pillangóim újra hevesebben kezdenek el verni.

Második esély - 14. rész

[Antai-Kelemen Ádám (Cortez)]

Ahogy megérkezünk a kórházhoz, és kiszállunk a kocsiból, már rohanunk is befele az épületbe. A recepciós nőre, aki úgy ült ott a pult mögül, mintha semmi dolga sem volna, rá kellett förmednem, hogy elárulja nekünk, merre találhatjuk meg Reni-t.

Az MR vizsgálati terem előtt, ott találjuk Reni szüleit, akiket rögvest abban a pillanatban ki is faggatok, amint közelebb érünk hozzájuk.

-         Hogy van? És, mi történt vele? – kérdezem, ideges aggodalommal a hangomban.

-         Pontosabban nem tudom. Amikor hazaértem, ott találtam a kanapé mellett összegörnyedve, és a fejét a fogva. Miközben a mentőket hívtam, azt mondta, hogy nagyon fáj neki, és hogy nem bírja elviselni, majd utána elájult – magyarázza, zokogva az anyukája, kit ismételten csak ugyanúgy, mint pár héttel korábban, most a férje igyekszik vigasztalni. – Azóta, nem tért magához, és most odabent vizsgálják… mi lesz ha, kiderül, hogy valami komolyabb baja lett – suttogja maga elé, és én akarva – akaratlanul is, de elsírom magam.

Pedig gyűlölök sírni, pláne meg mások előtt… de, most ez egyáltalán nem érdekel. Fene a nagy önbizalmamba! – vonom meg magamban a vállamat, s utat engedek a további könnyeimnek, amelyeket dühösen igyekszem letörölni az arcomról.

Nem lehet komolyabb baja! Nem történhet meg ez vele! – ordítom magamban.

-         Nem, dehogy is! – rázza meg tiltakozásul nagyi a fejét, közelebb lépve hozzá. – Ha így lenne, akkor arról már tudnánk – mondja nyugtatólak, magához ölelve őt.

A papa a vállamat megveregetve, lép mellém, pont abban a pillanatban, amikor Reni orvosa lép ki a szemközt lévő ajtón, és közeledik egyenesen felénk.

Ahogyan korábban, úgy most is, szinte egy emberként támadjuk le a dokit a kérdéseinkkel.

-         Kérem! – igyekszik elhallgattatni minket, amellyel néhánypercnyi idő után sikerrel is jár. – A vizsgálatok, minden jellel arra mutatnak, hogy minden rendben van, semmi komolyabb baja nincsen Renátának.

-         De, akkor mitől fájdult meg ennyire a feje, és ájult el hirtelen? – kérdezi Reni anyukája. – Mert az igaz, hogy a kómából való felébredése után, előfordult, hogy megfájdult a feje, de ennyire… még így soha sem láttam őt, mint most.

-         Lehetséges, hogy elkezdett emlékezni valami olyasmire, amire a fejsérülését következően nem tudott. És ettől, az „új” s „régi” élménytől, amely lehet, hogy hirtelen tört rá, egyfajta kisebb nyomás keletkezhetett az agytériájára, amely megsérült, és még nem gyógyult be kellően ahhoz, hogy el tudja viselni az előkerülő emlékeket.

-         Tehát ezek szerint, azt akarja mondani, hogy lehetséges, hogy újra emlékszik, Cortezre az unokámra? – kérdezi a nagyi.

-         Igen – feleli bólintva a doki. – Ki cseréltük az infúziós zacskóját, amelybe fájdalom csillapított fecskendőztünk. Most aludni fog, ezért ma éjszakára bent tartjuk, megfigyelésre. De, holnap már haza mehet, ha jobban érzi magát – mondja ezt már egy barátságos mosollyal, mire egyszerre sóhajtunk fel mind, megkönnyebbülten.

-         Mikor lehet, bemenni hozzá? – kérdezem én.

-         Hamarosan át viszik egy kórterembe, és utána – válaszolja, majd azzal egy biccenéssel távozik is.

Az orvos távozását követően, nem sokkal később, Reni-t áttolják egy hat ágyas kórterembe, ahova követjük is őt. Amint az egyik nővér rendezi az infúziós zacskót, és távozik, mindannyian körbe álljuk Reni ágyát, csak úgy, mint akkor, azon a napon, amikor megműtötték.

De én csak az orvos által hallott diagnózisra tudok most figyelni.

Tényleg, lehetséges volna, hogy emlékezni kezdett rám? De ha igen, akkor mi váltotta ki ezt belőle? Talán, a Neményivel való veszekedésünk?

És, ha igen, akkor most mi lesz? Mi lesz, ha tényleg emlékszik rám?

Örüljek -e neki, vagy ne? Nem tudom!

De azt igen, hogy ha felébred, minden eldől majd…

Második esély - 13. rész

[Antai-Kelemen Ádám (Cortez)]

Amikor hazatértem, olyan voltam, mint akin átment egy úthenger. Teljesen le voltam taglózva mindattól ami ma délután történt, és attól, hogy Reni elküldött.

Ha eddig gyűlöltem Neményit, akkor, azaz érzés, egyáltalán nem volt semmi ahhoz képest, amit a mai nap után érzek vele kapcsolatban.

Ha most miatta, minden esélyem odaveszett Reninél, akkor én bizony isten, hogy megölöm.

Egyszerűen nem tudom megérteni, hogy mégis mi a francért nem tud leszállni Reniről? A lányról, akit szeretek?

De most komolyan!

Tudja jól, hogy Reni nem érez úgy iránta, mint ahogyan az ő szeretné, s mint ahogyan én azt korábban gondoltam, hogy igen. Amit meg kell, hogy valljam, nem mellesleg, még jobb kedvre derített, amikor pont Reni szájából hallottam azt, amikor közölte vele, hogy ő a barátságnál többet soha nem érzett nála.

Akkor abban a pillanatban, szinte madarat lehetett volna fogadni velem… de sajnos a rákövetkezendő percekben, minden kárörömöm odaveszett, amikor Reni megkért, hogy távozzak, mert egyedül szeretne lenni.

Legszívesebben ott maradtam volna vele… de nem akartam ráerőltetni magam, ahogyan semmi mást sem.

Viszont az egyszer már biztos, hogy igyekszem majd eleget tenni az akaratának, miszerint, nem fogom felhívni őt.

Bízom abban, hogy ő, hamarosan felhív… és hogy Neményi, nem tett tönkre mindent…

-         Cortez! – nyit be a nagyi a szobámba, miután bekopogtat. Viszont az arcán a nem régen látott ismerős kifejezés ül. Teli, s teli aggodalom, és sajnálat. – Reni anyukája hívott az imént… a kórházból…

-         Hogy? Honnan? – pattanok fel az ágyamról, egy hirtelen mozdulattal.

-         A kórházból, ugyanis Renire erős fejfájások törtek, melynek következtében elájult, és kórházba került.

-         Nem! – tiltakozom hevesen, miközben a cipőmbe, majd a kabátomba bújok bele. – Nem történhetett meg ez! – motyogom az orrom alatt. – Azonnal oda kell mennem! – mondom határozottan, majd meg sem várva a nagyi reakcióját, futok le a lépcsőn, ahol a papával ütközöm össze. – Bocs.

-         Mi történt? És hova rohansz ennyire? – kérdi, megragadva a karomat.

-         Reni újra kórházba került – feleli helyettem a már úttól ért nagyi.

-         Majd én, elviszlek, gyertek – jelenti ki, majd perceken belül már a kórház felé tartunk, mind a hárman.

Második esély - 12. rész

[Rentai Renáta]

Amint becsukódik mögöttem a bejárati ajtó, a fejemben éles fájdalom nyíllal, melynek következtében, a két kezem közé fogva azt, térdre rogyok.

Még soha nem éreztem, ehhez fogható fájdalmat… mely olyasmihez hasonlít, mintha szét akarna szakadni a fejem, közben pedig a gondolataimat, és a szemeimet elárasztják azok a képek, amelyekre eddig nem is tudtam emlékezni.

Először az a jelenet vetődik a szemeim elé, amikor Virággal a sulis szekrényünknél állunk, és egyszer csak a bejárati ajtó felé mutat, amerre Cortez vélem megpillantani, Ricsiékkel. Ahogyan az előjövő emlékben, úgy most is mintha ezernyi pillangó repdesésének az érzését érezném a gyomromban.

Majd ezt követően, sorban jönnek a többi emlékek, mint amikor először rám mosolygott, amikor megszólított. Megérintett. A korrepetálás. Amikor először könnyeket hullajtottam miatta. Amikor megpillantottam Vikivel. Az első csókunk, szilveszterkor. A festmény. A motorozás… A balatoni kirándulás… amikor megfogta a kezemet egy kis időre… A nyári szünet után való viszontlátás pillanata… az akkori kis veszekedésünk, mely után büntibe kerültünk, ahol már együtt nevettünk… a Halloween party, ahol kiderül, hogy nincs is semmilyen francia barátunk, amit Kinga talált ki… a francba elküldésünk egymással szemben… majd végül, az a bizonyos nap, amikor Cortez a padom felé csapódó ablak üveg szilánkok elől hátra lök, és azaz éles fájdalom, mely a fejemben nyíllal, majd a mély sötétség…

-         Ááá! –sikítok fel, az egyre növekedő fájdalomtól, melyet csak még jobban felerősít a becsapódó ajtó hangja.

-         Kislányom! Mi történt? – hallom meg anya hangját, aki rögvest le is guggol mellém, és a karjába von.

-         A fejem… nagyon… fá-á-j – nyöszörgöm a választ fájdalmasan, erősen belekapaszkodva a kabátjába. – Nem bí-r-ho-om! Se-gít-s!

-         Shh… minden rendben lesz – suttogja nekem, miközben a telefonján már a mentőket hívja…. viszont azt, hogy kiérjenek, már nem tudom megvárni ébren, mert a fájdalom okozta sötétség, teljesen elnyom…

Második esély - 11. rész

A jelenet hasonlósága miatt raktam be ide ezt a képet!

[Antai-Kelemen Ádám (Cortez)]

Újabb két hét telt el azóta, hogy Renivel megbeszéltük, hogy megpróbáljuk együtt. Mármint úgy együtt, hogy ő és én, mint egy pár.

Ahogyan be voltam rezelve attól, hogy mi van, ha valamit elszúrók, vagy, hogy valami, vagy inkább valaki közbe avatkozik, minden a lehető legjobban, és simán ment.

Amennyi időt lehetett, igyekeztünk úgy eltölteni egymással, hogy még véletlenül se nyomjuk el a másikat. Mind a kettőnknek megvannak a saját szokásaink, és ezt a másikkal szemben tiszteletben is tartottuk.

És ami a legfontosabbnak tartottunk, és amiben egyaránt egyetértettünk, igyekeztünk a barátainkkal is törődni, s nem elhanyagolni őket, csak mert mi ketten, éppen összejönni készülünk.

Amint Reni kijött a kórházból, a rá következő harmadik nap, már suliba is jött, sokak legnagyobb döbbenetére. Hiszen, senki sem számított még a jelenlétére, és arra, hogy látszólag minden rendben van vele.

Persze ez nem mindig volt így igaz. Még akkor sem, ha ő ezt igyekezett eltitkolni is. Ugyanis, alkalomadtán, előjöttek nála a fejfájási tünetek, amitől bár tudtuk, hogy előfordulhatnak, mégis még rosszabbul éreztem magam, mint amikor a fejsérülését okoztam.

Gyűlöltem látni, amikor az olykori hirtelen fájdalomtól az arca fájdalmas grimaszba fordult át, az egyik pillanatról a másikra.

De visszatérve a jelenbe, komótos lassúsággal közeledem Reniékhez, akivel egy mozis délutánt terveztünk meg a minap délelőtt a suliban.

Amikor megérkezem a kapujukhoz, előkapva a telefonomat a zsebemből, felhívom őt.

-         Szia! Pár perc és kint leszek – szól bele, két csörgetés után.

-         Oké – mondom, majd kinyomva a készüléket, a hátamat neki döntöm a nagykapunak.

Magamban dudorászva az egyik kedvenc Ramones dalomat, egyszer csak egy nem kívánt személy jelenik meg előttem.

Bah! – sziszegek fel magamban, és a kezeimet a zsebeimben ökölbe szorítom.

Ez meg mi a francot keres itt? Mit akar itt? – kérdezem magamtól dühösen, de nem mutatva ki neki, csak is szimplán az ellenszenvemet iránta, amit kölcsönösen vissza is kapok tőle. De nem izgat!

-         Nocsak-nocsak! Átmentél, kaputámasztóba? – kérdi egy ellenszenves vigyorral az arcán. Amit ha azonnal nem vesz le magáról, én fogom letörölni.

-         Közöd? – szólok vissza flegmán. – Egyébként mi a francot akarsz itt?

-         Nem mintha, bármi közöd is lenne hozzá, de jöttem meglátogatni a barátomat.

-         Jah, persze! És, hol voltál eddig? Hol voltál akkor amikor, a kórházban feküdt, kómában? Na, nem mintha, hiányoztál is volna bárkinek is!

-         Ahová, éppenséggel te juttattad? – kérdezi gúnyosan. – És, most miért is vagy itt? Várj! – tartja fel az ujját, amit mindjárt el fogok törni. – Véletlenül nem azért, hogy így palástold a bűntudatodat? Ahogyan azzal is, hogy körülötte legyeskedsz?

-         Kettőnk közül inkább te vagy az aki, körülötte legyeskedett mindig, ahogyan most is, seggfej! De ha annyira tudni akarod, és ha már itt vagy, miért is nem én mondjam el neked azt a jó hírt, hogy Reni és én együtt vagyunk – vágom oda neki, egy kárörvendő vigyorral az arcomon, amely csak még jobban terebélyesedik bennem, amikor látom, amint rángatózni kezd a szeme.

-         És, megint csak ugyanaz a kérdésem: azért, vagy vele, mert bűntudatod van, amiért miattad került kórházba, és mert nem emlékszik rád? Így könnyebb számodra, ismételten csak szórakozni vele, igaz? Könnyebb, így, hogy nem emlékszik arra, hogy tulajdonképpen, csak játszottál vele, és hogy csak éppenséggel akkor szóltál hozzá, amikor kedved tartotta? – kérdezi gúnyosan, de ugyanígy folytatja tovább, mire már nem bírva tovább, ellököm magamat a kerítéstől, és teszek felé egy-két lépést.

-         Tudod, ennél szánalmasabb már nem is lehetnél! – vágom oda neki, dühösen.

-         Még hogy én vagyok a szánalmas? Melyikünk, is jött össze egy másik lánnyal, és hülyítette is Renit? Te vagy én? – húzza fel a szemöldökét.

-         Várj, hadd helyesbítsek: ennél csak szánalmasabb lehetsz!

-         Ha én szánalmas vagyok, akkor te meg mi vagy? – kérdi. -  Szerintem, egy olyan alak, aki élvezi, ha mindenki a talpát nyalogassa. Egy olyan alak, aki rákényszerült arra, hogy odáig süllyedjen, csak hogy ne vesszék kárba a hírneve, járni kezd azzal a lánnyal, aki nem akaszkodott rád, mint ahogyan a többi, csak hogy ezzel is elsimítsd a dolgokat.

-         Te meg mi a francról hadoválsz itt? – kérdezem egyre dühösebben.

-         Ugyan! Tudod te, hogy miről! – vonja össze a karjait a maga előtt, fölényesen. – Egyébként, meddig tervezted azt, hogy jársz vele? Egészen addig, ameddig újra beléd nem habarodik és utána már dobhatod is? Tudod, ő ennél sokat többet érdemel.

-         Mit téged? – vonom fel a szemöldökömet.

-         Például – biccent. – Te csak rossz hatással lennél rá!

-         Szerinted? – mosolyodok el gúnyosan. – Egyáltalán van fogalmad arról, hogy mi történt vele az elmúlt fél évben? Érdeklődtél is egyáltalán felőle? Tudtommal, csak kétszer, ha felhívtad. Látom, ennyire fontos neked ő.

-         Fontosabb, mint neked! Én legalább nem játszottam soha sem az érzelmeivel, nem úgy, mint te. Én nem okoztam neki soha sem fájdalmat, nem úgy, mint te. Szerinted, kettőnk közül, kit érdemelne meg jobban? Engem, aki soha nem okozott még neki fájdalmat, de nem is bántotta meg, vagy téged, aki miatt számtalanszor sírva fakadt?

-         Hogy téged? Ne röhögtess! Mégis mi a francot képzelsz te? Te, aki miatt nem tudod úgy velünk kikapcsolódni, mint miután elhúztál innen a francba. Tudtad –e, hogy amióta te nem vagy itt, sokkal felszabadultabb lett, és volt ideje, a mi számunkra is? Viszont, amíg te itt voltál, Reni az egyedüli barátodként, mindig téged választott, csak hogy ne bántson meg téged. Mert fontos voltál neki. És ő neked? Te azt állítod, hogy igen. De szerintem meg nem volt az neked, soha. Te csak, azt szeretted volna, ha minden úgy történik, ahogyan te azt elgondoltad. Soha nem számított neked az igazán, hogy ő mit szeretne csinálni, vagy mit nem. Emlékszel, hogy akkor is megharagudtál rá, amikor a fotózást választotta, és leadta az újságírást? És… - a mondatomat, a kapu hirtelen mozdulatának kicsapódása szakítsa félbe. Ahonnan, egy fájdalmas tekintetű, Reni lép közénk.

-         Elég! Fejezzétek be! – kiáltja, hol az egyikünknek intézve, hol pedig a másikunknak idézve.

-         Reni – ejtsük ki a nevét egyszerre a seggfejjel.

-         Igaz, amit Arnold mondott? – kérdezi, felém fordulva.

-         Mi?

-         Az, hogy csak játszol velem. Igaz ez?

-         Nem! – felelem az igazat.

-         Akkor miért mondta ezt neked?

-         Azért, mert egy… - kezdenék éppen bele a válaszba, amikor ez a faszkalap a szavamba vág. Komolyan, mindjárt felrúgom.

-         Azért, mert ez az igazság! Csak játszik veled, ahogyan mindig is tette!

-         Na persze! – hagyom rá. Mert tudom jól, hogy azzal, ha ellenkezni kezdenék az ő szavával, csak neki teszek eleget. De, azt az örömöt, soha nem fogom neki megadni!

-         Elég! – hallgattat el minket újra, Reni. – Arnold, szeretném, ha most elmennél – mondja a barom felé fordulva.

-         Ne mond már, hogy bedőlsz neki ismét? – kezd el hitetlenkedni. – Reni, ez nem te vagy!

-         Mégis milyen vagyok? Egy olyan lány, akivel csak a könyvekről lehet beszélni?

-         Igen. Nem.

-         Most akkor melyik? Tudod, azt hiszem, hogy most nagyot csalódtam benned! Téged, soha semmi más nem érdekelt, csak a könyvek, és nem is lehetett veled másról beszélni sem.

-         Ez nem igaz! – tiltakozik hevesen a majom.

-         Pedig az! – mondja keserűen Reni. – De nem csak ezért csalódtam benned, ha nem azért, mert úgy beszéltél rólam az előbb, mintha egy eldobható rongy lennék, vagy tárgy. Pedig én azt hittem, hogy barátok vagyunk. De, ennél én több soha nem tudnék neked lenni, és ezek után, még ennyi sem. Kérlek, menj most el.

-         De, Reni! – nyúlna a karjáért, viszont Reni elhúzódik előle.

-         Menj el! – mondja, határozottan.

-         Rendben! – bólogat, dölyfösen. – De ha majd, megint sírni fogsz miatta, és ha eszedbe jut, hogy igazam volt, rám ne számíts!

-         Ha igaz is, amit mondasz, és az előbbiekből kiindulva, szerintem ezelőtt se számíthattam rád, ha Cortez megbántott. Nem igaz? – kérdi, de amikor Neményi nem felel, a hallgatását igennek veszi. – Ég veled, Arnold! – mondja elköszönve tőle, mire a seggfej, még egy dühős pillantást vet rám, majd hátat fordítva nekünk elhúzza a csíkot.

Végre! – sóhajtok fel magamban megkönnyebbülten, és vigyorogva.

-         Jobb lesz, ha most te is elmész, Cortez – mondja egy kis idő után, felém fordulva.

-         Tessék? – nézek rá kérdőn.

-         Ez az egész, most nagyon sok volt számomra, és én… azt sem tudom, hogy mit gondoljak, vagy hogy mi tévő legyek. Egyedül szeretnék lenni. Sajnálom – néz a szemeimbe szomorúan.

-         Tényleg ezt akarod? – kérdem közelebb lépve hozzá.

-         Ne! – húzódik el előlem is, pont ugyanúgy, mint Neményi elől. – Ne haragudj, de… kérlek, menj most el! – mondja, szinte már könyörögve.

-         Rendben – egyezek bele a kérésébe. – Majd később felhívlak…

-         Ne! – szakít félbe, mire kérdőn húzom fel a szemöldökömet. – Majd, én… hívlak!

-         Oké – hagyom rá. – Sajnálom, hogy mindannak ami az imént történt, a fültanúja voltál – mondom még neki, mielőtt elköszönhetnék tőle. Ő nem mond erre semmit, csak megértően bólint, vagy legalábbis igyekszik megértőnek tűnni… - Akkor, szia!

-         Szia! – ismétli utánam, majd pillanatokon belül eltűnik a kapun belül…

Még percekig állok, ugyanabban a szögben, ahol álltam, és a tekintetemmel a csukott kapubejáratot szuggerálom továbbra is, miközben az előbb történteket elevenítem fel magamban…

Második esély - 10. rész

[Rentai Renáta]

Először csak egy apró csókocskát kaptam, ismerkedő, mondhatnám félszeg kis csókot. Aztán, mélyet sóhajtott, a két kezébe fogta az arcom, és úgy vette birtokba az ajkaimat, hogy azt hittem ott, menten ki fog ugrani a szívem a helyéről… Hosszan csókoltuk egymást, majd egy pillanatnyi szünet után újrakezdtük.

Nem tudtam gondolkodni, és nem is akartam. Nem tudtam, hogy mi fog majd ezután következni. De jelenleg most nem is érdekelt. Csak az számított, hogy… az ajka az enyémen van, az elmém csak ezzel az élménnyel volt tele.

Amikor ajkaink újra elszakadtak egymástól, Cortez a fejét rázva és az orra alatt mormogva valamit, ellép tőlem, míg én levegő után kapkodva, figyelem őt.

-         Ne haragudj! – mondja, de nem néz rám. – Nem akartalak így letámadni. Hiba volt részemről.

-         Mármint mi? Az, hogy megcsókoltál? – kérdem, amikor érzem, hogy újra normálisan tudom venni a levegőt.

-         Igen… Nem… - vágja rá, némi hezitálással egybevetve.

-         Most igen, vagy nem?

-         Én… várnom kellett volna. Nem lett volna szabad letámadnom téged – sóhajt fel.

Miért érzem úgy, hogy van itt valami a háttérben? Valami, amiről én nem tudok… vagyis, helyesbítve, amire emlékeznem kellene vele kapcsolatosan, de nem tudok? – kérdezem magamtól tanácstalanul.

Vagy lehet, hogy mégis igaznak tűnik az a sejtésem, mintha, kettőnk között több lenne?

És ez a csók… Atya.Úr.Isten! Cortez megcsókolt, és én viszonoztam! Ami azt jelenti, hogy mi csókolóztunk!

A csókra gondolva, mintha már ismerős lenne nekem ez a pillanat és érzés… mármint, amikor az ajkai az enyémen voltak.

Ááá! Ez képtelenség! – rázom meg a fejemet. – De mi van, ha mégis?

Ezt csak egy módon tudhatom meg, ha rákérdezek kettőnkre.

-         Szeretnék kérdezni valamit – szólalok meg, néhány perc elteltével később.

-         Igen? – néz rám végül.

-         Mi… vagyis, volt köztünk esetleg valami? – nyögöm ki a kérdést.

-         Miből gondolod ezt? – kérdezi, válasz helyett.

-         Én… csak abból következtettem, bár lehet, hogy tévesen, hogy… azt mondtad az imént, hogy nem akartál így letámadni, és én…

-         Nem – feleli a szavamba vágva. -  Vagyis, nem igazán. Valami, vagy valaki mindig közbe jött, és így nem lehetett köztünk semmi, de… ha te is szeretnéd, akkor esetleg, megpróbálhatnánk együtt – mondja, rabul ejtve a tekintetemet.

Ümm… Jól hallottam? Tényleg azt mondta, hogy ha én is akarom, akkor akár lehetne köztünk több is, mint barátság?

Hűha! – kiáltok fel magamban.

Percekig csak döbbenten viszonzom a tekintetét, miközben azon rágom magamat, hogy mitévő legyek. Bár elvileg régóta ismerjük egymást, de mivel valami oknál fogva rá nem emlékszem, és csak mindössze annyit tudok róla, amit a többiek elmondtak nekem, és amit ő elmondott nekem tegnap, így egyáltalán nem tudom, hogy mit is felelhetnék neki.

Persze, erről a pillanatról csak álmodtam az éjszaka, de soha nem gondoltam volna, hogy ez meg is történhet.

Én, mint egy olyan lány, aki nem tud egyáltalán semmit a kúl filmekről, sorozatokról és zenékről… csak könyvekről, egy olyan fiúval, mint amilyen Cortez… járjak? Mármint miért járna velem egy olyan fiú, mint ő?

-         Úgy veszem észre, hogy nem csak a csókkal, de ezzel a kéréssel is sikerül letámadnom téged – szólal meg végül ő, kirántva a gondolataimból. – Szerintem felejtsük el! Tegyünk úgy, mint ha mi se történt volna – mondja, és elindul az ajtó felé újra. – Majd, beszélünk…

-         Várj! – kiáltom utána, ezzel is megállásra késztetve őt. – Én… először is tudni szeretném, hogy miért? Miért én?

-         Mert kedvellek, és mert te nem olyan, vagy mint a többi lány. Téged, nem érdekel, és soha nem is érdekelt, hogy én honnan jöttem, vagy, hogy kik a szüleim.

-         Én… nem lehetne, hogy először szépen lassan haladjunk? – kérdem – Mármint… tudod, hogy mivel nem emlékszem rád, szeretnélek megismerni téged… „újra”.

-         Szerintem ez felől semmi akadály sincs, hogy miért ne – feleli, és újra elmosolyodik. – De most azt hiszem tényleg jobb lesz, ha megyek, mielőtt a szüleid ránk törnének azzal a gyanú gondjával, hogy mi valami helytelenséget művelünk – mondja ezt vigyorogva.

-         Oké. De, holnap ugye bejössz? – kérdem, reménykedve.

-         Itt leszek – válik mosolyra a vigyora. – Szia!

-         Szia! – köszönök el én is tőle, viszonozva a mosolyt, amely még azután is az arcomon terpeszkedik szét… vagyis, amely egész nap az arcomon virít továbbra is, miután kilép a kórteremből ezzel is átadva a helyét, a szüleimnek.

Második esély - 9. rész

 

[Antai-Kelemen Ádám (Cortez)]

Egy kis idő elteltével, amikor már megbizonyosodhattam az felől, hogy Reni elaludt, a szabad kezemmel, először a haját, majd az arcát kezdem el simogatni. Igaz a baleset óta már számtalanszor megtettem ugyanezeket a mozdulatokat, azonban ez most mégis másnak tűnik.

Mert most már tudom, hogy fel fog ébredni… ahogyan azt is tudom, hogy ő is szeret. Vagyis szeretett. És csak remélni tudom, hogy újra szeretni fog.

Vele akarok lenni, és ezért azon leszek, hogy minden közöttünk tiszta lappal induljon.

Látva szétnyíló ajkait, legszívesebben most megcsókolnám őt, ha nem tartanék a visszautasítástól.

Hiszen hiába érezhetett úgy irántam, ahogyan én iránta, attól függetlenül most, egyelőre mégsem csókolhatom meg őt, csakúgy.

Várnom kell, és bár utálok várni… mégis, érte megéri várni.

Így hát letéve a csókról, még egy utolsó pillantást vetve alvó arcára, én is lehunyom a szemeimet.

A téli időjáráshoz képest, verőfényes napsütésre ébredek, mely eléggé zavarni kezdi a szemeimet. Már épp arra készülnék, hogy egy morgás kíséretében a fejemre húzzam a takarómat, amikor a lábam beleütközik valamibe… vagyis jobban mondva valakibe. Kinyitva a szemeimet, két barna szempár mered rám döbbenten.

Hoppá! – mondom magamban, amikor rájövök, hogy Reni szülei éppenséggel az egymás mellett fekvő párosunkat szemléli érdeklődve, és meglepetten. – Vajon, mióta állhatnak ott, így? – kérdem magamtól, miközben zavaromban óvatos mozdulatokkal, kicsúsztatom a kezemet Reniéből, majd felpattanok mellőle.

-         Ööö… ’ reggelt – biccentek feléjük.

-         Jó reggelt! – köszönnek vissza.

-         Megtudhatnánk, hogy miért feküdtél Reni mellett? – kérdezi az apukája, némi rosszallással a hangjában és a tekintetével.

-         Én… nos… - kezdenék bele a magyarázatba, viszont a választ helyettem, Reni adja meg.

-         Azért apa, mert én kértem, hogy maradjon itt, és mivel nem hagyhattam, hogy egy széken aludjon, így azt mondtam neki, hogy aludjon mellettem – mondja, és álmosan dörzsölni kezdi a szemeit. – De megnyugtatlak mind a kettőtöket, nem történt semmi, csak aludtunk.

-         De ez akkor is…

-         Anya – szakítsa őt félbe azzal, hogy a mellette álló feleségének szól.

-         Drágám, hallottad, hogy mit mondott a lányod. Csak aludtak. És ami igaz az, igaz, hogy valóban kényelmetlen lett volna az a szék. Viszont, egyáltalán nem helyeslem én sem, hogy együtt aludtatok, egy kórházi ágyon.

-         Elnézést – motyogom az orrom alatt, miközben magamban elkönyvelem azt, hogy azt mondták, hogy csak azt nem helyeselik, hogy pont egy kórházi ágyon aludtunk együtt… viszont azt már nem, hogy nem aludhatunk mi együtt, mondjuk valamelyikünknél.

Na, jó! Azt hiszem, jobb, ha még most leállítom magam. Nem szabadna ennyire előre rohannom a tervezgetésekben, mert még végül minden balul sül el.

-         Bocsánat, hogy nem kértünk engedélyt, éjnek – éj vadján, hogy együtt aludhatunk –e, ezen a „kórházi ágyon” – mondja kissé szarkasztikus hangnemben Reni az ágyára mutatva.

-         Reni – szól rá az anyukája.

-         Tessék? – néz rá kérdőn, de cseppet sem olyan jókedvűen, mint amilyenre szerintem, számítottunk.

-         Nem értem, és nem is tudom hova tenni ezt a fajtaviselkedést.

-         Reni – szólok rá én is, egy amolyan: ezt azért nem kellene – tekintettel.

-         Most meg mi van? – néz mindannyiinkra kérdőn. – Nem értem, hogy miért kellett így azon fennakadnotok, hogy együtt aludtam valakivel, pontosítva, egy fiúval. Nem történt semmi, csak aludtunk – ismétli el újra.

-         Igen. Igazad van, mi reagáltuk túl ezt az egészet. Bocsássatok meg – néz mind a kettőnkre, Reni anyukája.

-         Nincs miért – vonom meg a vállam. – De azt hiszem nekem, most már ideje lenne mennem. A nagyiék biztosan aggódhatnak már miattam – mondom, miközben belebújok a cipőmbe és a kabátomba egyaránt.

-         Rendben – bólintanak rá Reni szülei.

-         Egyébként, Boldog újévet! – mondja Reni a szüleinek, akik egy-egy öleléssel viszonozzák is a köszöntést.

-         Neked is Boldog Új Évet Cortez! – ölel meg engem is az anyukája, míg az apukájával kezet rázok, amikor én is köszöntöm őket.

Felhúzva a cipzárt a kabátomon, épp elköszönni készülök, amikor Reni egyszer csak arra kéri a szüleit, hogy egy pár percre, hagyjanak minket kettesben.

Amikor kettesben maradunk, én zsebre dugott kezekkel, kérdőn nézek Reni-re, várva arra, hogy megtudjam, miért is küldte ki a szüleit.

-         Bocs, hogy a szüleimért – mondja, és zavarában beletúr az amúgy is kócos hajába.

Basszus! Még így is, milyen gyönyörű! – gondolom magamban, le nem véve a tekintetemet az arcáról és barna szemeiről.

-         Nem kell bocsánatod kérned miattuk. Végül is érthető a reakciójuk – vonom meg a vállam, mosolyogva.

-         Igen… lehet. De… én…

-         Igen? – vonom fel az egyik szemöldökömet kíváncsian.

-         Én… nem bántam, meg, hogy… arra kértelek, aludj velem – nyögi ki, és az arca az egyik percről a másikra, kezd el vörösödni.

-         Nem?

-         Nem! – rázza meg a fejét. – Te igen? – kérdezi.

-         Én sem bántam meg – felelem, és akarva – akaratlanul is, de épp megszegni készülök a nem régen tett ígéretet magamban, amikor azt mondtam, hogy várni fogok ezzel… de most… egyszerűen lehetetlennek érzem ezt a várakozást, így visszalépve az ágyához, közelebb hajolok hozzá.

Mielőtt még megtehetném azt, amit most éppen megtenni készülök, engedélyre várva nézek továbbra is gyönyörű barna szemeibe, és amikor szétnyíló ajkakkal egy enyhe bólintást kapok, egy gyors mozdulattal megszüntetem azt a maradéknyi kis távolságot is köztünk, ami van, majd az ajkaimat az övére helyezem…