Második esély - 1. rész

[Antai-Kelemen Ádám (Cortez)]

Reggel az orkánerejű széllökések, és persze a fagyos idő miatt, egyikünknek sem volt kedve, de még hangulata sem ahhoz, hogy kint álljunk a lépcső előtt, ezért a termünkben gyülekeztünk, Reni és Virág kivételével.

Renire gondolva „ismét”, egyre jobban az az érzés kerít hatalmába, hogy tulajdonképpen nem is azért nem beszélek vele, mert kitalált magának egy barátot. Ha nem azért, mert nem tudom, hogy mitévő legyek vele szemben.

Lehet, hogy úgy kellene tennem, mint ha mi sem történt volna, és csak nevetni az egészen. De nem tudok így tenni.

Mással talán igen, viszont vele nem.

Nem mert ő az egyetlen olyan lány, aki nem ragadt és tapadt rám.

Akit egyáltalán nem érdekelt a menő srác imidzsem.

Ő más, mint a többi lány. Ő nem az a tapadós figura, és nem is az a mindenáron középpontban lévő lány.

Hanem egy okos, kedves és gyönyörű szép lány, akitől életem első és vagy még számolhatnám, hogy hány száz kosarát kaptam. És, aki számtalan módon fel tudott idegesíteni.

És, egy olyan lány, aki az helyett, hogy megmondta volna a szemembe, hogy nem akar tőlem semmit, inkább kitalált egy áll barátot.

Viszont, ha így visszagondolok rá, azt hiszem, rájöhettem volna már korábban is arra, hogy nincs is semmiféle franciabarát.

De most már mindegy.

Hiszen, ezzel a hazugsággal, mindent elmondott, ami révén megértettem, hogy ő nem akar engem.

Bárcsak ilyen egyszerű lenne fel is fogni ezt – sóhajtok fel gondolatban, amikor belép a teremben gondolataim főszereplője, és a hippi barátnője a termünkben, egy-egy tálca bejglire hasonlító valamivel, amit egyúttal kínálásra is mutat fel, a két rocker, Ricsi és Macu felé.

Viszont amikor kiejti a száján, hogy házi, az utóbbi kivételével mindenki visszateszi a tálcára a bejglit.

-         Te jó ég! – köpi ki, japán csere osztálytársunk elkerekedett szemekkel, mire mindannyian hangosan kiröhögjük őt.

Amikor túltesszük magunkat azon, hogy Reni anyukája viszont pocsék szakács, mindenki a korábban elkezdett műveletét kezdi el folytatni.

Miközben Ricsivel beszélgetek, továbbra is a tekintetemet titokban Renire szegezem, aki megint valami könyvet olvasgat.

-         Csukjátok be, megfagyok! – hallom meg a hangját, Andriséknak szánt kérését.

Akik viszont, csak legyintve felé, visszasétálnak a helyükre.

Már épp rájuk szólni kényszerülök, amikor egyszer több dolog is megtörténik egyszerre, és már csak cselekedni tudok, gondolkodni már nem.

A terem ajtaja egyszer csak egy őrült csattanással becsapódik, mire felpattanva a padtetejéről, Reni asztalához ugrom, ahonnan megragadva a karját felrántom őt a helyéről, és hátra lököm őt az éppen a padjára eső milliónyi darabjára tört üveg elől.

Még fél fülel hallom amint mindenki egy emberként pattan oda Renihez és kérdezik, hogy jól van –e… és bár én is ugyanezt akarom tenni, most egyedül csak az jár a fejemben, hogy a két idióta rockert lehordjam egészen a sárga földig.

-         A rohadt életbe! Miért nem tudtátok az a k**va ablakot becsukni akkor amikor Reni azt kérte tőletek? Egyáltalán fel tudjátok fogni, hogy mi lett volna, ha nem tudom épp időben felrántani a helyéről? … - és még tovább is szidnám őket, amikor megérzem magamon Ricsi karját, és meghallom ideges hangját.

-         Cortez… Cortez… Reni… - Reni nevét hallva, elfordítom a fejem a két idiótáról… viszont amikor a tekintetem, a padlón az eszméletlenül heverő lányra esik, tudom, hogy minden szín kifut az arcomból.

Nem törődve senkivel és semmivel, máris odarohanok hozzá, és amikor lehajolok hozzá, és meglátom a feje mellett lévő vértócsát, rettentő, szúró és éles fájdalom járja át a szívemet és a testemet egyaránt.

-         Reni… Reni… kérlek! Kérlek, térj magadhoz – kérlelem, miközben a felsőtestét a karomba emelem. – Hívjatok már valakit, a francba is! Nem halljátok? – kiáltok rájuk. - Ne csak itt álljatok, ha nem kerítsetek gyorsan egy felnőttet, avagy hívjatok gyorsan egy mentőt, mielőtt… - csuklik el a hangom, kirázva a fejemből a szörnyű gondolatokat.

Majd aztán minden olyan gyorsan történik, hogy szinte fel sem ocsúdva a kezdeti sokkból… egyszer csak ott találom magam, a kórház baleseti osztály folyosóján, Reni vérével magamon a szüleivel és a nagyszüleimmel.

Egyedül csak arra emlékszem, hogy amikor megérkeztek a mentők, én nem engedve el Reni kezeit, ültem be mellé a mentőbe… majd szemrebbenés nélkül figyeltem amint, őt kezelésbe veszik.

-         Minden rendben lesz drágám! – hallom, Reni apukájának a hangját, aki a karjaiban lévő zokogó feleségét próbálja meg nyugtatni, ahogyan szerintem saját magát is.

-         Az egész az én hibám – szólalok meg, némi kis idő elteltével, de a tekintetemet továbbra is a műtő ajtaján tartva.

-         Nem! Dehogy is! – ölel magához a nagyi.

-         De igen. Én… miattam verte be a fejét a padba! Ha…

-         Nem, Cortez! A nagymamádnak igaza van, és bár valóban te segítettél rá azzal, hogy beverte a fejét a padba, viszont mégsem a te hibád. Te csak meg akartad menteni…

-         És, helyette, hova juttattam őt? – vágok a szavába. – Egyenesen be egy műtőbe ahol… most az életéért küzdenek.

-         Igen, de nem tudhattad, hogy ő hátra fog esni, és hogy be fogja verni a fejét. De azt igen, hogyha nem rántod fel a székéről, akkor most az arcából több ezernyi üvegszilánk állna ki. Minden rendben jön, meglátod. Reni erős lány, és helyre fog jönni…

-         Így igaz – bólint rá hevesen a nagyi, egyet értve vele, majd aztán felém fordul. – Nem lenne jobb, ha hazamennénk és átöltöznél?

-         Nem! Szó sem lehet róla! – rázom meg a fejem, tiltakozásul. – Nem hagyom itt. Nem mozdulok innen mindaddig amíg, nem tudom biztosan, hogy fel fog épülni! – jelentem ki, határozottan, miközben igyekszem vissza szorítani a könnyeimet.

Nem sírhatok most! Most nincs itt a helye a sírásnak! Ebben a pillanatban, legszívesebben törnék és zúznék… de leginkább a két rocker képét… és egyben a sajátomét is, ha tudnám… mert hiába, nem engem hibáztatnak Reni szülei… viszont, én magamat annál inkább…