Barátságból Szerelem - 2. rész

[Antai-Kelemen Ádám (Cortez)]

Amikor Ricsi és Virág a suliig vezető úton, az új osztálytársunkról meséltek nekem, akkor egyáltalán nem is gondoltam arra, hogy az ő Renijük, az az én Renim lenne.

Az én Renim? – kérdezem magamtól, miközben az udvaron lévő, nálunk kissé távolabb álló, egykor még hosszú sötétszőke hajú lányt figyelem, aki ma már messze menőbb egykori árnyékától.

Vállig érő, szőkére festett hajjal és az új ruha viseletével, amely hasonló Kingáéhoz, annyira mássá teszi őt a szemeimben.

És a viselkedése? Ezelőtt régebben, soha nem beszélt így velem, mint ahogyan most.

De be kell, hogy valljam, jogosan tesz így.

Még mindig keserű érzéssel tölt el annak a napnak a gondolata, amikor a szüleimmel való „újabb” összetűzésemet követően, egy hirtelen gondolattal a nyomomban, húztam el a csíkot, Amerikából, úgy hogy még el sem köszöntem a barátaimtól, és attól a személytől, aki a legfontosabb volt számomra. Tőle.

Ezt soha sem tudtam megbocsátani magamnak, mert tudom, hogy ez miatt távolodott el tőlem. Ami, eléggé szarul esik nekem.

De akkor ott abban a pillanatban, nem gondolkodtam, csak cselekedtem.

Ha… azonban gondolkodtam volna, akkor talán ma nem így ilyen hideg hangulat keletkezett volna akkor, amikor viszont láttam őt.

De most már mindegy. A múlton úgysem tudok változtatni, azonban, ha ahhoz, hogy újra minden olyan legyen, mint rég. Azaz, ahhoz, hogy visszakapjam őt, ha teljes gázzal is, törnöm kell magam, hát akkor így fogok majd tenni.

Meg kell, hogy bocsásson nekem. Hisz, azért a végtelenségig, csak nem haragudhat rám. Nem igaz?

Csak nem változhatott meg annyira, mint amilyennek most látom őt. Hidegnek és számítónak!

-         Úúúú, ugye te is velünk jössz, Cortez? Légysziii, légysziii! – fordul felém, Virág ezzel is kivonva engem, a Renivel kapcsolatos, gondolataimból.

-         Tessék? – nézzek rá kérdőn.

-         Moziba megyünk. Én, Ricsi és Reni, és az oan jó lenne, ha te is velünk jönnél – magyarázza, reménykedve rám nézve.

Egy pillanatnyi időig hezitálok a válaszon, de amikor azt látom a mellette álló, Renin, hogy már épp tiltakozna, és visszamondani készülne a meghívást, rögvest meg is gondolom magam.

-         Aha, persze. Megyek – felelem, mindvégig Reni barna szemeibe nézve, amelyek először dühős szikrákat szórnak rám, majd aztán hirtelen az egyik percről a másikra, kifejezéstelenné válnak.

Na, jó! Ebből a tekintetéből már kezd elegem lenni, hisz ma már nem először illet ilyen kifejezéssel.

De ezzel a cselekvéssel, úgy sem fog eltántorítani a tervemtől. Ki fogom őt engesztelni, minden áron – mondom magamnak, le sem véve a tekintetemet az ő szép barna szemeiről.

Szép??? Hát ez meg hogy jutott az eszembe? – kérdezem magamat.

Nem tudom, de azt igen, hogy tényleg szép barnák. Vajon, mindig ilyenek voltak? Ilyen… meglehetősen különösen ragyogóak?

És, engem egyáltalán mióta izgatnak az ilyen dolgok?

Tudtommal, még eddig senki szemeiről sem gondoltam azt, hogy tetszenének… azonban most ez másként látszódik.

Különös…

 

[Rentai Renáta]

Szuper!

Állati!

Majd kicsattanok az örömtől, annyira odáig meg vissza vagyok attól, hogy ő is velünk tart. Miért kellett, Virágnak őt is meghívni, vagy mi több, miért kellett neki igent mondani???

Egy részem örül, amiért igent mondott, mert így, bár még mindig bánt az akkori viselkedése, mégis jó érzés, hogy újra vele lehetek. Mert, akárhogy is érzek vele kapcsolatosan… még mindig, sokat jelent nekem.

Pedig nem kéne!

A másik részem pedig, majd megörül a tudattól, hogy most már nem csak a suliban és a teremben kell vele együtt lennem, de még akkor is a, ha barátaink úgy döntenek, hogy közös programot szerveznek be. Mint jelen esetben, Virág és Ricsi.

Pechemre pedig, az utóbbiról, mint kiderült, a legeslegjobb barátja annak a fiúnak, akiről egykor még én is azt hittem, hogy az enyém.

Vajon, most „Ádám” – ugyanis, így fogom őt nevezni, határoztam el magamban, abban a pillanatban, amikor reggel újra szembe találtam magamat vele, két év után -, Ricsinek tényleg a legjobb haverja, vagy őt is egyszer csak ugyanúgy faképnél fogja majd, hagyni, mint ahogyan engem is?

Na, jó! Ebből elég! Nem akarok erre gondolni, ahogyan a múltra sem.

Kellett nekem ebbe a suliba jönni, ahol újra előtört belőlem mindaz az emlék és sértés, amely miatta keletkezett bennem.

Valahogy meg kell próbálnom tőle, annyi távolságot tartani amennyit csak lehet.

Nem hagyhatom, hogy újra ugyanoda juttasson, mint ahová már egyszer megtette. Amennyire csak tudom majd, távol tartom magam tőle… vagyis, inkább ő magát tartom majd távol magamtól – mondogatom magamban, amikor egyszer csak egy éles csengő hasít a gondolataimba.

Lerohanva a lépcsőn, és kilépve az ajtón, a kapuban észreveszem Ricsit és Virágot, viszont őt nem látom köztük.

-         Egy pillanat, és jövök – kiáltom oda nekik, miközben visszalépek a házba, a farmerkabátomért, és hogy anyának írjak egy üzenet, a hol létem felől.

Bezárva magam után a házajtaját, és a kapuhoz közeledem, egy apró gondolat, vagyis inkább remény üti meg a fejemet, miszerint, lehet, hogy ő mégsem jön velünk.

Azonban amikor kilépve a kapun, majd kulcsra zárva azt is, és Virágék felé fordulok, és épp köszöntésre nyitnám a számat, amikor egyszer csak megpillantom a Ricsiék mögött az éppen a kapunknak dőlve lévő és egy széles mosolyt rám virító alakot, egy rövid-cifra káromkodás hagyja el az ajkaimat: A francba!