[Antai-Kelemen Ádám (Cortez)]
Amíg az orvos, Reni-t vizsgálja és
kérdezgeti, minket, azaz engem és a szüleit kiküldenek a folyosóra.
-
Mondott neked valamit? – kérdezi
az anyukája tőlem, de én csak üveges tekintettel meredek rá.
Még mindig nem tudtam feldolgozni azt,
hogy nem ismert fel engem! Miért, nem?
– kérdezem magamtól kétségbeesetten. – Hogy
történhetett meg ez?
-
Cortez! Cortez! – ráz meg a
vállamnál fogva az anyukája.
-
Igen – felelek a korábbi
kérdésére.
-
És, mit mondott?
-
Meg… megkérdezte, hogy én ki
vagyok! – mondom bele nézve a szemeibe, amelyek túlontúl hasonlítanak azé a
lányéhoz, aki most teljesen összezavart.
-
Hogy? Tessék? Azt akarod mondani,
hogy nem ismert meg téged? Ez hogy fordulhatott elő? Ugye nem? – fordul a férje
felé, aki tanácstalanul néz hol rá, hol pedig rám, mígnem a kórteremből ki lép
Reni orvosa.
-
Dr. úr, mondja, hogy van a
lányunk? – támadja le őt is a kérdéseivel, Reni anyukája.
-
Még nem mondhatok biztos
diagnózist addig, ameddig nem végezzük el az ilyenkor szükséges vizsgálatokat.
De amit elmondhatok, az az, hogy a műtét során, eleinte, előfordulhatnak majd
gyakori fejfájások - amikre gyógyszert fogok majd kiírni neki -, és
látászavarok.
-
És, miért nem ismert fel engem? –
szólok közbe.
-
Tessék? – kérdez vissza a doki
érdeklődően. – Azt mondja, hogy nem ismerte fel magát?
-
Igen – bólintok rá.
-
Hm… - vág gondolkodó arcot. – Azt
javaslom, hogy térjünk vissza Renátához, hogy megtudjuk, önöket felismeri –e –
néz a szülőkre, majd követvén őt, visszamegyünk Reni kórtermébe.
-
Kislányom, hát végre felébredtél!
Hogy érzed magad? – rohan az ágyához, az anyukája.
-
Drágám, esetleg… - szól utána a
férje, de mintha meg se hallotta volna, úgy öleli magához a lányát.
-
Anya – szólal meg Reni, mire az
apukájával egymásra tekintünk, reménykedően.
A szemeimben és szívemben újra
megcsillan a remény, miszerint, hogy az előbb történtek, amikor nem ismert fel,
az csak azért lehetett, mert, hirtelen még saját maga sem tudta, hogy hol van…
-
Óh, kicsikém! Tehát megismersz?!
– zokog fel az anyukája újra, de immáron boldogan.
-
Igen, anya! Miért ne ismernélek
fel? – kérdezi értetlenül.
-
Hát… mert, Cortezt nem ismerted
fel az előbb – feleli az anyukája helyett az apukája, aki közelebb lépve hozzá,
óvatosan magához öleli őt, míg én még mindig az ajtóban állva az orvos mellett
figyelem a történéseket.
-
Hogy kit? – néz továbbra is
értetlenül a szüleire. – És, ki az a Cortez?
-
Én vagyok az – lépek előre, s
közben újra és újra elveszítve a nemrégen még felcsillanó reményt.
-
Te? Te vagy az, aki itt volt,
amikor felébredtem – mondja, de a tekintete még mindig az sugallja felém, hogy
tényleg nem tudja, hogy ki vagyok.
Kész. Tehát valóban, nem ismer meg! De
miért nem? És, hogy lehet ez? A szüleit miért ismerte fel, míg engem meg nem?
Ez
nem igazság! – szorul össze a torkom, és mielőtt
elsírhatnám magam – mert pedig, tényleg sírni volna most kedvem -, egy: elnézést -, mormogva az orrom alatt,
kirohanok a kórteremből, végig a folyóson, le a lépcsőn, mígnem kiérek a hideg
s fagyos levegőre. Ahol nem számítva semmi sem, térdre rogyva kiáltok fel, pont
ugyanúgy, mint a balesetet követő éjszakán is tettem…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése