[Antai-Kelemen Ádám (Cortez)]
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy az egésznapi
Cortez és Reni együtt járnak, híresztelése és találgatása, nem kezdett el
idegesíteni.
Nem tudom megérteni, hogy miért kell megkérdezni
hatvanhatszor is, hogy tényleg együtt járunk –e, ha pont a szemük láttára,
fogtuk meg egymás kezét; öleltük át a másikat; avagy csókoltuk meg egymást?!
De végül is nem az én bajom, ha ennyire
értetlenek, mi több egyáltalán nem is érdekel, hogy mit hisznek vagy mit nem. A
lényeg, hogy én tudom: Én és Reni együtt vagyunk. Egy párt alkotunk.
Még most is alig tudom elhinni, hogy a barátnőm
lett.
Pedig az.
Hihetetlen érzés annak a tudatában lenni, hogy az
a lány, aki most a karjaim között ülve, meséli el a barátainknak, a
megismerkedésünk… jobban mondva, a barátságunk kezdetének időszakát, Zsoltiék
garázsában.
-
Nem valami nagyszám, tulajdonképpen. De nekem
akkor is fontosnak számít az a nap – mondja Reni, mielőtt belekezd a többiek
által feltett s érdekelt kérdésének a válaszába. A válaszadás közepette, egy
pillanatra hátrafordítja a fejét felém, mire én először homlokon puszilom őt,
majd egy biccentéssel bátorítom őt, hogy kezdheti.
-
Minden azzal kezdődött, hogy mint tudjátok, az
oviban mindenkit párba osztottak be: amikor hetesnek kellett lenni. Tudjátok,
amikor két embernek kellett megterítenie az ebédnél, majd összeszedni a
tányérokat, játékokat stb… nos, az én párom Cortez lett. Amikor miránk került a
sor, és meg kellett terítenünk, én véletlenül leejtettem egy tányért, ami
darabokra tört. Amikor az óvó néni megkérdezte, hogy mi történt, és hogy
melyikünk volt, akkor Cortez magára vállalta a felelősséget, miszerint, hogy ő
volt. Nem kapott érte büntetést, de neki kellett feltakarítania az összetört
tányér darabjait.
-
Óh, de ariii – sikkant fel, Virág, mire mindenki,
rászól, hogy maradjon csendben. Majd, Reni tovább folytatja:
-
Persze, én a kezdeti ijedtségtől, egy szót sem
mertem szólni, csak halkan szipogtam, mert féltem. Amikor viszont, az óvó néni
magunkra hagyott, én odamentem Cortezhez, hogy segítsek neki, és ekkor
megkérdeztem tőle, hogy miért mondta azt, hogy ő volt az összetört tányérért a
felelős. Mire, ő csak megrántotta a vállát, de egy szót sem szólt. Miután
összetakarítottunk, és törésmentesen megterítettünk, az ebéd után, én odamentem
az óvó nénihez, és elmondtam neki az igazat, miszerint, hogy én voltam a hibás.
-
És, mi történt? – kérdezik kíváncsian.
-
Semmi – vágjuk rá egyszerre.
-
Ne már! Ez így annyira trén hangzik – csattan
fel, Ricsi és Zsolti is egyszerre csalódottan. Akik valami büntetésre
számítottak, legalábbis az arckifejezésükből ezt szűröm le.
-
Majd, ezután amikor valamelyikünk összetört, vagy
elrontott valamit, sajátmagunkra vállaltuk a felelősséget, ami csak még
közelebb hozott minket egymáshoz, majd aztán lassan, idővel már ott tartottunk,
hogy szinte mindent együtt csináltunk, és együtt akartunk lenni.
-
Ennyi? – kérdezi, Kinga közömbösen.
-
Igen – feleli Reni.
-
Hát ez tényleg, nem valami nagyszám – mondja.
-
Én mondtam – vonja meg a vállát, a karjaim között
ülő lány, majd amikor újra felém fordul, rámosolygok és egy puszit nyomok az
arcára.
A barátságunk kezdetének rövid beszámolóját
következtében, Dave, Macu, Zsidák, Zsák és Virág tovább kezdett el faggatni
minket: miszerint, hogy miket csináltunk, milyenek voltunk és, hogy miért is
nem úgy fogadott engem Reni, amikor két év után újra viszont láttuk egymást.
Ennél a kérdésnél egy pillanatra, egy kínos mosoly váltottunk egymással,
Renivel, majd aztán mivel, úgy gondoltuk mindketten, hogy ők a barátaink, akik
megérdemlik a történetünk/kapcsolatunk hátterét, amit felváltva osztottunk meg
velük.
A történetünk rövid változatát megosztva velük,
egészen este tizenegy óráig tartott, amely után elköszönve mindenkitől, Renivel
elindultunk hazafelé, Ricsivel és Virággal együtt.
Amikor Reniék utcájának a sarkához értünk, mind a
ketten elköszönünk Ricsiéktől, majd ketten sétálunk tovább, a házuk kapujáig.
Amely elé, amikor megérkezünk, a karomat az ő dereka köré kulcsolva vonom
közelebb magamhoz.
-
Megbántad, hogy a barátnőm lettél? – kérdezem,
kíváncsian fürkészve barna szemeit.
-
Nem. Miért? Netán kellett volna? – kérdezi egy
apró mosollyal a szája sarkában, és a saját karjait a nyakam köré vonja.
-
Nem! – adom meg a választ. – És, remélem, hogy
később sem fogod – suttogom közel az ajkaihoz, amelyekhez amint elérek,
rátapasztom az enyémet, és végül megcsókolom, ma már sokadára. De nem bánom.
Sőt, mi több, ha tehetném, és bírnám is szusszal, akkor örökké csak csókolnám
őt… amit szintén csak remélni tudok, hogy így is lesz majd…
The End
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése