Barátságból Szerelem - 5. rész

[Antai-Kelemen Ádám (Cortez)]

Már lassan túl vagyunk a szeptemberen, de a helyzetem Renivel egy cseppet sem változott. Jó az igaz, hogy néha egy-egy alkalommal, szóba állt velem, de akkor is csak azért mert egyes órákon, együtt kellett működnünk. Amelyeknek, tulajdonképpen én örültem is. Viszont, annak már nem, hogy utána továbbra is került engem. Ahogyan én is tettem vele, Ricsi javaslatára. Ami, bár tényleg jó ötletnek tűnt, mégsem vált be.

Pedig mindent ugyanúgy tettem, ahogy Ricsi mondta.

Nem kerestem többé a társaságát.

Nem hívtam el őt sehová többé.

Nem is vásároltam meg a reggelijét.

Úgy tettem, mintha ő is csak egy volna a többi lány közül, akik minden szünetben ránk akaszkodnak.

De semmi… mintha, tényleg az egykori barátságunk, semmit sem jelentene neki már.

Pedig én nem ilyennek ismertem meg őt. De egyáltalán el is mondhatom azt róla, hogy ismertem is valaha?

Esetleg azt igen, hogy egykor. Viszont, most nem ismerem. Egyáltalán nem, és ez engem az őrületbe kerget, akár csak a velem szembeni közömbössége.

Mit tehetnék még, hogy végre igazán szóba álljon velem? – teszem fel a kérdést, legalábbis magamban, gondoltam én. De amikor meghallom a nagyi hangját, zavartan rázom meg a fejem, és tekintetem a mellettem lévő széken ülő alakra fordítom.

-         Tessék? – kérdezem, és a rám szegeződő kék szemekbe tekintek.

-         Én is ugyanezt kérdezem tőled, drága fiam – mondja, majd kérdő tekintetem látván, elismétli az én iménti kérdésemet.

-         Óh – csupán csak ennyit tudok mondani, mielőtt megkérdezi, hogy Reni miatt vagyok –e még mindig ilyen tanácstalan, és rosszkedvű. – Igen – sóhajtom keserűen, továbbra is turkálva az előttem lévő tésztát. – Nem tudom, hogy mitévő legyek. Már mindent megpróbáltam – mondom, majd elmesélem neki, hogy mit is tettem eddig annak érdekében, hogy Reni szóba álljon velem. – És, már nem tudom, hogy… én…

-         Szegénykém. Annyira sajnálom – mondja, és rátéve az egyik kezét az enyémre kezdi el azt együtt érzően simogatni. – Lehet, hogy csak hagynod kéne őt.

-         De hát…

-         Tudom, hogy már ezt is megpróbáltad, de hadd magyarázzam meg, mire is értettem én ezt.

-         Oké – bólintok rá.

-         Ez a kislány, régebben nagyon kötődött hozzád, ahogyan te is ő hozzá. Szeretett téged, ahogyan te is őt. Szinte elválaszthatatlanok voltatok, mintha testvérek lettetek volna. Bármit megtettetek volna egymásért, és mindenben ki is áltatok a másikért. Szerettétek és bíztatok is egymásban. Azonban, ez a bizalom két évvel ezelőtt megrengett benne, irántad. Mert, az helyett, hogy megmagyaráztad volna neki, hogy miért is jöttél el otthonról, és hogy elbúcsúztál volna tőle, te minden szó nélkül, elhagytad őt is, ahogyan a szüleidet. Mint ahogyan akkor is mondtam neked, helytelenül viselkedtél. Mert azzal, hogy idejöttél – aminek, mi nagyon örültünk és örülünk is a nagyapáddal -, mégis meggondolatlanul cselekedtél. Elhagytad az egyetlen személyt, aki igazán Amerikához kötött téged, és ez a személy pedig, Reni volt. Akit a hirtelen távozásod, megbántott és megváltoztatott – egy szomorú mosollyal folytatja tovább. – Sajnálom, hogy a kapcsolatotok ennyire megromlott, ahogyan azt is, hogy Reni nem hajlandó szóba állni veled. Ami igaz az igaz, nagyon makacs, ahogyan te is. Még ha te ezt nem is látod be. Fordított esetben, ahogyan én, ismerlek, te sem beszélnél vele. Ez miatt, csak két lehetőséget tudok neked tanácsolni, Cortez.

-         És, mi lenne az? – szólok közbe kíváncsian.

-         Az egyik az, hogy elé állsz és kéred, hogy hallgasson meg, legalább csak akkor egyszer. Majd bocsánatot kérsz tőle, és elmondasz neki mindent. Aztán pedig, kéred, hogy legyetek újra barátok. Vagy, esetleg elmondod neki, hogy mit is érzel iránta.

-         Hogy? Szó sem lehet róla! – pattanok fel a székemről, amely egyúttal fel is borul.

-         Cortez – szól rám halkan, de a szemeiben rosszallással. – Ülj vissza, kérlek.

-         Bocsánat – mormogom az orrom alatt, és visszaállítva a széket, újra leülök rá.

-         Vagy ez, vagy végleg békén hagyod őt, és elengeded.

-         De…

-         Nincs más lehetőség, fiam – szakít félbe. – Tudom, hogy ez képtelenségnek hangzik, de az életben akad olyan, hogy amit nagyon szeretnénk, azt sajnos nem mindig kaphatjuk meg. Vagy, amit már egyszer elvesztettünk, azt soha nem is kaphatjuk vissza. Rajtad áll a döntés joga, Cortez, hogy mi az, amit igazán akarsz és szeretnél. Megpróbálni azt, hogy visszakapd őt úgy, hogy tudja, mit érzel iránta, vagy addig keringeni körülötte, amíg végleg minden remény elvész?! Vagy esetleg, elengedni őt - fejezi be, majd hagyja, hogy felmenjek a szobámba.

A szobámba érve, hanyatt dőlök az ágyamon, majd a nagyi szavait elevenítem fel magamban, amelyen egy egész éjszakán át csak agyalok és gondolkodom…