Második esély - 6. rész

[Antai-Kelemen Ádám (Cortez)]

Másnap délután…

Tegnap Ricsi távozását követően, végig gondoltam mind azt, amit a tudomásomra adott, ahogyan azt is, hogy miként is közeledjek Reni felé.

Persze ebben a nagyi segítségét is kikértem, aki egy kedves mosollyal az arcán, látott el tanácsokkal.

Megfogadva azokat, csatlakozom a többiekhez, akik azt a tervet eszelték ki, hogy az év utolsó és a következő év első napját, mind együtt fogjuk tölteni Renivel a kórházban, akit viszont még egy hétig biztosan bent fognak tartani, megfigyelésképp.

Amikor megérkezünk, a kórházba hagyom, hogy a többiek menjenek be elsőként és köszöntsék őt, majd amikor elérkezettnek látom az időt, néhány perccel később én is belépek a kórterembe.

Látva a csodálkozás és a meglepetés fényét a barna szemeiben, egy apró félő, félmosolyt eresztek meg felé, miközben a kezemben a karácsonyi ajándékával – amit még nem tudtam odaadni neki -, közeledem felé.

-         Szia! – köszönök neki. – Örülök, hogy jobban vagy.

-         Ööö… helló. – néz rám még mindig meglepetten. – Köszi. Te vagy, Cortez. Igaz? – kérdi, és zavarában az ajkait kezdi el harapdálni és, egy kósza tincset pedig a füle mögé tűr.

-         Igen – bólintok rá.

-         Izé… szeretném megköszönni neked, hogy…

-         Ne! – szakítom félbe. – Nem tartozol nekem köszönettel! Igazság szerint, én… tartozom neked egy bocsánatkéréssel, amiért, miattam vagy most itt – mondom, mire egy mosoly jelenik meg az arcán, amit nem tudok hova tenni.

Miért mosolyog azon, hogy bocsánatot kértem tőle? Talán most akarja majd a képembe vágni, hogy mennyire is utál azért amiért, ide juttattam?

Dehogy is! Hiszen Ricsi is, meg a nagyszüleid is mondták már, hogy senki sem hibáztat téged, ahogyan maga Reni sem! – mondja egy apró hang a fejemben.

Jó! Ha nem ezért mosolyodott el, akkor miért? Esetleg valami vicceset mondtam volna? Bár én nem emlékszem rá, hogy igen!

Akkor meg?

-         Igaza volt a többieknek! – mondja, végignézve a bent lévő barátainkon, mielőtt újra rám szegezné barna szemeit.

-         Még is miben? – kérdezem értetlenül, és még közelebb lépek hozzá, míg nem a kezünket már csak alig választja el pár centi.

Csak ki kéne nyújtanom a sajátomat, és akár meg is érinthetném az övét, ha… ha nem lennék ennyire beszarva attól, hogy itt mindenki előtt egy újabb kikosarazásban részesüljek.

-         Abban, hogy még mindig magadat hibáztatod, azért ami velem történt – adja meg a választ.

-         Hm…

-         Figyelj, tényleg nem tudhattad, hogy ez lesz majd belőle – fogja meg a kezemet, mire a tekintetemet lejjebb szegezem.

Sajnos mielőtt még tovább is érezhetném a kezét az enyémen, hirtelen elveszi rólam, de én kapva az alkalmon, és félre dobva az előbbi aggályomat, a keze után kapok, és megfogom azt.

Percekig csak az egymásra kulcsolt kezeinket bámuljuk, majd végül a bekövetkezett csendet, ő szakítja meg.

-         Én… nem haragszom rád – amint ezt mondja, megszorítja a kezemet. – Bár, nem tudom, és nem is értem, hogy miért nem emlékszem rád. Pedig próbáltam, és a többiektől és kérdezősködtem felőled – itt elpirul, amellyel egy újabb mosolyt csal az arcomra.

-         Ja, szinte mindenre kíváncsi voolt… Áúúú! – szólal meg Zsolti, akit Kinga egy fejbecsapással el is hallgattat.

-         Fogd már be!

-         De hát ’mér? – dörzsöli meg a fejét. – Nem így volt?

-         Zsoltiii – pisszegnek rá a többiek.

-         Most meg mi van? – kérdi értetlenül körbe nézve.

-         Az, hogy most jó lenne, ha befognád a szádat! – feleli Kinga.

-         Jól van! – mondja kissé duzzogva, összefonva a karjait maga előtt.

-         Hol is tartottunk? – kérdezi Reni, mire Zsolti ismét közbeszól, de mielőtt újra rá szólhatnánk, és mielőtt Kinga egy újabb taslival örvendeztethetné meg, kirohan a kórteremből, a nyomában a pszichopata barátnőjével, és mind azokkal, akik látni akarja a kettejük lévő között harcot.

Ami Kinga felől egy adag fejlekiáltást és taslit érint, míg Zsolti felől csak röhögés és értelmetlen összevissza zagyvaság.

Ricsivel, Virággal, Zsákkal és Zsidákkal maradván, leülök az ágy mellett lévő székre.

-         Ott tartottatok, hogy elmondtad C-nek, hogy érdeklődtél felőle – feleli Ricsi, aki a bent maradandókkal az ágy végében foglalnak helyet.

-         Igazán? – nézek Renire kérdőn, és az arcán további pír jelenik meg.

-         Igen – süti le a szemeit. – Tudom, hogy most úgy hangzik, mint aki… hogy is mondjam, aki csak azért szeretne rólad tudni többet, mert rád akar akaszkodni, de… én, nem… vagyis, én nem vagyok olyan.

-         Tudom – vágom közbe.

-         Csak… mivel, hogy konkrétan most nem emlékszem rád, és mivel nem akartam azt, hogy esetleg kellemetlenül érezzük magunkat, egymás társaságában, ezért kérdezősködtem a többieknél felőled. Kérlek, ne haragudj rájuk.

-         De hogy is! – rázom meg a fejem. – Nem haragszom. És, mit tudtál meg rólam? – teszel fel hamarabb a kérdést, mielőtt gondolkodhattam volna rajta.

-         Igazság szerint nem sokat. Csak annyit, hogy osztálytársak vagyunk, és hogy sokat lógunk mi így mindannyian egymással – vonja meg a vállát.

Hmm… - hümmögök magamban a válaszán, és egy pillanatra Ricsire pislantok, aki egy fejbiccenéssel adja a tudtomra, hogy itt az ideje annak, hogy elkezdhessem: az ismertessük meg magunkat Renivel projektet, és persze a meghódítását…