[Rentai Renáta]
-
Igen – motyogom közbe.
-
Akkor azon este is veszekedtünk, miután tőletek
hazamentem. Akkor éppenséggel az volt a bajuk, hogy megint nálatok voltam,
ahogyan azelőtt szinte mindennap. Olyasmiért hibáztattak téged és a szüleidet,
amiről ti semmit sem tehettetek. Hiszen, miért lett volna az baj, ha
nálatok-veletek, otthon éreztem magam? – kérdezi, de szerintem csak magától,
ugyanis elmerengő arckifejezéssel bámul el mellettem, majd alig néhány
másodperc után, tovább beszél. – Azzal jöttek, hogy miért nem tudok legalább
egyszer, egy nap otthon leülni velük vacsorázni. Mire én, megkérdeztem tőlük,
hogy: ugyan mikor? Esetleg, kérjek tőlük időpontot, hátha rám is tudnának
egyszer végre valahára szánni egy kis időt? Persze, ekkor rám szóltak, hogy ne
beszéljek így velük. És azt is hozzá tették, hogy biztosan tőled és a srácoktól
tanultam el ezt a fajtaviselkedést. Ekkor az helyett, hogy belementünk volna
ennek megvitatásába, arra kértem őket, hogy mondják el, hogy mégis mit akarnak
tőlem. Persze, erre azt felelték, hogy szeretnék megtudni, hogy én is
odaszeretnék –e menni tovább tanulni, mint ahová te, mire azt feleltem, hogy
igen. Ugyanis, ezt már rég eldöntöttük. Igaz, ez a válasz sem nyerte el a
tetszésüket, mint ahogyan a többi sem. Jöttek a szokásos, mert mindig állandóan
Reni így, Reni úgy… ami aztán már kezdett idegesíteni. Megmondtam nekik, hogy
semmi közük sincsen hozzád, hagyjanak téged békén. Ennek hallatára, csak még
jobban veszekedni kezdtünk, míg a végén annyira berágtam rájuk, hogy fogtam
magam és pár cuccot összedobva, felhívtam a nagyiékat, és a repteret, majd
leléptem tőlük.
-
És tőlem – szólok közbe.
-
Igen – hajtja le a fejét egy pillanatra. – Akkor
abban a pillanatban, nem gondolkoztam, csak cselekedtem – mondja, újra a
szemeimbe nézve. – Azért nem mentem akkor hozzátok el, mert nem akartalak téged
ezzel aggasztani. Mert tudtam, hogy inkább eltávolodtál volna tőlem, mint sem
hagytad volna, hogy a szüleimmel rosszba legyek. – Aztán, mint kiderült, azzal
is eltávolítottalak magamtól, hogy csak úgy minden szó nélkül leléceltem.
Tudom, hogy szólnom kellett volna neked róla, de nem akartam, hogy rosszul érezd
magad. Ahogyan azt sem akartam, hogy esetleg valami ostobaságot kövess el
miattam.
-
Miszerint, hogy esetleg veled jöttem volna el? –
utalok arra, amire szerintem éppen gondolt.
-
Igen – feleli, egy apró mosollyal az ajkain.
-
Jól gondoltad akkor – viszonozom a mosolyát.
-
Amikor megérkeztem a nagyiékhoz, akik miután
üdvözöltek, a nagyi jól le is szidott, amiért úgy bántam veled. Azt mondta,
hogy legalább neked szólnom kellett volna arról, hogy mit tervezek, de akkor
tényleg, nem tudtam volna veled beszélni.
-
De miért nem? – kérdezem, kíváncsian.
-
Mert… mert túlságosan is fontos voltál számomra
ahhoz, hogy ilyesmit közöljek veled. Már akkor azon estén, eldöntöttem, hogy
végleg a nagyszüleimhez költözöm, és hogy itt kezdem el a gimit, és… nem
tudtam, hogy hogyan is mondjam el neked ezt. Aztán… később, amikor már nem
bírtam tovább, felhívtalak, de te nem vetted fel. Írtam is, de nem válaszoltál.
Hívtam a szüleidet is, meg Carmelo-ékat is, hogy hadd beszéljek veled, viszont
te nem akartál velem beszélni. Amikor az első karácsony alkalmával hazamentem a
szüleimhez, és én elmentem hozzátok, te nem akartál találkozni velem, ahogyan
azután sem amikor a későbbiekben kerestelek téged… már nem tudtalak elérni.
-
Mert haragudtam rád, de nagyon – mondom neki,
visszagondolva ezekre a pillanatokra.
-
Tudom. Én is magamra. Rettentően fájt, és
sajnáltam is, hogy ezt tettem veled. Hidd el, nem akartam, hogy így… hogy így
váljunk el egymástól. Szerettem volna, mindent ugyanígy elmagyarázni neked,
minden egyes alkalommal, amikor kerestelek téged, és amikor beszélni szerettem
volna veled, csak te annyira makacs voltál, és annyira haragudtál rám, hogy…
-
Hogy nem adtam rá esélyt, sem pedig alkalmat –
fejezem be helyette a mondatot.
-
Igen én…
-
Ne… várj egy kicsit! Maradj csendben egy
pillanatra, kérlek! – szakítom félbe, csakhogy végiggondolhassam mindazt, amit
az imént a tudomásomra hozott.
Atya ég! Hogy lehetnek ilyenek a szülei? Miért,
nem azt nézték, ami a fiúknak jó, az helyett hogy: a szerintük mi a jó?! Mindig
is furának a találtam a szüleit, és haragudtam is rájuk, amiért legtöbbször
észre se vették, hogy van egy fiúk. De azt persze, már igen, ha ez a fiú
ugyanakkor, sokkal több időt tölt el olyan emberek társaságában, akik között
otthon érzi magát.
És, én még haragudtam rá, és utálatos voltam
vele… és, ugyanúgy, mint ahogyan a szülei, én is ellöktem őt magamtól.
-
Én, annyira hülye vagyok! – jelentem ki, és az
arcomat a kezembe temetem.
-
Mi? Dehogyis! Nem! – áll fel a helyéről, csakhogy
mellém ülve, levegye a kezemet az arcomról. – Én voltam a …
-
Nem! Nem érted! – rázom meg a fejem. – Azzal,
hogy nem válaszoltam a hívásaidra, sem pedig az üzeneteidre, és hogy kerültelek
téged… én is olyanná váltam, mint amilyenek a szüleid – látom, hogy közbe akar
vágni, de nem hagyom, mert tovább folytatom. – Ellöktelek magamtól, az helyett,
hogy meghallgattalak és megértettelek volna téged. Istenem! Hát milyen barát
vagyok én? És én még rólad gondoltam azt, hogy esetleg soha nem is voltál
igazán a barátom. Pedig ez éppen fordítva volt így.
-
Ez igaz… - mondja ki, mire olyan érzés szorítja
apró darabokra a szívemet, mintha ezer és ezer kést döfnének bele, egymás után.
-
Tudom, és én sajnálom. De, megértem, hogyha már
végleg lemondtál arról, hogy minden ugyanúgy legyen, mint rég. A helyedben én
sem akarnám már – észreveszem, hogy újra félbe akar vágni, de én nem hagyom,
hogy megtegye. – Köszönöm, hogy elmondtad nekem mindezt. Így legalább,
megvannak a kirakós játék darabjai is. Azt, hiszem, hogy most már mindent
tisztáztunk… én akkor, megyek is – mondom, felállva a székről. – Szia! –
köszönök el tőle, majd kirohanva a palacsintázóból, utat engedek a könnyeimnek.
Nem törődve, a mellettem elhaladó kérdő
tekintetekkel, haladok végig a legközelebbi buszmegállóig.
Tehát ennyi… most már, tudom, hogy miért hagyott
ott mindent Amerikában, ahogyan azt is, hogy én milyen egy szörnyű barátkén
viselkedtem.
Egész végig őt hibáztattam a barátságunk végez
tele miatt, hol ott pedig, mindvégig én voltam a hibás.
Ha legalább egyszer, meghallgattam volna ő…
Ha legalább egyszer, felvettem volna a telefont…
Akkor most, talán újra barátokként
veselkedhetnénk egymással.
-
Hát itt vagy! – hallom meg, közvetlenül mellőlem
a hangját, miközben az egyik kezével megfogja a vállamat. – Te sírsz? Kérlek,
ne sírj! – suttogja a fülembe, amikor magához húzva, az ölelésébe von.
Nem tudom, hogy mennyi ideje állhatunk így,
egymást ölelve, de nem is érdekel. Az ölelésében, újra azt a fajta biztonságot
érzem, mint amilyent régebben is éreztem.
Nyugtatgató, sugdosó szavai – melyeknek régebben
semmi keresnivalójuk nem volt, akkor, amikor vigasztalásra szorultam -,
ellenére, most a régi emlékek hatására, a könnyek helyett most egy halk nevetés
tör ki belőlem.
-
Annyira utálok sírni – motyogom, letörölve a
könnyeket az arcomról, miután abbahagyom a nevetést.
-
Tudom. Én is – mondja, mire újra elnevetem magam.
– Így már jobb – mosolyodik el.
-
Miért… miért jöttél utánam? – kérdezem.
-
Azért, hogy elmondjam… szeretném, ha… többé már…
-
Nem lennénk barátok. Ugye? Értem. Nos. Ha te ezt
akarod, akkor oké – mondom, és elfordítom róla a tekintetem.
-
Csak ennyit, tudsz mondani? Hogy oké? – fordít
vissza maga felé.
-
Még is mit vársz? Mit mondjak? – kérdem, kissé
hangosabban, mint szerettem volna, de már nem törődök vele. – Azt akarod, hogy
könyörögjek? Mert arra akkor várhatsz! Nem fogok könyörögni! – jelentem ki,
majd faképnél hagyom őt.
-
Reni! – kiált utánam, de nem állok meg – Reni,
állj már meg! Várj! – fut utánam, és amikor újra szembe kerülök vele, igyekezve
nem újra elbőgni magam, kifakadok.
-
Mit akarsz még? Elmondtad, hát, amit el kellett.
Ahogyan azt is, hogy nem akarsz már többé a barátom lenni. Megértettem.
Felfogtam! Nem kell, hogy végül mégiscsak sajnálatból légy a barátom újra. Így
az lesz a legjobb, ha továbbra is úgy teszünk, mint… ahogyan eddig.
-
Tényleg ezt akarod? – kérdezi, és sötétkék
szemeit fájdalmasan szegezi az enyémekbe.
-
Hiszen te akarod ezt! – vágom rá.
-
Igen…
-
Akkor meg? Mit számít, hogy én mit akarok? –
kérdezem tanácstalanul, elkeseredetten.
-
Nagyon is sokat számít, hidd el! – feleli. – És,
most szeretném, ha hagynád, hogy végre befejezzem az, amit már egy jó félórája
próbálok neked elmondani. Megengeded? – kérdezi, és amikor tőlem válaszként kap
egy bólintást, folytatja: - Én, nem csak azt akarom, hogy a barátom légy, ha
nem azt, hogy a barátnőm is.
Hogy? Jól hallottam? Tényleg, azt mondta, hogy…
hogy azt szeretné, ha én… a barátnője legyek??? Jesszusom! Valaki csípjen vagy
bökjön meg!
-
Tessék? – kérdezek vissza zavartan pislogva a
hallottakon. – Te, azt mondtad… mondod… kéred, hogy én a te, ba… barátnőd
legyek?
-
Igen, azt – bólint rá.
-
De…
-
Nincsen de. Nagyon fontos voltál, és még most is
az vagy számomra. Annak ellenére, hogy nem álltál velem szóba, én mégis
szerettem veled lenni. Ahogyan továbbra is szeretnék… de mint csak, úgy, hogy
ha a barátnőm leszel.
-
Tehát, ha nemet mondok, akkor a barátod sem
lehetek, igaz? – kérdezem, de közben a szívem, amely nem rég még apró darabra
volt zsugorodva, most annyira-nagyra zsugorodik, hogy szinte alig bírom magamban
tartani.
-
Nos… szerinted, ha most kikosarazol, akkor utána,
hogyan tudnánk, úgy újra barátok, lenni, hogy ez ne állna közénk?
-
Igazad van. Ezek szerint, ha veled szeretnék
lenni, akkor a barátnőddé kell, hogy váljak. Hm… azt hiszem, erre csak egyetlen
egy válaszom lehet: - várakozó tekintete láttán, az ajkaimon egy apró
mosollyal, szólalok meg újra – igen.
Válaszomat követően, Ádám szemei mosolygósan
tartják fogva az enyémeket, mindaddig ameddig az ajkaival felém nem kezd el
közelíteni.
Nem bírva ki azt a rövid – de most nagyon
hosszúnak – tűnő távolságot az ajkaink között, én is felé hajolok, amíg ajkaink
csókban össze nem forrnak…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése