Alap: Van egy fiú (Ádám), akinek a
szülei elváltak, és született egy féltestvére (Viki). Egy-két év van köztük.
Ádám beleszeret Vikibe, de nem tudja, hogy – hogy adja a tudtára a lánynak és a
szülőknek. A lány csak testvéreként szereti a fiút, és Ádám nincs jóban a
szüleivel és a mostohaszüleivel sem.
Nevek: Ádám és Viki
Mi
az, amit érzek? Fellángolás vagy szerelem? Ő szerinte, fellángolás. Szerintem,
meg Szerelem.
Az
életemet adnám érte... ezért is csak érte élek még.
Ha
ő nem lenne...
Ha
ő nem lenne ilyen, gyönyörű... ha nem ragyogna a sötétkék szemei oly
vidáman.... ha nem lenne, olyan dallamos csengése a hangjának és nevetésének,
akkor már rég nem élnék.
Ő
az én fénypontom... nem is. Ő az én sziporkázó napom a nappalokon, és a
legnagyobban ragyogó csillagom éjszakánként az égbolton.
Miatta
van értelme az életnek. De leginkább akkor volna az életemnek értelme, ha
elmondhatnám neki, hogy mit is érzek iránta.
Ha
nem tudnám, hogy ő nem úgy érez irántam, mint ahogyan én iránta, akkor már rég a
világ tudtára adtam volna már, hogy én: Szerelmes
vagyok, belé!
Bárcsak,
valahogy elmondhatnám neki ezt! De még
is, hogy? Miképp? – teszem fel
magamnak a kérdést, amikor egyszer csak egy halk kopogás jelzi, hogy van valaki
az ajtó túloldalán.
Ez
Ő! Csak is ő, képes arra, hogy kopogjon, mielőtt belép a szobámba.
-
Búj
be! – kiáltom ki neki, mire lenyomva a kilincset be is toppan hozzám.
Gyönyörű
hosszú fekete haja, így leengedve amint körbeöleli szív alakú arcát, pont olyan
látvány nyújt, mint ahogy az álmaimban látom őt.
-
Mizújs?
– kérdezem, kissé rekedten, amikor megérzem samponja illatát.
-
Te
is hallottad, hogy mi a tervük anyáéknak? – kérdezi, lehuppanva mellém az
ágyra.
Egy
pillanatra elvesztem a fonalat, amikor a fejét az ölembe helyezve támasztja
neki a kecses hosszú lábait a falnak. Mielőtt válaszolnék, az ujjaimat
belefúrom a hajába.
-
Igen
– bólintok válaszul.
-
De
én megmondtam nekik, hogy nem megyek velük. Egyszerűen ki nem állhatom, Juci
néniéket! Az a nő egy hárpia! – mondja felháborodottan, melynek hallatán, nem
tudom nem elnevetni magam. – De most tényleg. Ki a frászt érdekel, hogy ők
hányadszorra is házasodtak meg?
-
Esetleg
azt, aki még nem hallotta? – kérdezem cukkolva. – Vagy esetleg téged?
-
Hahaha!
– böki meg az oldalamat.
-
Naaaa!
– kiáltok rá játékosan, és az ujjaimmal csiklandozni kezdem a hasát.
Mosollyal
az arcomon, hallgatom a nevetését és a kérését: mi szerint hagyjam abba!
-
A-a-a!
– rázom meg a fejem, továbbra is csikizve őt.
-
Kér-kér...
-
Hogy
mondod? – húzom fel az egyik szemöldökömet, mire mind a kettőnket leránt a
padlóra. – Jól vagy? – kérdezem egy kis idő után, amikor lejjebb nyugszik a
nevetése.
-
Huhh...
ezt még visszakapod. Ugye tudod? – kérdezi, elfogadva a felé nyújtó kezemet.
Amikor
balesetmentesen felállítom magunkat, nem tudom megállni, hogy magamhoz ne
öleljem őt. Ő viszonozza is az ölelésemet, de nem úgy, mint ahogyan én azt
szeretném.
De
most nem is bánom ezt. A lényeg, hogy most itt van a karjaimban.
Azonban
mielőtt túlságosan is élvezhetném az ölelését, felhangzik az emeletre, anyánk
kiáltó hangja:
-
Viki!
Peti van itt!
A
név hallatára a kezeim ökölbe szorulnak. Mégis
mi a f***t akar már megint itt? Nem lehetne, hogy egyszer az életben, vagy,
hogy soha többet, ne jöjjön ide??? – kiáltok fel magamban, amikor Viki
kibújik a karjaimból.
-
Majd
még beszélünk, Ádi-mádi – mondja, és egy cuppanós puszit nyom az arcomra.
Amikor
kilép a szobám ajtaján, az egyik tenyeremet arra a pontra simítom ahol az ajkai
érintették az arcomat.
-
Hhh...
– sóhajtok fel, bárgyún... azonban mielőtt a gondolataimba merülhetnék, anya
most értem kiállt fel, miszerint kész a vacsora.
Nem
sok kedvvel, de lebattyogom az ebédlőbe, hogy helyet foglaljak a helyemen. Ám
amikor észreveszem, hogy a baromarcú még mindig itt van, akit az anyám úgy
táncol körbe, mintha legalábbis a saját fia volna, akkor egy hirtelen
mozdulattal felpattanok a székről.
Senki
sem kérdi meg, hogy hova vagy, hogy miért is távozom. Ezért, én sem szólok egy
szót sem.
Épp
hogy fellépek az első lépcsőfokra, amikor az ebédlőt hangos és vidám nevetés
tölti be. Ezt hallva, az ajkaim egy keserű mosolyra húznak.
Egyáltalán
mégis mi a fenét keresek én még itt?
Itt
ahol, senkit sem érdeklek? Ahol szinte láthatatlanként kezelnek?
Szerintem még
azt sem vennék észre, ha lelépnék itthonról! – jelentem ki magamnak, amikor
egy hirtelen ötlettől fogva, amint a szobámba érek, pakolni kezdek.
Néhány
ruhát, az mp4-emet, a telefonomat és a töltőmet beledobálva a sulis táskámba,
veszem elő a dugi pénzemet a szekrényem aljából, majd az íróasztalomon lévő verses
füzetemből kitépem azt az oldalt –amelyet szó szerint, Viki-nek írtam.
Igaz,
minden egyes vers, amelyet valaha is írtam, róla s neki írtam, de csak ezt adom
neki oda. A füzetet belehajítva a kukába, hagyom el a szobámat, és térek be, Viki
szobájába.
Végig
simítva az ágyán, és a párnáján – helyezem oda a verses papírt, majd kilépve a
szobájából, síri csendben, s hangtalanul hagyom el, mint az emeletet, mint az
otthonomat, amely tulajdonképpen sohasem volt az otthonom.
Még
egy pillantást vetek a házra, majd elfordítva róla a tekintetemet, útnak indulok...
Mi az mit érzek?
Fellángolás vagy Szerelem?
Szerinted fellángolás!
Szerintem meg Szerelem!
Te azt mondod: Nem Szeretlek!
Én azt:, Hogy az Életem adnám Érted!
Te azt mondod: Csak fellángolás!
Én azt mondom: Reménytelen Szerelem!
Te azt mondod: Nem szeretsz!
S megvetsz!
Én azt mondom: Inkább nem kell,
Az Élet Nélküled!
Mi az mit érzek?
Fellángolás vagy Szerelem?
Szerinted fellángolás!
Szerintem meg Szerelem!
Azt mondod: Felejtselek el!
De tényleg ezt akarod?
De mire leírom,
A választ már úgyis tudom!
Azt mondod: Nem!
Maradj velem!
S kérdem én!
Akkor ez most Szerelem?
Mi az mit érzek?
Fellángolás vagy Szerelem?
Szerinted fellángolás!
Szerintem meg Szerelem!
Azt mondod, nem szeretsz!
De hiányzok neked!
S én meg nem értem,
Akkor miért nem vagy velem?
Azt mondod, nem szeretsz!
Nem olyan mélyen, mint kellene!
De el nem engedsz!
Gyötröd sebzett szívemet!
Mi az mit érzek?
Fellángolás vagy Szerelem?
Szerinted fellángolás!
Szerintem meg Szerelem!
Kérsz maradjak veled!
Kellek neked!
De én tudom,
Hogy más is van az életedben!
Kérdem én:
Mond mit tegyek?
Hogy el hidd végre?
Mennyire Szeretlek!!!!
Mi az mit érzek?
Fellángolás vagy Szerelem?
Szerinted fellángolás!
Szerintem meg Szerelem!
Mást mond az eszem,
S mást a szívem!
Az eszem mondja: Feledjelek!
A szívem meg, hogy: Szeresselek!
Nem tudom mit tegyek!
De nem jó ez így nekem!
Fáj ez az egész!
Fáj, hogy nem szeretsz!
Mi az mit érzek?
Fellángolás vagy Szerelem?
Szerinted fellángolás!
Szerintem meg Szerelem!
Nem bízol bennem,
S hazudtál nekem!
Átejtettél!
Megsebezted szívemet!
Mindenhonnan vérzek!
Fájnak az emlékek!
Fáj, hogy nem szeretsz!
Hogy eldobtad Szerelmemet!
Mi az mit érzek?
Fellángolás vagy Szerelem?
Szerinted fellángolás!
Szerintem meg Szerelem!
Nem kell a szerelmem!
S nem kellek én sem!
De azt mondod, maradjak veled!
Akkor, hogy is van ez?
Már nem tudom!
Mi az mit érzek!
Fellángolás vagy Szerelem?
Nem tudom, mit tegyek!
Mi az mit érzek?
Fellángolás vagy Szerelem?
Szerinted fellángolás!
Szerintem meg Szerelem!
Tíz
év.
Ennyi
idő telt el azóta a pillanattól fogva, hogy eljöttem otthonról. Az otthonból,
amelyet soha egyetlen egy pillanatra sem éreztem annak.
Azóta
a naptól fogva, amikor leléptem, sok mindenen kellett átmennem. De, még sem
bántam meg, az akkori döntésemet, még úgy sem, hogy az ő hiánya, szinte kis
híján majdnem felőrölt.
Eleinte
többször is vissza akartam menni, de aztán amikor az eszembe jutott, hogy
milyen jól el is vannak nélkülem, már nem akartam.
Jobb
is volt így, mindenki számára! Legalábbis nem rontottam el a levegőjüket a
további jelenlétemmel. Ahogyan ők sem az enyémet.
Viszont
ő kivétel volt. Mindig is az volt. De a tudat, hogy soha sem lehet az enyém, már
nem adott más választ, minthogy eljöjjek, és új életet kezdjek.
Szerencsére,
az utam során, megismerkedtem a Hotel Band nevű zene együttessel, akik
szerencsét próbálva, járni kezdték a városokat és az országokat is egyaránt.
Az, hogy befogadtak maguk közé, volt életem legcsodálatosabb élménye. Hiszen
tudtam, hogy ezúttal minden más lesz majd.
Tudtam,
hogyha azt akarom elérni, hogy tiszteljenek és szeressenek, akkor mindent meg
kell tennem, amivel mind ezt, kiérdemelhetem.
És,
csodák – csodájára, sikerült is kiérdemelnem, mint az ő figyelmüket, mint azoké
az emberek figyelmét, akikkel a későbbiekben volt alkalmam találkozni.
Régebben,
mindenki számára csak láthatatlan voltam... egy senki.
Pontosabban,
Németh Ádám volt egy senki.
Azonban,
Adam King vagyis, Király Ádám már nem volt egy senki. Ő, lett az a személy,
akit mindenki akar. Legalábbis, azok a személyek biztosan, akik a rajongói a
Hotel Band híres neves együttesnek, melynek immáron közel tíz éve, hogy az
egyik legfontosabb tagja lehetek.
Vajon,
ha most látna anyám és az ő hőn szeretett férje, még mindig egy senkiként
tekintenének rám? Vagy, azon törnék magukat, hogy mindenben a kedvemre
tegyenek?
Ki
tudja?! Talán, tennem kéne egy próbát.
Egy próbát, miszerint megjelenni előttük, mint az a fiú, akit ők nem
szerettek.
De,
nem! Még sem teszem ezt. Nem, mert jobb nem törődni velük. Ahogyan az elmúlt évek alatt, egyszer sem foglalkoztattak, úgy eztán
sem fognak – jelentettem ki magamnak, amikor egyszer csak egy türelmetlen
kopogtatás hangja zavarja meg a gondolataimat.
-
Jövök!
– kiáltom ki a türelmetlenkedőnek, miközben letéve az ásványvizes üveget a
dohányzóasztalra, felállok a kanapéról és az ajtóhoz csoszogom.
Amikor
kinyitom az ajtót, a tekintetem egy ismerősen szép gyönyörű sötétkék szempárba
fonódik.
Ez
nem lehet igaz! Bizonyára csak képzelődöm! Ez nem lehet ő!
Nem! Nem! És,
nem!
– kiáltok fel magamban, elképedten...
-
Á...
Ádám? – hangzik fel, csodálkozó és egyben hitetlen kérdése, miközben alaposan
végig mér, ahogyan én is teszem vele.
Magasabb,
és nőiesebb lett. És, ugyancsak gyönyörűbb, mint a legutóbbi találkozásunkkor.
Igaz már akkor is ő volt a leggyönyörűbb számomra, de most? Minden képzeletemet
felülmúlta, mint amikor elképzeltem őt, hogy vajon hogyan is nézhet ki most.
Hogy lehet, hogy
felismert?
– kérdem magamtól, miközben azon tanakodom, hogy mit mondjak, vagy, hogy mi
tévő legyek.
Öleljem
magamhoz, ahogyan azt szeretném, és mondjam meg neki, hogy igen. Én vagyok az?
Vagy, hazudjak neki?
De,
hogyan ha képtelen vagyok rá?
Ugyan már?
Hiszen, eddig ezt mindig így csináltad, mióta te vagy a híres, szexis hangú
Adam King! Most, miért nem tudnál neki hazudni arról, hogy ki is vagy? – szólal meg
egy kis hangocska fejemben.
Azért,
mert ő nem olyan, mint a többi lány. Ő... ő, más. Ő...
Ó, ugyan! Hagyjad
már! Most legalább, a nélkül vele lehetnél, hogy úgy tekintene rád, mint a
testvérére!
– ellenkezik újra velem a kis hangocska.
Aki
ellen, bár a szívem azt suttogja, hogy ellenkeznem kellene, mégis az eszemre és
a hangra hallgatva, cselekszem.
-
Ha,
akarod Ádám is lehetek a kedvedért – suttogom, azon a mély búgó hangon –
amelyért, úgy oda van minden nő -, közelebb hajolva hozzá.
-
I..ii..gen
– suttogja vissza, de aztán megrázva a fejét, néz vissza a tekintetembe. – Vagy
is, nem!
-
Most
igen, vagy nem? – húzom fel a szemöldökömet kíváncsian.
-
Nem
– vágja rá azonnal. – Én... én, bizonyára összekevertelek valakivel. Bocsánat –
mondja, és a tekintetében nem látok mást, mint zavartságot.
-
Értem.
És, szabadna megtudnom, hogy mégis kivel? – kérdezem, kíváncsian. Hol ott,
sejteni vélem a válaszát.
-
Áááá.
Nem lényeges. Mindegy – mondja.
-
Hát
jó. Akkor megtudhatnám, hogy miért kerestél meg? Vagy, te is az egyik rajongóm
vagy, aki valahogy, beosont a szállodába? – kíváncsiskodom, az itt léte felől.
-
Mi?
Hogy? – kérdez vissza zavarodottan, és bár egy részem undok alaknak ítél meg,
viszont a másik, amelyiknek tetszik a helyzet, felülkerekedik rajta. – Nem,
dehogy is... én... – egy pillanatra ismét elakad a szava, de aztán egy fejrázás
következte után, mint akinek sikerült összeszednie magát, magabiztosan szólal
meg. – Balla Viktória, vagyok a Priortól.
-
Áh,
egy firkász – nézek rá unott kifejezéssel.
-
Szeretnék
egy interjút készíteni önnel, már amennyiben beleegyezik, Mr. King – óh, én is
szeretnék veled egy csomó dolgot, csak éppen nem készíteni, hanem csinálni.
Vajon mit
szólnál hozzá, ha feltenném neked ezt a kérdést, húgocskám? – kérdezem
magamtól, miközben egy enyhe lusta mozdulattal beengedem a lakosztályomba, de
ügyelek rá, hogy miközben elhalad mellettem, a karom súrolja az övét. Amikor
megérzem, hogy megborzong az érintésem során, egy kaján mosoly terül szét az
arcomon, amelyet viszont ő most nem láthat.
Beljebb
lépve lakosztály azon részében, ahol az időm nagyja részét töltöm, látom amint
a tekintetével körbe – körbe tekint.
-
Esetleg,
megkínálhatom önt valamivel? Kávéval, vagy vízzel vagy...
-
Egy
szénsavmentes ásványvíz jó lesz – feleli, félbeszakítva engem.
-
Rendben,
addig foglaljon helyet nyugodtan – javaslom, amíg én a kis konyhába megyek.
Mielőtt
csatlakozhatnék hozzá, elhatározom magamban, hogy kerül, amibe kerül, de még ma
éjszaka, ha nem hamarabb, de az ágyamba fogom őt csábítani...
A
konyhából való visszatérésemet következően, amilyen közel csak a helyzet
adhatta mellé ültem, egyrészről azt az érzést keltve benne, hogy veszélyes a
közelemben lennie, másrészről pedig azt, hogy tulajdonképpen nem akarok tőle semmit.
Ki is mutatva ezt azzal, hogy unott kifejezést erőltettem magamra.
Miközben
a kérdéseire figyelek, és válaszolgatok a tekintetemmel, amikor ő azt nem veszi
észre, őt tüntetem ki. Milyen gyönyörű?!
– nyögök fel magamban. – Átkozottul az!
Annyira vágyom rá, hogy tudom, hogyha rövidesen nem kezdem el az elcsábítását,
akkor abba bele fogok dögleni.
Így
hát, amikor végre elérkezik az a kérdés, miszerint, hogy miért nincs még
barátnőm, esetleg feleségem, akkor azt felem neki, miközben még közelebb
csúszom hozzá és az ujjaimmal az álla alá csúsztatva kényszerítem őt arra, hogy
újra a szemembe nézzen:
-
Mert
még nem találtam rá arra a nőre, akit feleségül is vehetnék, mindez idáig.
Amikor
látom az arcán és a mélykék szemeiben a meglepettséget, és érezve a szétnyílt
ajkain keresztül kiáradó meleg levegőt, már nem tudok megálljt parancsolni
magamnak.
Engedve
a vágynak, amely már oly régóta bennem van, végre megcsókolom őt.
Érezve
puha eper ízű ajkait, egy apró nyögés kúszik fel a torkomból. Annyira lágy.
Annyira finom... hogy az szinte lehetetlen.
Még
a legmerészebb álmaimban sem, de még a képzeleteimben sem, volt ilyen... Ilyen
csodálatos ez az érzés, amikor is őt csókolom.
Amikor
elszakadok tőle, arra számítok, hogy miután felocsúdik a kezdeti kábulatból,
egy hatalmas pofon kíséretében fejvesztve fog kiszaladni a lakásból, így hát
hátrébb hajolok tőle, de még mindig fogva tartom az állát.
Azonban
ami ezután következett, na, arra aztán végképp nem számítottam, legalábbis tőle
nem. De amikor ő veszi át a kezdeményezést, és megcsókol, már nem számít semmi
sem. Egyedül csak az, hogy most végre megkaphatom azt, amire mindig is vágytam.
Őt...
Három héttel később...
Három
hét... Ennyi ideje van már velem ő. Ő az, aki újra az életem értelme lett.
Egy részem, hihetetlenül boldog és szerencsésnek érzi magát, amiért ez a
gyönyörű lány, végre az övé. És én tényleg örülök is neki.
Bolond
lennék, ha nem. Pláne meg oly sokszenvedésnyi idő után, amelyet nélküle és tőle
távol kellett el töltenem. Ebben a pár hétben, igyekeztem minden egyes pillanatot és alkalmat megragadni és kiélvezni vele, amit csak lehetett, és
amit mindig is szerettem volna.
Hosszú
sétákat, kézen fogva. Szerelmes csókokat, pillantásokat és érintkezéseket
váltani...
És
most mindezt megkaphattam.
De...
De
mégsem érzem magamat annyira felhőtlenül boldognak. Pedig annak kéne lennem.
Viszont
nem így. Soha nem akartam, hogy így legyen meg mindez.
Úgy
akartam, hogy tudja rólam az igazságot.
Azt
akartam, hogy úgy is szeressen, miközben tudja azt rólam, hogy én vagyok az,
akinek először hitt, amikor felbukkant a lakásom ajtajában.
De
viszont félek ettől. Félek, mert tudom, hogyha elmondom neki az igazat, akkor meg
fog gyűlölni és elhagy.
Igaz
lehetnék úgy vele, hogy mégsem mondom el neki... de, ha így teszek, akkor azzal
csak még több kárt fogok tenni a kapcsolatukban, mert bár akármennyire is
szeretném élvezni, mégsem fogom tudni teljesen. Nem. Ezzel a titokkal nem.
És
előtte sem akarok tovább titkolózni. Nem. Mert nem ezt érdemli.
És
bár tudom, hogy ez lesz az utolsó alkalom, hogy vele lehetek, mégis meg kell
tennem...
Amikor
reggel felébredek, és magam mellett látom őt, egy keserű és fájdalmas mosoly terül
szét az arcomon, mert tudom, hogy többé nem lesz rá lehetőségem arra, hogy így
láthassam őt.
-
Jó
reggelt – mosolyodik el még lehunyva, tartva a szemeit.
-
Jó
reggelt, szépségem – hajolok le hozzá, hogy megcsókolhassam.
Minden
érzésemet, és minden tőlem telhetőt, amit csak tudok, belesűrítek ebbe a
csókba, felkészülve arra, hogy ez lesz az utolsó...
-
Hm...
mmm.... – nyitja fel gyönyörű szemeit. – Ezt minek köszönhetem?
-
Talán
annak, hogy egy ilyen csodálatra méltó és gyönyörű nő fekszik mellettem –
felelem, végigsimítva fedetlen csupasz vállán.
Mielőtt
felkelnék az ágyból, a tekintetemet még egyszer alaposan végigfuttatom rajta,
majd egy keserű és fájdalmas sóhaj kíséretében, felállok mellőle, csak hogy
aztán magamra ölthessem az ágya mellett heverő ruháimat.
-
Beszélnünk
kell – ennyit mondok csupán neki, miközben kilépek a hálószobájából és a
konyhájába megyek, ahol, amíg arra várok, hogy ő felöltözhessen és kijöjjön,
felkészítem a kávét.
A
frissen lefőtt kávéból mind a kettőnknek töltök ki, majd az én adagommal a
kezemben, Budapest egyik hatalmas nagy forgalommal lévő utcájára kifele néző
ablakhoz állok.
-
Miről
szeretnél beszélni? – kérdezi tőlem, miközben mögém állva az egyik karjával
hátulról átölel.
Hogy mennyire
fog ez nekem hiányzik!
-
Szerintem
jobb lesz, ha leülsz. Tudom, hogy ezt hallva inkább úgy érzed, hogy jobb lesz,
ha állsz, de higgy nekem, hogy jobb, ha mégis rám hallgatsz – mondom, miközben
a kanapé felé bökök.
Ő
csak furán, és értetlenül néz rám, de teljesíti a kérésemet.
A
fenébe! Mégis hogy.... hogyan mondhatnám el neki. Egyszerűen képtelen vagyok
rá... nem tudom ezt meg tenni... Bárcsak! Bárcsak, ne így kellene megtudnia
rólam az igazat. De nincs más választásom! És ezt már nem halogathatom
tovább... így hát, egy mély levegőt véve, szólásra nyitom a számat.
-
Viki,
én... én nem az vagyok, akinek te hiszel engem – kezdek bele, látom
értetlenkedő tekintetét, de mielőtt közbeszólhatna, tovább folytatom. De közben
rájövök arra, hogy nyilvánvaló elég lesz, ha az igazi nevemet árulom, el
neki... – De tudnod kell, hogy minden, amit az elmúlt három hétben tettem, és
feléd mutattam az mind igaz. Szeretlek, még akkor is, hogyha ezt nem hiszed el,
vagy, hogy ha ezután nem fogod el hinni. De így van. Már régóta szeretlek. Ez a
szerelem, már jóval az ellőttre nyúl vissza, hogy te megjelentél volna a
lakásom ajtajában.
-
De
hisz ez lehetetlen – nyögi mégis közbe.
-
Nem.
Nem az. Én... az igazi nevem, nem Adam King. És még nem is, Király Ádám. Ha
nem... ha nem, Németh Ádám. Az az Ádám, aki tíz évvel ezelőtt egyszer csak
lelépett otthonról, háta mögött hagyva az otthonát, az anyját és a mostoha
apját, és a húgát, aki leginkább a szerelme volt, mintsem a húga... – ennyi.
Nem folytatom tovább. Elhallgatok. És csak várok.
Várok
arra, hogy végig értelmezze azt, amit az imént mondtam.
Hosszú
percek telnek el, és a kicsi nappaliban még mindig néma csend uralkodik. Ő csak
tekint rám, azokkal a mélykék szemeivel, ahogyan én is rá.
De
még mindig nem történik semmi sem.
Miért
nem, kiabál velem? Miért nem vág képen azt állítva, hogy ez az egész csak egy
hülye vicc? Vagy miért nem vágja azt a képembe, hogy gyűlöl és hogy bárcsak
soha nem találkozott volna velem, és aztán lelépjen?
Még
egy kis idő telik el néma csendben, mely egyre fájdalmasabb számomra.
-
Viki...
– szólítom meg, mire először lehunyja a szemeit, majd miközben feláll, és felém
közeledik, újra kinyitja azokat.
Felkészülve
arra, hogy mindjárt megkapom mindazt, amire az előbb vártam tőle reagálásképp,
a szemeimet bár lehet, le kéne hunynom, mint egy gyáva féregnek, de még sem
teszem, ha nem hosszan s kitartóan tartom vele a szemkontaktust.
-
Már
mióta vártam ezt a pillanatot, hogy megtegyem ezt – mondja ki, és rögvest vele
egyszerre egy hatalmas pofon is csattan az arcomon.
Hát,
íme! Megkaptam. És hazudnék, ha azt mondanám, hogy ezt nem érdemeltem meg.
De basszus! Ez
oltárian fáj!
-
És
persze erre is – terül szét az arcán egy széles vigyor, melynek láttára a
legeslegrosszabbra készülve fel, amire egy pasi számíthat, összeszorítom a
fogaimat.
De
a várt cselekmény helyett, sokkal mást kapok, ami nem kis meglepetést és
döbbenést vált ki belőlem.
Ajkait
az enyémekre nyomva, csókol meg.
-
Én
is szeretlek. Mindig is szerettelek. De mivel, tudtam, hogy testvérek vagyunk,
így aligha vágyhattam valaha is arra, hogy szabadon szerethesselek téged, és
hogy te is viszont szeress engem – mondja, és az aprócska puha tenyereit az
arcomra simítja.
-
Hogy?
Mi? De...
-
Shh...
– nyomja a mutató ujját a számra. – Mindvégig tudtam, hogy te vagy az. És, ha
ma nem is mondtad volna el, akkor én lettem volna az aki, közölte volna veled,
hogy tudom a titkodat. Viszont, mégis örülök annak, hogy te voltál az, aki
elmondta. Szeretlek, Ádám. És ha te is viszont szeretsz, tényleg, úgy ahogyan
azt az előbb állítottad, akkor most megcsókolsz, és visszaviszel az ágyamba, és
szerelmeskedsz velem, újra és újra, és újra...
-
És
újra... szeretlek – suttogom bele az ajkaiba, még mindig hitetlenül, de még is
a kérése szerint cselekszem, és megcsókolva őt, a karjaimba véve, visszaviszem
a szobájába, csak hogy, bebizonyíthassam neki, hogy mennyire szeretem is őt...
Vége