Hallgass a szívedre!

5. fejezet

[Annie Broda]

   Hihetetlen, hogy a napok milyen gyorsan el tudnak telni úgy a fejünk fölött, hogy észre se vesszük, amikor olyas valakivel töltöd az idődet, akivel igazán jól érzed magad. Akivel való önmagad lehetsz.

   Velem is ez történt. Nem is törődtem a napok múlásával, csak is arra összpontosítottam, hogy elég időt tudjak tölteni a nővéremmel, a leendő sógorommal, és az egyetlen olyan személlyel, aki megmutatta nekem, hogy milyen is a testi szerelem, és milyen önmagamnak lenni.

   Ez a személy lett az első férfi az életemben, akinek az emlékét örökké a szívemben fogom őrizni, még úgy is, hogy tudom, megvan annak az esélye, hogy talán a holnapi napon mondunk egymásnak, utoljára búcsút.

   Eme gondolatra, a szívem összeszorul, s a torkomban pedig egy hatalmas gombóc kezd el keletkezni. Mielőtt utat engedhetnék a könnyeimnek, kimászok a takaró alól, majd az éppenséggel a lábam mellett heverő, inget kapom magamra, amelyen miután begombolok pár gombot, halkan az ajtóhoz sétálok, amin kilépve, a konyha felé veszem az irányt.

   A konyhába érve feloldom a lámpát, majd a teáskannába eresztek vizet, amelyet fel is rakok főni. Amíg a tea vize forr, addig felrugaszkodom a konyhapultra, és a gondolataimba merülök...

    Messze sem hittem volna, hogy egy-két hét itthon lét alatt, olyan közel fogok engedni valakit magamhoz, mint Jonas-t. Pedig megfogadtam, hogy színésszel avagy híresebb férfival nem fogok kezdeni, de Jonas... ő, más. Ő úgy vonz magához, mint ahogyan, más eddig nem. Mellette szabad, kiegyensúlyozott és ami a legeslegfontosabb, önmagam lehetek. Boldog vagyok mellette anélkül, hogy megfojtanánk egymást.

   A délutánokat, avagy amikor tovább tart a munkája, akkor az estéket igyekszünk egymással tölteni. De akkor is, általában a másikunk testének a felfedezésével vagyunk elfoglalva, de sok időt szánunk arra is, hogy meg ismerhessük egymást.

   Ahogyan én magamról, úgy ő is elég sokat mesélt magáról. Én arról, hogy miért akartam, és miért lettem gyalogos, ahogyan ő is arról, hogy miért lett belőle színész.

   Elmondása szerint, amikor még kicsi volt, és a szülei veszekedni kezdtek, ő pedig, hogy csillapítson a feszült helyzeten  utánozni kezdte őket. S onnantól kezdve, másokat is utánzott, ami még nagyobb kedvet adott neki arra, hogy egyszer egy elismert színész válhassák belőle. Ami úgy tűnik, meg is történt.

   Rég nem éreztem magamat ilyen szabadnak és boldognak, mint az elmúlt két hétben, ami leginkább az ő érdemének tudható be.

   Kedvelem ez már holtbiztos, de tudom és érzem, hogy ami köztünk kialakult, az már jóval több, mint holmi alkalmi kapcsolat, s baráti kötelék, és éppen ez az, ami miatt, szorul össze a szívem.

   Hiányozni fog, és nem akarom elveszíteni őt. Ahogyan azt sem akarom, hogy valaki másé legyen, akinek nap, mint nap, mosolyt csal az arcára. Akit ölelne, és csókolna... De nem kérhetem arra, hogy várjon rám, mert azt sem tudhatjuk biztosan, hogy fogunk –e még valaha találkozni.

El kell őt engedned – suttogja a kis hang a fejemben. – Tudom, de annyira nehéz...

-            Hé, te miért nem alszol mellettem? – kérdi egy bársonyos hang közvetlenül közel hozzám, mire megborzongva térek vissza a jelenbe, és nyitom ki a szemeimet.

-            Nem tudtam aludni, így gondoltam, csinálok teát, ami már mindjárt kész is – felelem egy apró mosolyt erőltetve az arcomra, miközben lerugaszkodom a pultról, és az előkészített filtert a vízbe csöpögtetem.

    Miután elkészül a tea, a Jonas által kikészített két bögrét teleöntöm, amit a két kezünk közé fogva, a nappali kanapéján foglalunk helyet, közvetlenül egymáshoz bújva.

   Aprót kortyolva a teából, egy szomorú sóhaj hagyja el az ajkaimat.

-            Mi a baj? – kérdi, miközben leteszi a bögréinket az asztalra, és az ujjaival közzé fogva az államat, maga felé fordít.

-            Nem lényeges, csak ölelj magadhoz szorosan - suttogom.

   A kérésemet minden további szó nélkül teljesíti is, mire még közelebb bújok hozzá. A kezeivel a hátamat, és a hajamat simogatja, ami annyira ellazít, hogy a szemeim egyre hosszabb ideig maradnak leragadva, mígnem véglegesen az álmok mezeire nem lépek...

***

   A másnap délelőtt hiper gyorsasággal repül el, amelynek egyikünk sem örül igazán. Látva nővérem, Pete és Jonas szomorú, fájdalmat sugárzó tekintetét kis híján könnyekbe fakadnék, ha nem sikerülne visszatartanom őket.

-            Épp hogy csak most jöttél, és már el is mész– zokogja a fülembe Lizzy,  amikor búcsúzkodni kezdünk, közvetlenül a házunk előtt megálló taxi mellett. – Hiányozni fogsz.

-            Ahogyan te is nekem, Liz – szorítom őt még közelebb magamhoz, és amikor elengedjük egymást, Pete hatalmas karjai között találom magam. – Aztán vigyázz a nővéremre, vagy különben velem fog meggyűlni a bajod! – fenyítem meg játékosan.

-            Az életemnél is jobban fogok vigyázni rá, Annie – ígéret hangzik a hangjában, amikor elenged. – Hiányozni fogsz, kislány.

-            Te is nekem, nagy medve  – bokszolok bele a vállába, majd végül a harmadik és egyben az utolsó személy felé fordulok, aki nem törődve semmivel és senkivel sem, szorosan a karjai közé kap, és úgy veti rá magát az ajkaimra, mint egy éhes fenevad a zsákmányára.

   Ahogyan csak tudom, viszonozom a csókját, majd kibújva a karjai közül beszállok a taxiba, és mielőtt a sofőr indítana, ezzel a két szóval búcsúzom tőle:

-            Ég veled! – köszönök el, és arra utasítom a sofőrt, hogy indítson a reptér felé...

***

Fél órával később...

   Miközben arra várok, hogy bemondják a reptéri hangszórókba a gépemre való felszállási engedélyt, szomorúan és egyben elkeseredetten hunyom le a szemeimet, amikor azt látom magam körül, hogy párok sokai, hogyan ölelik és csókolják egymást.

   Nekik miért ilyen könnyű? Nekik miért ilyen egyszerű és normális az életük? – kérdem magamtól, hol ott tudom, hogy éppen azért, mert ők nem azért utaznak el mérföldekre, hogy a hazájukért harcoljanak, ahogyan én azt tenni készülök.

   Igaz könnyű szerrel megtehetném azt, hogy visszavonuljak, és Los Angelesben éljek, ameddig úgy tartaná kedvem, de még sem teszem. Nem teszem, mert a szívemet vissza – visszahúzná a gyaloglás, amely az apám révén az életem részévé vált.

   Mikor bemondják a hangosbemondókba, hogy felszállhatunk a gépre, már épp a terminálnál álló sorba szándékoznék beállni, amikor hirtelen egy ismerős hang üti meg a fülemet, amely a nevemet kiálltja.

-            Annie! – egyre közelebbről hallható a hang, az a bársonyos hang, amely minden egyes pillanatban, jól eső bizsergést kelt a szívemben és a gyomromban egyaránt.

   Kiállva a sorból, amikor megpillantom a felém közeledő magas szikár alakú, sötét szőke hajú férfit, hitetlenkedő tekintettel vizslatva őt, ledobom a vállamról a táskát, és egyenesen karjaiba vetem magam. Ő ekkor szorosabban fonja körém a karjait, miközben megpördül párosunkkal.

-            Nem akarom, hogy elmenj, de... – enged el épp annyi távolságnyira, hogy az arcomat a két tenyere közé tudja venni - tudom, hogy ez a te kötelességed, az életed.

-            Jonas én... – felelni szándékoznék erre, ám ő a következő mondataival, amelyekben ott cseng az ígéret, belém fojtja a szót.

-            Viszont, azt sem akarom, hogy ami köztünk van az így és most ezen a napon véget érjen. Tudom, hogy úgy gondolod, talán a mai nap lássuk egymást utoljára, de én nem így gondolom, mert hiszem, hogy vissza fogsz térni, és én várni fogok rád. Ha kell, akár egy örökkévalóságig is.

   Mivel egy árva szó sem jön ki a torkomon, végső reagálásként az ajkaira hajolva minden érzelmemet belesűrítve, megcsókolom őt, amit nem is rest viszonozni.

   Amikor utoljára felszólítanak arra, hogy szálljak fel a gépre, egy utolsó csókot nyomva ajkaira, a vállamra kapom a táskám, és vissza sem nézve a terminál felé közeledem, majd felszállok a gépre és magam mögött hagyom Los Angelest, vele együtt a nővéremet és sógoromat, és nem utolsó sorban azt a férfit, aki rabul ejtette a szívemet...

Egy évvel később...

   Egy év eltelte után, amikor megkaptuk a nővérem esküvői meghívóját, apával együtt el távot véve, úgy döntünk, hogy most hozamosabb időre térünk haza. Haza az igazi otthonunkba, amely nem más hol van, mint Los Angeles szívében.

   Amikor leszállunk a Los Angelesi reptéren és a terminál felé közeledünk, érzem amint a szívem a torkomban ver az idegességtől és attól a kérdéstől, hogy vajon Jonas betartja –e az egy évvel ezelőtti, nekem szánt ígéretét?

   Azonban a kezdeti idegességem azon nyomban el is párolog, amikor megpillantom a terhesen ránk váró nővérem és Pete mellett, azzal a térd remegtető féloldalas mosolyát rám vetve, mire nem gondolkozva, csak cselekedve a hatalmasra tárt karjaiba futok.

-            Hát mégis eljöttél – motyogom boldogan, amikor az arcára emelem a tekintetem.

-            Hiszen megígértem, hogy várni fogok rád. Nem? – kérdezi, boldogan mosolyogva.

-            De – bólintok rá nevetve, mire az ajkaimra hajolva a következő szót suttogja:

-            Szeretlek.

-            Én is szeretlek, Jonas! – viszonozom a vallomását, ahogyan a csókját is.

-            Mindig várni fogok rád – suttogja az ajkaimba, és újra és újra megcsókol.

   S bár nem tudhatom biztosan, hogy valóban mindig várni fog rám, azonban ameddig ezt fogja mondani nekem, és itt lesz, amikor én mindannyiszor hazatérek, hinni és remélni is fogom, hogy azaz ígéret, amit nekem tett és tesz, azt be is fogja majd tartani, egész életünkben...

Vége