Hallgass a szívedre!

4. rész

[Annie Broda]

   Ha azt hittem, hogy a délutáni vásárlás alatt, meg fogom úszni a nővérem kérdéseit, Jonas-sal kapcsolatosan, akkor orbitálisan nagyot tévedtem.  Nem is Liz lett volna az, aki nem vette volna észre azt, ami köztünk folyik az egyik legjobb barátjával.

   Végül is, ő az egyetlen olyan személy az életemben, akinek bármit elmondhatok, és így kétség kívül dalolok neki, mint egy kis madár.

   Miután elmesélem neki a reggel történteket, beülünk a régi kedvenc cukrászdánkba, ahol még a mai napig is a legfrissebb, és a legfinomabb süteményeket lehet kapni.

-            Szóval, akkor te és Jonas vonzódtok egymáshoz és a szavaidból kivéve, nem is kicsit – jelenti ki.

-            Igen, legalább is azt hiszem – motyogom zavartan.

-            Hm.... – hümmög egyet, majd gondolkozó arcot vágva, maga elé néz.

   Ajaj... remélem, semmi olyasmit nem akar tervezni, ami alapján én és Jonas összejöhetnénk. Főleg meg úgy, hogy még én magam sem tudom igazán, hogy érdemes lenne - e őt meg ismernem.

   Hiszen, én eleve kikötöttem, hogy soha nem leszek szerelmes egy színészbe. Jézusom, már is a szerelemről beszélek, amikor még azt sem tudom, hogy milyen érzés is a szerelem!  Nem lehet köztem és Jonas között semmi, mert annak nem lenne jó vége! – rázom meg a fejemet, helytelenítve azt, hogy egy olyan férfi után vágyakozom, akinek pont ugyanaz a munkája, amit én nem szívlelek, és amit egy partnertől semmiképp sem tudnék elfogadni.

   Nem tudnám el viselni a tudatot, hogy egy másik nőt csókol és ölel. Ahogyan azt sem tudnám el viselni, hogy más nőnek valljon szerelmet. Még akkor sem, ha éppen egy film szerep kedvéért teszi is ezt.  Főleg meg nem akkor, ha előtte nekem mondja azt, hogy szeret.

-            Tudom, hogy magadban azt határoztad el, hogy soha nem leszel szerelmes egy színészbe. De, azt tudnod kell, hogy néha a szerelemnek nem lehet parancsolni – a merengésemből, nővérem hangja térít vissza.

-            Tudom. De, miért is jössz most ezzel? – kérdezem értetlenül.

-            Azért drága húgocskám, mert ami most köztetek zajlik, abból még nem biztos, hogy szerelem is lesz. Bár, én nagyon örülnék neki, ha végre te is, meg Jonas is megtalálnátok és meg ismernétek az igaz szerelmet, együtt. 

-            Liz, ez... tudod, hogy számomra lehetetlenségnek hangzik. Én nem...

-            Aj... mi lenne, ha élveznéd az életet is egy kicsit? Csak annyit tegyél meg kérlek, hogy megpróbálod meg ismerni Jonas-t, avagy valaki mást. Aki nem Mike, persze – az utóbbinak említésére, az arcom keserű fintorba rándul meg. – Nem arra kérlek, hogy hagyj fel a gyalogsággal, és azonnal menj férjhez. Csak arra, hogy most ne mással foglalkozz, ha nem saját magaddal. Próbálj meg élni, és élvezni az életet. Megígéred? – fogja meg az egyik kezemet, s reménykedést vélek kiolvasni a világos barna szemeiből.

-            Ígérem, hogy megpróbálom – adom meg magam.

-            Köszönöm – mosolyog rám, szeretettel, amelyet nem tudok nem viszonozni.

   A cukrászdát elhagyva, haza megyünk, ahol tovább folytatva a csajos napunkat, a tv elé ülünk és a tegnapiról megmaradt házilag sütött almás, túrós és meggyes pitét fogyasztjuk el.

   Nem sokkal később, Pete is haza talál, de nem egyedül... vele tartott Jonas is, és egy szőke hajú, gyönyörű lány is, aki mindvégig a férfi karjába kapaszkodik.

   Esetleg a barátnője? Még is, miért érzem ennek kérdésnek a keserűségét a számban?   És, ha még is igaz, hogy ez a gyönyörű lány a barátnője, akkor még is, mi a fene volt az reggel, amit csinált?

  

   A gondolat, hogy csalja a barátnőjét, hirtelen elborzaszt.  De, ha van barátnője, akkor még is miért beszélt nekem arról Lizzy, hogy Jonas nem olyan, mint a többi pasi?

   Még is, hogy lehettem akkor idióta liba, hogy abban reménykedtem... esetleg legközelebb nem utasítom vissza a közeledését, amikor... amikor barátnője van?!

   Hogy magamra haragudtam –e legjobban, vagy esetleg Jonas-ra, azt nem tudnám eldönteni jelen pillanatban. S talán lehetséges éppen ez lett az oka annak, hogy minden szó nélkül, felpattanok a kanapéról, és elhaladva Pete mellett, kiszaladok a házból, és nem törődöm azzal, hogy értetlenül utánam kiáltanak.

   Csak futok, és futok megállás nélkül, mind addig, amíg újra azon parkban nem találom magam, ahol minap is megállásra késztettem magam.

   Ahogyan reggel, ugyan úgy most is leülök az egyik padra, és a lábaimat felhúzva a térdemre borulok... és azon gondolkozom, hogy most éppen miért tettem azt, amit tettem?!

   Nem kétség: Én nem vagyok normális!

   Miért rohantam el? Magam sem értem már magamat. Annyira idiótán viselkedtem az imént.

   Ha az a lány a barátnője, akkor azt nekem elkel fogadnom, és nem szabad arra gondolnom, ami reggel történt. De még is, miért olyan nehéz – ez? Annyira nehéz, nem arra gondolni, amikor az ajkaimon és, a nyakamon éreztem, perzselő – puha ajkait. És ujjai lágy simogatását.

   Istenem, még is hogyan fogok tudni, nem gondolni arra, hogy milyen lenne újra csókolni és érezni őt, ha... ha nap, mint nap össze fogok futni vele?

   Esetleg, térjek vissza Afganisztánba  az apámhoz? Nem! Ezt nem tehetem meg Lizzy-vel. Nem mehetek el az egyik napról – a másikra, amikor már olyan régóta arra vártunk mind a ketten, hogy hazajöjjek. És, nem futamodhatok meg egy aprócska dolog miatt, sem.

   Éppen ezért az lesz a legjobb megoldás, ha kiverem a fejemből a Jonas-sal töltött pillanatokat, és megpróbálom élvezni ezt a két hét szabad el távot – amit kaptam - , ahogyan azt csak lehet.

   Eme elhatározásomat, követvén letörölöm az arcomról az időközben kicsordult könnyeimet. Majd amikor felállok a padról, és épp távozni készülök a parkból, akkor véletlenül egy kemény testbe ütközöm. Azonban mielőtt hanyatt vágódhatnék, két erős kar fonódik a derekam köré, amely nem hagyja, hogy elessek.

   Felpillantva az engem még mindig szorosan tartó illetőre, a tekintetem egy gyönyörű tengerkék szempárba kapcsolódik. De messze sem hasonlítható Jonas, örvényként beszipolyozó szemeihez.

   Na, tessék, már megint csak ő jár az eszembe!

-            Jézusom! Ne haragudj. Csak észrevettem, hogy itt vagy, és meg akartam kérdezni, hogy minden rendben –e?! – a hangja, kicsit érdesnek hallatszik, de még is barátságosan tűnik.

-            Pe... persze, minden rendben – válaszolom, megilletődve, miközben kibújok az öleléséből.

-            Örülök neki – mondja, és kedvesen rám mosolyog. – Egyként, Garrett vagyok.

-            Annie.

-            Annyira hasonlítasz valakire… de áh, biztos, hogy csak tévedek. Esetleg nem Lizzy Broda rokona vagy? Ugyanis, nagyon hasonlítasz rá – húzza fel szemöldökeit kíváncsian.

-            De, a húga vagyok – felelem. – Ennyire felkeltette a nővérem az emberek figyelmét, hogy ilyen ismerősen az arca? – érdeklődöm.

-            Is – is. Vagyis, valóban elismerésre való tehetséges színésznő. És, a munkánk révén volt alkalmunk személyesen is megismerkednünk egymással – feleli, és zavartan, barna hajába túr.

-            Áh... akkor te is színész vagy. Ugyebár? – kérdezek vissza, kissé lehangoltan.

-            Öm, de. Miért?

-            Semmi – semmi. De nekem most már mennem kell, a nővéremék biztosan aggódnak már értem.

-            Értem. Esetleg, megihatnánk együtt valamit, valamikor, ha volna hozzá kedved – javasolja, barátságosan.

-            Miért is ne?

-            Mondjuk pénteken, a Criminal – ban, este 7 - kor?

-            Nekem megfelel. Akkor pénteken. Szia. – mosolyogva köszönök el tőle.

-            Már alig várom. Viszlát, pénteken! - köszön el ő is, majd amíg ő a másik irányba indul, addig én a házunkhoz vezető visszaút felé indulok.

   Remek! Egyedül is csak én lehetek ekkora szerencsétlen, hogy hirtelen az egyik percről a másikra, színészekbe botlok – morgom magamban, miközben szembe találom magam egy másik színész palántával, akinek pár óra alatt sikerült felforgatnia az eddig kacifántos életemet.

-            Annie, hál istennek, hogy meg vagy! – sóhajt fel megkönnyebbülten. -  Még is miért rohantál el? A nővéred halálra aggódta magát miattad, ahogyan mi is – lép közelebb hozzám.

-            Már minden rendben. Csak egy kis egyedül létre vágytam – felelem, és kikerülve őt tovább folytatom az utamat.

   De épp hogy egy pár lépést teszek, megragadja karomat és magához ránt, majd maga felé fordítva, a kezei közé fogja az arcomat.

-            De még is miért rohantál el? – kérdezi újra.

-            Nem mindegy? – vágom rá kissé flegmán.

-            Nekem nem. Kérlek, válaszolj!

-            Nem tartozom neked magyarázattal. És aki itt egyébként is magyarázattal tartozik az te vagy. Legalább is a barátnődnek biztosan. Akit, minden bűntudat nélkül te megcsalsz – vágom dühösen az arcába. – És ajánlom, hogy engedj el, vagy ennek nem lesz jó vége!

    Ellökve őt magamtól, ismételten megpróbálkozom az út tovább folytatásával, de ő ismét megragad és, a szemközti falhoz szorít.

-            Én nem csalok meg senkit, sem! – sziszegi a fogai között. – A lány, akit nálatok láttál velem, a nővérem.

    A nővérem! A nővérem.... – visszhangzik a fülemben, és amikor kezdem felfogni a szavait, mélységes bűntudat támad rám az előbbi hamis vádjaim miatt. Megvádoltam őt egy olyan dologgal, amelyet nem is követett el.

   Óh, hogy én mekkora marha vagyok!

-          Óh... én... – annyira sajnálom! – akartam mondani, de ő az ajkaival azon nyomban elhallgattat.

   Folyton ez a mániája, hogy az ajkaival hallgattat el? – kérdezem magamtól, de a vérpezsdítő csókját rögvest viszonozom is....

[Jonas Patrick]

   Meg nem szakítva a csókunkat, a lábait a derekam köré emeli, amelyet össze is kulcsol. Amikor az ajkaimmal a nyaka csókolgatására tértek át, az ujjaival a hajamba túrva szorít még közelebb magához.

   Mielőtt tovább mennénk, elhajol előlem.

-            Ne itt – suttogja, halkan.

-            Oké.  De, biztosan akarom tudni, hogy ezúttal nem fogsz ellökni magadtól – nézek mélyen a szemeibe, bizonyosságra várva a kérésemre.

-            Ígérem – válaszolja, és hogy el is higgyem, csókkal nyomosítja az ígéretét.

   Elengedve őt, a kezeinket összekulcsolom, majd kitérve a főútra, az éppen arra járó taxist leintve, beszállunk a kocsiba, amelynek a sofőrjének leadva a címemet, már indít is a lakásom felé...

   A lakásomhoz érve, kifizetem a sofőrt, majd az ujjaimat újra összefűzve az Annie-vel, szállok be a liftbe. Amikor a harmadikra érünk, és némi bénázás után mikor sikerül kinyitnom a lakásom ajtaját, nem bírva az iránta fellobbanó vágyaimmal, az ajkaira tapadok. Miközben felkapom a karjaimba, a szobám felé botladozva,  mosolyogva hallgatom, gyönyörű kacagását, amelyet a kicsinyke bénázásom miatt hallhatok...