Szabad történetek #3

Alap: Van egy fiú (Ádám), akinek a szülei elváltak, és született egy féltestvére (Viki). Egy-két év van köztük. Ádám beleszeret Vikibe, de nem tudja, hogy – hogy adja a tudtára a lánynak és a szülőknek. A lány csak testvéreként szereti a fiút, és Ádám nincs jóban a szüleivel és a mostohaszüleivel sem.

Nevek: Ádám és Viki

Mi az, amit érzek? Fellángolás vagy szerelem? Ő szerinte, fellángolás. Szerintem, meg Szerelem.

Az életemet adnám érte... ezért is csak érte élek még.

Ha ő nem lenne...

Ha ő nem lenne ilyen, gyönyörű... ha nem ragyogna a sötétkék szemei oly vidáman.... ha nem lenne, olyan dallamos csengése a hangjának és nevetésének, akkor már rég nem élnék.

Ő az én fénypontom... nem is. Ő az én sziporkázó napom a nappalokon, és a legnagyobban ragyogó csillagom éjszakánként az égbolton.

Miatta van értelme az életnek. De leginkább akkor volna az életemnek értelme, ha elmondhatnám neki, hogy mit is érzek iránta.

Ha nem tudnám, hogy ő nem úgy érez irántam, mint ahogyan én iránta, akkor már rég a világ tudtára adtam volna már, hogy én: Szerelmes vagyok, belé!

Bárcsak, valahogy elmondhatnám neki ezt! De még is, hogy? Miképp? – teszem fel magamnak a kérdést, amikor egyszer csak egy halk kopogás jelzi, hogy van valaki az ajtó túloldalán.

Ez Ő! Csak is ő, képes arra, hogy kopogjon, mielőtt belép a szobámba.

-         Búj be! – kiáltom ki neki, mire lenyomva a kilincset be is toppan hozzám.

Gyönyörű hosszú fekete haja, így leengedve amint körbeöleli szív alakú arcát, pont olyan látvány nyújt, mint ahogy az álmaimban látom őt.

-         Mizújs? – kérdezem, kissé rekedten, amikor megérzem samponja illatát.

-         Te is hallottad, hogy mi a tervük anyáéknak? – kérdezi, lehuppanva mellém az ágyra.

Egy pillanatra elvesztem a fonalat, amikor a fejét az ölembe helyezve támasztja neki a kecses hosszú lábait a falnak. Mielőtt válaszolnék, az ujjaimat belefúrom a hajába.

-         Igen – bólintok válaszul.

-         De én megmondtam nekik, hogy nem megyek velük. Egyszerűen ki nem állhatom, Juci néniéket! Az a nő egy hárpia! – mondja felháborodottan, melynek hallatán, nem tudom nem elnevetni magam. – De most tényleg. Ki a frászt érdekel, hogy ők hányadszorra is házasodtak meg?

-         Esetleg azt, aki még nem hallotta? – kérdezem cukkolva. – Vagy esetleg téged?

-         Hahaha! – böki meg az oldalamat.

-         Naaaa! – kiáltok rá játékosan, és az ujjaimmal csiklandozni kezdem a hasát.

Mosollyal az arcomon, hallgatom a nevetését és a kérését: mi szerint hagyjam abba!

-         A-a-a! – rázom meg a fejem, továbbra is csikizve őt.

-         Kér-kér...

-         Hogy mondod? – húzom fel az egyik szemöldökömet, mire mind a kettőnket leránt a padlóra. – Jól vagy? – kérdezem egy kis idő után, amikor lejjebb nyugszik a nevetése.

-         Huhh... ezt még visszakapod. Ugye tudod? – kérdezi, elfogadva a felé nyújtó kezemet.

Amikor balesetmentesen felállítom magunkat, nem tudom megállni, hogy magamhoz ne öleljem őt. Ő viszonozza is az ölelésemet, de nem úgy, mint ahogyan én azt szeretném.

De most nem is bánom ezt. A lényeg, hogy most itt van a karjaimban.

Azonban mielőtt túlságosan is élvezhetném az ölelését, felhangzik az emeletre, anyánk kiáltó hangja:

-         Viki! Peti van itt!

A név hallatára a kezeim ökölbe szorulnak. Mégis mi a f***t akar már megint itt? Nem lehetne, hogy egyszer az életben, vagy, hogy soha többet, ne jöjjön ide??? – kiáltok fel magamban, amikor Viki kibújik a karjaimból.

-         Majd még beszélünk, Ádi-mádi – mondja, és egy cuppanós puszit nyom az arcomra.

Amikor kilép a szobám ajtaján, az egyik tenyeremet arra a pontra simítom ahol az ajkai érintették az arcomat.

-         Hhh... – sóhajtok fel, bárgyún... azonban mielőtt a gondolataimba merülhetnék, anya most értem kiállt fel, miszerint kész a vacsora.

Nem sok kedvvel, de lebattyogom az ebédlőbe, hogy helyet foglaljak a helyemen. Ám amikor észreveszem, hogy a baromarcú még mindig itt van, akit az anyám úgy táncol körbe, mintha legalábbis a saját fia volna, akkor egy hirtelen mozdulattal felpattanok a székről.

Senki sem kérdi meg, hogy hova vagy, hogy miért is távozom. Ezért, én sem szólok egy szót sem.

Épp hogy fellépek az első lépcsőfokra, amikor az ebédlőt hangos és vidám nevetés tölti be. Ezt hallva, az ajkaim egy keserű mosolyra húznak.

Egyáltalán mégis mi a fenét keresek én még itt?

Itt ahol, senkit sem érdeklek? Ahol szinte láthatatlanként kezelnek?

Szerintem még azt sem vennék észre, ha lelépnék itthonról! – jelentem ki magamnak, amikor egy hirtelen ötlettől fogva, amint a szobámba érek, pakolni kezdek.

Néhány ruhát, az mp4-emet, a telefonomat és a töltőmet beledobálva a sulis táskámba, veszem elő a dugi pénzemet a szekrényem aljából, majd az íróasztalomon lévő verses füzetemből kitépem azt az oldalt –amelyet szó szerint, Viki-nek írtam.

Igaz, minden egyes vers, amelyet valaha is írtam, róla s neki írtam, de csak ezt adom neki oda. A füzetet belehajítva a kukába, hagyom el a szobámat, és térek be, Viki szobájába.

Végig simítva az ágyán, és a párnáján – helyezem oda a verses papírt, majd kilépve a szobájából, síri csendben, s hangtalanul hagyom el, mint az emeletet, mint az otthonomat, amely tulajdonképpen sohasem volt az otthonom.

Még egy pillantást vetek a házra, majd elfordítva róla a tekintetemet, útnak indulok...

Mi az mit érzek? 
Fellángolás vagy Szerelem? 
Szerinted fellángolás! 
Szerintem meg Szerelem! 

Te azt mondod: Nem Szeretlek! 
Én azt:, Hogy az Életem adnám Érted! 
Te azt mondod: Csak fellángolás! 
Én azt mondom: Reménytelen Szerelem! 

Te azt mondod: Nem szeretsz! 
S megvetsz! 
Én azt mondom: Inkább nem kell, 
Az Élet Nélküled! 

Mi az mit érzek? 
Fellángolás vagy Szerelem? 
Szerinted fellángolás! 
Szerintem meg Szerelem! 

Azt mondod: Felejtselek el! 
De tényleg ezt akarod? 
De mire leírom, 
A választ már úgyis tudom! 

Azt mondod: Nem! 
Maradj velem! 
S kérdem én! 
Akkor ez most Szerelem? 

Mi az mit érzek? 
Fellángolás vagy Szerelem? 
Szerinted fellángolás! 
Szerintem meg Szerelem! 

Azt mondod, nem szeretsz! 
De hiányzok neked! 
S én meg nem értem, 
Akkor miért nem vagy velem? 

Azt mondod, nem szeretsz! 
Nem olyan mélyen, mint kellene! 
De el nem engedsz! 
Gyötröd sebzett szívemet! 

Mi az mit érzek? 
Fellángolás vagy Szerelem? 
Szerinted fellángolás! 
Szerintem meg Szerelem! 

Kérsz maradjak veled! 
Kellek neked! 
De én tudom, 
Hogy más is van az életedben! 

Kérdem én: 
Mond mit tegyek? 
Hogy el hidd végre? 
Mennyire Szeretlek!!!! 

Mi az mit érzek? 
Fellángolás vagy Szerelem? 
Szerinted fellángolás! 
Szerintem meg Szerelem! 

Mást mond az eszem, 
S mást a szívem! 
Az eszem mondja: Feledjelek! 
A szívem meg, hogy: Szeresselek! 

Nem tudom mit tegyek! 
De nem jó ez így nekem! 
Fáj ez az egész! 
Fáj, hogy nem szeretsz! 

Mi az mit érzek? 
Fellángolás vagy Szerelem? 
Szerinted fellángolás! 
Szerintem meg Szerelem! 

Nem bízol bennem, 
S hazudtál nekem! 
Átejtettél! 
Megsebezted szívemet! 

Mindenhonnan vérzek! 
Fájnak az emlékek! 
Fáj, hogy nem szeretsz! 
Hogy eldobtad Szerelmemet! 

Mi az mit érzek? 
Fellángolás vagy Szerelem? 
Szerinted fellángolás! 
Szerintem meg Szerelem! 

Nem kell a szerelmem! 
S nem kellek én sem! 
De azt mondod, maradjak veled! 
Akkor, hogy is van ez? 

Már nem tudom! 
Mi az mit érzek! 
Fellángolás vagy Szerelem? 
Nem tudom, mit tegyek! 

Mi az mit érzek? 
Fellángolás vagy Szerelem? 
Szerinted fellángolás! 
Szerintem meg Szerelem!

Tíz év.

Ennyi idő telt el azóta a pillanattól fogva, hogy eljöttem otthonról. Az otthonból, amelyet soha egyetlen egy pillanatra sem éreztem annak.

Azóta a naptól fogva, amikor leléptem, sok mindenen kellett átmennem. De, még sem bántam meg, az akkori döntésemet, még úgy sem, hogy az ő hiánya, szinte kis híján majdnem felőrölt.

Eleinte többször is vissza akartam menni, de aztán amikor az eszembe jutott, hogy milyen jól el is vannak nélkülem, már nem akartam.

Jobb is volt így, mindenki számára! Legalábbis nem rontottam el a levegőjüket a további jelenlétemmel. Ahogyan ők sem az enyémet.

Viszont ő kivétel volt. Mindig is az volt. De a tudat, hogy soha sem lehet az enyém, már nem adott más választ, minthogy eljöjjek, és új életet kezdjek.

Szerencsére, az utam során, megismerkedtem a Hotel Band nevű zene együttessel, akik szerencsét próbálva, járni kezdték a városokat és az országokat is egyaránt. Az, hogy befogadtak maguk közé, volt életem legcsodálatosabb élménye. Hiszen tudtam, hogy ezúttal minden más lesz majd.

Tudtam, hogyha azt akarom elérni, hogy tiszteljenek és szeressenek, akkor mindent meg kell tennem, amivel mind ezt, kiérdemelhetem.

És, csodák – csodájára, sikerült is kiérdemelnem, mint az ő figyelmüket, mint azoké az emberek figyelmét, akikkel a későbbiekben volt alkalmam találkozni.

Régebben, mindenki számára csak láthatatlan voltam... egy senki.

Pontosabban, Németh Ádám volt egy senki.

Azonban, Adam King vagyis, Király Ádám már nem volt egy senki. Ő, lett az a személy, akit mindenki akar. Legalábbis, azok a személyek biztosan, akik a rajongói a Hotel Band híres neves együttesnek, melynek immáron közel tíz éve, hogy az egyik legfontosabb tagja lehetek.

Vajon, ha most látna anyám és az ő hőn szeretett férje, még mindig egy senkiként tekintenének rám? Vagy, azon törnék magukat, hogy mindenben a kedvemre tegyenek?

Ki tudja?! Talán, tennem kéne egy próbát.  Egy próbát, miszerint megjelenni előttük, mint az a fiú, akit ők nem szerettek.

De, nem! Még sem teszem ezt. Nem, mert jobb nem törődni velük. Ahogyan az elmúlt évek alatt, egyszer sem foglalkoztattak, úgy eztán sem fognak – jelentettem ki magamnak, amikor egyszer csak egy türelmetlen kopogtatás hangja zavarja meg a gondolataimat.

-         Jövök! – kiáltom ki a türelmetlenkedőnek, miközben letéve az ásványvizes üveget a dohányzóasztalra, felállok a kanapéról és az ajtóhoz csoszogom.

Amikor kinyitom az ajtót, a tekintetem egy ismerősen szép gyönyörű sötétkék szempárba fonódik.

Ez nem lehet igaz! Bizonyára csak képzelődöm! Ez nem lehet ő!

Nem! Nem! És, nem! – kiáltok fel magamban, elképedten...

-         Á... Ádám? – hangzik fel, csodálkozó és egyben hitetlen kérdése, miközben alaposan végig mér, ahogyan én is teszem vele.

Magasabb, és nőiesebb lett. És, ugyancsak gyönyörűbb, mint a legutóbbi találkozásunkkor. Igaz már akkor is ő volt a leggyönyörűbb számomra, de most? Minden képzeletemet felülmúlta, mint amikor elképzeltem őt, hogy vajon hogyan is nézhet ki most.

Hogy lehet, hogy felismert? – kérdem magamtól, miközben azon tanakodom, hogy mit mondjak, vagy, hogy mi tévő legyek.

Öleljem magamhoz, ahogyan azt szeretném, és mondjam meg neki, hogy igen. Én vagyok az? Vagy, hazudjak neki?

De, hogyan ha képtelen vagyok rá?

Ugyan már? Hiszen, eddig ezt mindig így csináltad, mióta te vagy a híres, szexis hangú Adam King! Most, miért nem tudnál neki hazudni arról, hogy ki is vagy? – szólal meg egy kis hangocska fejemben.

Azért, mert ő nem olyan, mint a többi lány. Ő... ő, más. Ő...

Ó, ugyan! Hagyjad már! Most legalább, a nélkül vele lehetnél, hogy úgy tekintene rád, mint a testvérére! – ellenkezik újra velem a kis hangocska.

Aki ellen, bár a szívem azt suttogja, hogy ellenkeznem kellene, mégis az eszemre és a hangra hallgatva, cselekszem.

-         Ha, akarod Ádám is lehetek a kedvedért – suttogom, azon a mély búgó hangon – amelyért, úgy oda van minden nő -, közelebb hajolva hozzá.

-         I..ii..gen – suttogja vissza, de aztán megrázva a fejét, néz vissza a tekintetembe. – Vagy is, nem!

-         Most igen, vagy nem? – húzom fel a szemöldökömet kíváncsian.

-         Nem – vágja rá azonnal. – Én... én, bizonyára összekevertelek valakivel. Bocsánat – mondja, és a tekintetében nem látok mást, mint zavartságot.

-         Értem. És, szabadna megtudnom, hogy mégis kivel? – kérdezem, kíváncsian. Hol ott, sejteni vélem a válaszát.

-         Áááá. Nem lényeges. Mindegy – mondja.

-         Hát jó. Akkor megtudhatnám, hogy miért kerestél meg? Vagy, te is az egyik rajongóm vagy, aki valahogy, beosont a szállodába? – kíváncsiskodom, az itt léte felől.

-         Mi? Hogy? – kérdez vissza zavarodottan, és bár egy részem undok alaknak ítél meg, viszont a másik, amelyiknek tetszik a helyzet, felülkerekedik rajta. – Nem, dehogy is... én... – egy pillanatra ismét elakad a szava, de aztán egy fejrázás következte után, mint akinek sikerült összeszednie magát, magabiztosan szólal meg. – Balla Viktória, vagyok a Priortól.

-         Áh, egy firkász – nézek rá unott kifejezéssel.

-         Szeretnék egy interjút készíteni önnel, már amennyiben beleegyezik, Mr. King – óh, én is szeretnék veled egy csomó dolgot, csak éppen nem készíteni, hanem csinálni.

Vajon mit szólnál hozzá, ha feltenném neked ezt a kérdést, húgocskám? – kérdezem magamtól, miközben egy enyhe lusta mozdulattal beengedem a lakosztályomba, de ügyelek rá, hogy miközben elhalad mellettem, a karom súrolja az övét. Amikor megérzem, hogy megborzong az érintésem során, egy kaján mosoly terül szét az arcomon, amelyet viszont ő most nem láthat.

Beljebb lépve lakosztály azon részében, ahol az időm nagyja részét töltöm, látom amint a tekintetével körbe – körbe tekint.

-         Esetleg, megkínálhatom önt valamivel? Kávéval, vagy vízzel vagy...

-         Egy szénsavmentes ásványvíz jó lesz – feleli, félbeszakítva engem.

-         Rendben, addig foglaljon helyet nyugodtan – javaslom, amíg én a kis konyhába megyek.

Mielőtt csatlakozhatnék hozzá, elhatározom magamban, hogy kerül, amibe kerül, de még ma éjszaka, ha nem hamarabb, de az ágyamba fogom őt csábítani...

A konyhából való visszatérésemet következően, amilyen közel csak a helyzet adhatta mellé ültem, egyrészről azt az érzést keltve benne, hogy veszélyes a közelemben lennie, másrészről pedig azt, hogy tulajdonképpen nem akarok tőle semmit. Ki is mutatva ezt azzal, hogy unott kifejezést erőltettem magamra.

Miközben a kérdéseire figyelek, és válaszolgatok a tekintetemmel, amikor ő azt nem veszi észre, őt tüntetem ki. Milyen gyönyörű?! – nyögök fel magamban. – Átkozottul az! Annyira vágyom rá, hogy tudom, hogyha rövidesen nem kezdem el az elcsábítását, akkor abba bele fogok dögleni.

Így hát, amikor végre elérkezik az a kérdés, miszerint, hogy miért nincs még barátnőm, esetleg feleségem, akkor azt felem neki, miközben még közelebb csúszom hozzá és az ujjaimmal az álla alá csúsztatva kényszerítem őt arra, hogy újra a szemembe nézzen:

-         Mert még nem találtam rá arra a nőre, akit feleségül is vehetnék, mindez idáig.

Amikor látom az arcán és a mélykék szemeiben a meglepettséget, és érezve a szétnyílt ajkain keresztül kiáradó meleg levegőt, már nem tudok megálljt parancsolni magamnak.

Engedve a vágynak, amely már oly régóta bennem van, végre megcsókolom őt.

Érezve puha eper ízű ajkait, egy apró nyögés kúszik fel a torkomból. Annyira lágy. Annyira finom... hogy az szinte lehetetlen.

Még a legmerészebb álmaimban sem, de még a képzeleteimben sem, volt ilyen... Ilyen csodálatos ez az érzés, amikor is őt csókolom.

Amikor elszakadok tőle, arra számítok, hogy miután felocsúdik a kezdeti kábulatból, egy hatalmas pofon kíséretében fejvesztve fog kiszaladni a lakásból, így hát hátrébb hajolok tőle, de még mindig fogva tartom az állát.

Azonban ami ezután következett, na, arra aztán végképp nem számítottam, legalábbis tőle nem. De amikor ő veszi át a kezdeményezést, és megcsókol, már nem számít semmi sem. Egyedül csak az, hogy most végre megkaphatom azt, amire mindig is vágytam. Őt...

Három héttel később...

Három hét... Ennyi ideje van már velem ő. Ő az, aki újra az életem értelme lett.
Egy részem, hihetetlenül boldog és szerencsésnek érzi magát, amiért ez a gyönyörű lány, végre az övé. És én tényleg örülök is neki.

Bolond lennék, ha nem. Pláne meg oly sokszenvedésnyi idő után, amelyet nélküle és tőle távol kellett el töltenem. Ebben a pár hétben, igyekeztem minden egyes pillanatot és alkalmat megragadni és kiélvezni vele, amit csak lehetett, és amit mindig is szerettem volna.

Hosszú sétákat, kézen fogva. Szerelmes csókokat, pillantásokat és érintkezéseket váltani...

És most mindezt megkaphattam.

De...

De mégsem érzem magamat annyira felhőtlenül boldognak. Pedig annak kéne lennem.

Viszont nem így. Soha nem akartam, hogy így legyen meg mindez.

Úgy akartam, hogy tudja rólam az igazságot.

Azt akartam, hogy úgy is szeressen, miközben tudja azt rólam, hogy én vagyok az, akinek először hitt, amikor felbukkant a lakásom ajtajában.

De viszont félek ettől. Félek, mert tudom, hogyha elmondom neki az igazat, akkor meg fog gyűlölni és elhagy.

Igaz lehetnék úgy vele, hogy mégsem mondom el neki... de, ha így teszek, akkor azzal csak még több kárt fogok tenni a kapcsolatukban, mert bár akármennyire is szeretném élvezni, mégsem fogom tudni teljesen. Nem. Ezzel a titokkal nem.

És előtte sem akarok tovább titkolózni. Nem. Mert nem ezt érdemli.

És bár tudom, hogy ez lesz az utolsó alkalom, hogy vele lehetek, mégis meg kell tennem...

Amikor reggel felébredek, és magam mellett látom őt, egy keserű és fájdalmas mosoly terül szét az arcomon, mert tudom, hogy többé nem lesz rá lehetőségem arra, hogy így láthassam őt.

-         Jó reggelt – mosolyodik el még lehunyva, tartva a szemeit.

-         Jó reggelt, szépségem – hajolok le hozzá, hogy megcsókolhassam.

Minden érzésemet, és minden tőlem telhetőt, amit csak tudok, belesűrítek ebbe a csókba, felkészülve arra, hogy ez lesz az utolsó...

-         Hm... mmm.... – nyitja fel gyönyörű szemeit. – Ezt minek köszönhetem?

-         Talán annak, hogy egy ilyen csodálatra méltó és gyönyörű nő fekszik mellettem – felelem, végigsimítva fedetlen csupasz vállán.

Mielőtt felkelnék az ágyból, a tekintetemet még egyszer alaposan végigfuttatom rajta, majd egy keserű és fájdalmas sóhaj kíséretében, felállok mellőle, csak hogy aztán magamra ölthessem az ágya mellett heverő ruháimat.

-         Beszélnünk kell – ennyit mondok csupán neki, miközben kilépek a hálószobájából és a konyhájába megyek, ahol, amíg arra várok, hogy ő felöltözhessen és kijöjjön, felkészítem a kávét.

A frissen lefőtt kávéból mind a kettőnknek töltök ki, majd az én adagommal a kezemben, Budapest egyik hatalmas nagy forgalommal lévő utcájára kifele néző ablakhoz állok.

-         Miről szeretnél beszélni? – kérdezi tőlem, miközben mögém állva az egyik karjával hátulról átölel.

Hogy mennyire fog ez nekem hiányzik!

-         Szerintem jobb lesz, ha leülsz. Tudom, hogy ezt hallva inkább úgy érzed, hogy jobb lesz, ha állsz, de higgy nekem, hogy jobb, ha mégis rám hallgatsz – mondom, miközben a kanapé felé bökök.

Ő csak furán, és értetlenül néz rám, de teljesíti a kérésemet.

A fenébe! Mégis hogy.... hogyan mondhatnám el neki. Egyszerűen képtelen vagyok rá... nem tudom ezt meg tenni... Bárcsak! Bárcsak, ne így kellene megtudnia rólam az igazat. De nincs más választásom! És ezt már nem halogathatom tovább... így hát, egy mély levegőt véve, szólásra nyitom a számat.

-         Viki, én... én nem az vagyok, akinek te hiszel engem – kezdek bele, látom értetlenkedő tekintetét, de mielőtt közbeszólhatna, tovább folytatom. De közben rájövök arra, hogy nyilvánvaló elég lesz, ha az igazi nevemet árulom, el neki... – De tudnod kell, hogy minden, amit az elmúlt három hétben tettem, és feléd mutattam az mind igaz. Szeretlek, még akkor is, hogyha ezt nem hiszed el, vagy, hogy ha ezután nem fogod el hinni. De így van. Már régóta szeretlek. Ez a szerelem, már jóval az ellőttre nyúl vissza, hogy te megjelentél volna a lakásom ajtajában.

-         De hisz ez lehetetlen – nyögi mégis közbe.

-         Nem. Nem az. Én... az igazi nevem, nem Adam King. És még nem is, Király Ádám. Ha nem... ha nem, Németh Ádám. Az az Ádám, aki tíz évvel ezelőtt egyszer csak lelépett otthonról, háta mögött hagyva az otthonát, az anyját és a mostoha apját, és a húgát, aki leginkább a szerelme volt, mintsem a húga... – ennyi. Nem folytatom tovább. Elhallgatok. És csak várok.

Várok arra, hogy végig értelmezze azt, amit az imént mondtam.

Hosszú percek telnek el, és a kicsi nappaliban még mindig néma csend uralkodik. Ő csak tekint rám, azokkal a mélykék szemeivel, ahogyan én is rá.

De még mindig nem történik semmi sem.

Miért nem, kiabál velem? Miért nem vág képen azt állítva, hogy ez az egész csak egy hülye vicc? Vagy miért nem vágja azt a képembe, hogy gyűlöl és hogy bárcsak soha nem találkozott volna velem, és aztán lelépjen?

Még egy kis idő telik el néma csendben, mely egyre fájdalmasabb számomra.

-         Viki... – szólítom meg, mire először lehunyja a szemeit, majd miközben feláll, és felém közeledik, újra kinyitja azokat.

Felkészülve arra, hogy mindjárt megkapom mindazt, amire az előbb vártam tőle reagálásképp, a szemeimet bár lehet, le kéne hunynom, mint egy gyáva féregnek, de még sem teszem, ha nem hosszan s kitartóan tartom vele a szemkontaktust.

-         Már mióta vártam ezt a pillanatot, hogy megtegyem ezt – mondja ki, és rögvest vele egyszerre egy hatalmas pofon is csattan az arcomon.

Hát, íme! Megkaptam. És hazudnék, ha azt mondanám, hogy ezt nem érdemeltem meg.

De basszus! Ez oltárian fáj!

-         És persze erre is – terül szét az arcán egy széles vigyor, melynek láttára a legeslegrosszabbra készülve fel, amire egy pasi számíthat, összeszorítom a fogaimat.

De a várt cselekmény helyett, sokkal mást kapok, ami nem kis meglepetést és döbbenést vált ki belőlem.

Ajkait az enyémekre nyomva, csókol meg.

-         Én is szeretlek. Mindig is szerettelek. De mivel, tudtam, hogy testvérek vagyunk, így aligha vágyhattam valaha is arra, hogy szabadon szerethesselek téged, és hogy te is viszont szeress engem – mondja, és az aprócska puha tenyereit az arcomra simítja.

-         Hogy? Mi? De...

-         Shh... – nyomja a mutató ujját a számra. – Mindvégig tudtam, hogy te vagy az. És, ha ma nem is mondtad volna el, akkor én lettem volna az aki, közölte volna veled, hogy tudom a titkodat. Viszont, mégis örülök annak, hogy te voltál az, aki elmondta. Szeretlek, Ádám. És ha te is viszont szeretsz, tényleg, úgy ahogyan azt az előbb állítottad, akkor most megcsókolsz, és visszaviszel az ágyamba, és szerelmeskedsz velem, újra és újra, és újra...

-         És újra... szeretlek – suttogom bele az ajkaiba, még mindig hitetlenül, de még is a kérése szerint cselekszem, és megcsókolva őt, a karjaimba véve, visszaviszem a szobájába, csak hogy, bebizonyíthassam neki, hogy mennyire szeretem is őt...

Vége