Te vagy az egyetlen, aki valaha is megérintette a szívemet

Te vagy az egyetlen, aki valaha is megérintette a szívemet!

/-Az egyik legutálatosabb dolog a világon a búcsúzkodás. Gyűlölöm. – fakad ki Caroline, amikor az ablak üvegén keresztül nézi, amint szerelme rohamos léptekkel hagyja el, a házhoz vezető ösvényt. – Ahelyett, hogy utána mennék, itt állok, mint egy csokijától megfosztott óvodás, és könnybe lábadt szemekkel nézek utána, mintha ő tehetne mindenről.

Magatehetetlenül megrázza a fejét, hagyva, hogy a könnyei még jobban eláztassák a haját, majd tovább beszél:

-Arról, hogy mennem kell, vagy mennie kell. Talán az egyik leggyötrelmesebb érzés az volt, amikor elbúcsúzott tőlem. Gomb nagyságúra szűkült össze a gyomrom, miközben hozzám beszélt, mert bár itt – a szíve fölé helyezi az aprócska törékeny tenyerét – legbelül tudom, hogy el kell engednem őt, mégis rettentően... nem is, borzalmasan fáj, hogy elment.

-Ó, szegény én édes kicsikém! – együttérezve a lányával, Gwendolyn odalép Caroline-hoz, aki zokogva borul édesanyja keblére. – Hidd el nekem, hogy ha igazán annyira szeret ő téged, mint ahogyan azt állítja, akkor vissza fog majd térni hozzád!

-De... de, mi lesz, ha már...

-Ha esetleg találni fog majd magának valaki mást? – teszi fel a kérdést, mire Caroline összeszorult szívvel bólint. Gwendolyn, bár maga is nagyon jól tudja, hogy milyen érzés is ez a tudat, mégis igyekszik túltenni magát ezen a gondolaton, hátha a lányával másképp fognak majd történni a dolgok. – Ne aggódj, kicsikém! Vissza fog majd jönni, meglásd!

A lány csak ismételten bólint, majd kibújva édesanyja nyugtató öleléséből, az emeletre vezető lépcsőhöz lép. Amint fellépni próbál az első lépcsőfokra, a fülét hangos kopogás hangja üti meg, amely az ajtó felől hallatszódik.

-Hagyd csak, majd én kinyitom! – inti le az édesanyja, amikor ráemeli a könnyekkel teli barna szemeit.

Amikor Gwendolyn kitárja a tölgyfaajtót, meglepett pillantásokkal szemléli az előtte álló, igencsak jóvágású, magas félhosszú fekete hajú férfit. Mielőtt azonban bármit is mondhatna, a férfi megelőzi őt.

-Mrs. Fuentes, beszélnem kell Caroline-nal – jelenti ki. – Nem tudok...

-Will? – szakítja félbe a magyarázatát a hirtelen visszatérésének okáról a lány, aki még mindig a lépcső előtt áll. Majd amikor a férfi kissé beljebb lép az ajtón, Caroline nem törődve a miértekkel a szerelméhez fut.

-Carol... – szólítja meg a férfi, a becézett nevén, amikor az ölelésébe zárja őt. – Kérlek bocsáss meg nekem. Nem tudtam elmenni... nem voltam képes rá – suttogja a fülébe, és közben az előrebukó göndör barna tincseket az aprócska fülek mögé tűri. – Szeretlek, és azt szeretném, ha velem jönnél.

Amikor a lány az őt ölelő férfi a szürke szemébe néz, megbizonyosodik arról, hogy tényleg szereti őt.

-Én is szeretlek Will, és akár a világ végére is elmennék veled, ha arra kérsz – leheli elég közel a választ a férfi ajkaihoz, amelyek pillanatokon belül szerelmesen érintik meg az övét.

Nem számít más nekik, csak ők együtt, egymásnak. Mert csak együtt egészek igazán, minden térben és időben, de legfőképp a boldog szerelemben.../
Amikor a felolvasott részletnek a végére érek, egy kis időre lehunyom a szemeim, majd amikor azokat újra felnyitom, a pódium előtt levő személyekre esik a pillantásom. Meglepetten veszem észre, hogy az itt jelen levők között olyan személyek is akadnak, akik megkönnyezték a könyvemből olvasott kis részt, és akiknek az arcán a tetszés látszódik. Néhány percig tart csak csupán a síri csend, majd egyszerre hangos taps zaja leng körül.

- Köszönöm! – szólok bele ismételten a mikrofonba, amelybe ezelőtt pár perce még olyan elmélyülten beszéltem.

Boldog mosollyal az ajkaimon fogadva továbbra is a tapsot, az időközben hozzám szaladó, göndör hajú kislányért hajolok le, akit a karjaimba emelve, szorosan magamhoz ölelek, majd homlokon csókolok.

Mindaddig a pillanatig, egyedül csak az ölelésembe zárkózó Sia-t fürkészem, amíg Ötvenem fel nem lép hozzánk a pódiumra. Amikor a szürke szemeiben megpillantom a büszkeséget és a szerelmet, érzem, amint a szívemet valami földöntúli boldogság járja át. Képtelen vagyok levakarni az arcomról a mosolyt, annyira boldognak érzem magam, amiért itt vannak velem, a számomra legfontosabb személyek. Engedem, hogy Christian magához húzva az ajkaimra egy apró csókot leheljen, amelyből bár többet szeretnék, mégis el kell fogadnom, hogy most csak ennyit kaphatok.

- Fantasztikus lett a könyved, bébi! – suttogja az ajkaimba, amelyekre egy utolsó csókot nyom, majd átveszi tőlem Sia-t, csak hogy fogadhassam anyám, Ray és a többiek ölelését.

- Édesem, annyira büszkék vagyunk rád! – szorongat meg anya, akinek az ölelését én is viszonzom.

- Köszönöm, anya! – nyomok az arcára egy puszit, miután elenged.

Miután mindenkinek sikerült átadni a gratulációkat a könyvemhez, egy megkönnyebbült sóhaj hagyja el a számat, amikor egy kicsivel biztonságosabb helyen találom magam, a kert elülső felén. Kezemben a pezsgős pohárral, úgy döntök, hogy még egyszer körbevezetem a tekintetemet a Grey villa kertjében, ahol még egy hónappal ezelőtt a legeslegjobb barátnőm, Kate esküvője volt, most pedig az én első könyves bemutatkozásom.

Még most is alig tudom felfogni, hogy tényleg megtudtam csinálni. Soha sem fogom tudni eléggé meghálálni David-nek, hogy ennyire bízott a könyvemben, amelyből - az időközben kihirdetett részlet folyamán – már több megrendelést felvettek a kiadónál. Hihetetlen érzés számomra, hogy kiadásra került a könyvem, amelynek rövid időn belül ilyen nagy sikere lett.

Mosolyogva szemlélem tovább, amint azok a személyek, akik a legfontosabb számomra, felszabadultan cseverésznek a többi vendéggel. Amikor a pillantásom Loren-re siklik, aki szintén felém tekint, megemelve a poharamat biccentek felé, amit ő viszonoz is. Örülök, hogy rá tudtam venni arra, hogy velünk jöjjön Seattle-be. Igazán sajnáltam volna, ha nem lett volna itt, amikor neki is sokat köszönhetek.

Szerencsésnek érzem magam, amiért rátaláltam, és barátnőm lett, akire bármikor, bármiben számíthattam. Még akkor is, amikor bekövetkezett az a szörnyű tragédia, amely miatt Ötvenemmel kénytelenek voltunk, két hétig a kórház falain belül lenni. De egyedül csak az vigasztalt minket, hogy kiharcoltuk, hogy egy szobába fektessenek minket.

Az alatt a két hét alatt, olyannyira közel éreztem magam Christian-hoz és ez viszont is így volt, mint ahogyan az első próbálkozásunk alkalmával soha nem is gondoltam volna. Végtelenül örültem, hogy még többet engedett megtudnom magáról, mint két évvel ezelőtt. Ez talán köszönhető azoknak az álmoknak, amelyeket a viszontlátásunk óta megjelentek az álmaimban.

Nem is számítottam rá, hogy el fogom majd mesélni neki az álmaimat, de amikor az egyik éjjel újra vele álmodtam, már nem tudtam magamban tartani...

***

/* Kórházban vagyunk, ahol a mami is. Az apu arcán hatalmas mosoly jelenik meg, és sír. Azt mondja, amikor kérdő tekintettel ránézek, hogy azért sír, mert boldog, akár a mami is, amiért egy kis testvért ajándékoznak nekünk. Lelliot nagyon örül annak, amit az apu mond.

- Gyertek, nézzük meg őket. A mami biztosan örülni fog majd, hogy mindannyian itt vagyunk vele – mondja, miközben lenyomja az előttünk levő ajtó kilincsét.

A szoba ahova betérünk, olyan üresnek tűnik a mamiék szobájához képest. A mami egy ágyon ül, az arcán mosoly játszik, miközben a karjában a rózsaszín plédben valamit ringatni kezd.

Az új anyu arra kér minket, hogy menjünk közelebb hozzá, és nézzük meg a kistestvérünket. Először Lelliot az, aki a mamihoz megy, aki megengedi neki, hogy megsimogathassa a kisbabát.

- Christian, nem szeretnéd te is megnézni a kishúgodat? – kérdezi mami, mire én csak bólintok. - Gyere ide te is, kicsim.

Közelebb lépek azi ágyhoz, mire Lelliot átengedi nekem a helyét. Amikor megpillantom az aprócska termetű kisbabát, nem tudom levenni a szemet róla. Annyira kicsi és törékeny.

- Nyugodtan megsimogathatod – szólal meg újra a mami.

Felemelem a kezem, majd az új kistestvérem felé nyújtom. Amikor az ujjaimmal megérintem az arcát, hirtelen kinyitja a szemeit. Nem sír fel, csak néz. Néz, mintha tudná, hogy ki vagyok, és hogy én nem bántom.

Soha nem is tudnám bántani őt. Hiszen annyira pici, és ő az én szép kis testvérem, akit majd mindig meg fogok védeni.

- Milyen szép – hallom meg a saját hangomat – és milyen pici.

A mami sírni kezd, mire felnézek az arcára. Nem értem, hogy miért sír. Esetleg fáj valamije?

- Hát végre megszólaltál, kicsim – simogatja meg a hajamat. – Annyira boldoggá tettél, Christian – mondja, letörölve a könnyeit az arcáról.

- Ne sírj, anya! – kérem, és továbbra is simogatom az aprócska termetű kishúgom arcocskáját, amely lassan kezd elmosódni előttem...*/

- Ne, nem akarok... – tiltakozásomat követően, valaki rázogatni kezd, és a nevemen szólongat.

- Ana! Kérlek, ébredj! – Ötvenem kérlelő hangjára a szemeim hirtelen pattannak fel. – Shh... csak egy álom volt. – nyugtatóan magához ölel, és simogatni kezdi a hátamat.

Érzem, amint a szívverésem a heves vágtából csillapodni kezd, és a lélegzetem is visszaáll a régi kerékvágásba.

- Itt vagyok, bébi, nyugodj meg – vigasztal tovább, mire a fejemet rázva tolom el magam tőle. – Csak egy rossz álom volt, most már...

- Nem! – szakítom félbe – A mostani, nem volt rossz. Sőt mi több, nagyon is tetszett.

- Hogy érted, hogy a mostani nem volt rossz? – húzza fel a szemöldökét kíváncsian, és a szemembe hulló hajtinccsel kezd játszani. – Ne rágcsáld az ajkad! – szól rám tettetett komolysággal.

Az utasítására kiengedem az alsó ajkamat a fogaim közül.

- De ha nem akarsz róla beszélni, azt is megértem – mondja, mikor még mindig hallgatok.

Bólintva jelzem neki, hogy megértem amit mond, de mivel már nem tudom magamban tartani ezeket az álmokat, így mégis elkezdek mesélni. Kezdve az első alkalomtól, az esküvő napjától, végig a raktáron, egészen a mai éjszakáig. Miközben mesélek, Christian egy árva szót sem szól, csak figyelmesen hallgat és néz.

Hiába fürkészem az arcát és a tekintetét, most semmilyen érzelmet nem tudok kivenni belőle.

Miért nem mond már valamit? – kérdezem magamtól, miközben érzem, hogy a kétségbeesés kezd eluralkodni rajtam. – Vagy talán magát ostorozza legbelül ezekért a furcsa álmokért?
- Kérlek szépen Christian, mondj már valamit! – kérem, és szinte már a hangomból kivehető a kétségbeesésem.

- Nem értem – szólal meg végre, és a fejét rázza. – Miért, és hogyan... hogy lehetséges ez?

- Nem tudom – felelem értetlenül.

- Hm... – hümmögésbe kezd, majd pár pillanattal később újra megszólal. – Majd megkérdezzük Dr. Flynn-t. Hátha ő tudni fogja, hogy miért álmodod meg a gyermekkoromat.

- Rendben – bólintok rá, és közelebb bújok hozzá.

- Most már aludj, bébi! – mormolja a hajamba egy apró puszi kíséretében, amelyet a fejem búbjára helyez.

Nem is kell sokáig kérlelnie, ugyanis a szemeim pillanatokon belül lecsukódnak, és Ötvenem gyengéd simogatásának hatására az álom újra magávalragad...

***

- Kisasszony, egy pezsgőt? – egy magas, fekete hajú és szemű fiatal fiú hoz vissza a jelenbe, és amikor még mindig tanácstalanul áll előttem, leemelek egy újabb pezsgőspoharat, míg a kezemben lévő üreset a tálcájára teszem.

- Köszönöm! – mosolygok rá kedvesen, mire ő egy biccentés kíséretében továbbáll.

Amikor az ajkaimhoz emelem a poharat, a pillantásom Dr. Flynn-re esik, aki barátságosan tárgyal Carrick-kel és David-del.

Még most is meglep, hogy milyen fiatal, és mennyire érti a dolgát. Az első találkozásunk alkalmával kissé tartottam tőle. Hiszen, mégiscsak egy drága sarlatánnak gondoltam őt. De amikor a Christian-nal az álmaimról való beszélgetésünk után másnap meglátogatott minket, már meg tudtam érteni, hogy miért ő kezeli Christiant.

Meglepően figyelmesnek és segítőkésznek bizonyult. Az ő elmondása szerint, az eddigi tapasztalatai szerint, ez a fajta állapot, amelybe én is kerültem ezekkel a fura álmokkal, azt állította, hogy egy telepatikus képesség, amely valamilyen különös módon, a viszontlátásunk pillanatának alkalmával alakult ki, vagyis kötött össze minket.

Igaz, ettől még nem lettem okosabb, de mégis úgy hiszem, hogy bármi is legyen ezeknek az álmoknak a kiváltója, mi akkor is egymáséi lettünk.

Egyszer már megpróbáltam nélküle élni, és csak is annak a szerencsének köszönhetem, hogy túl éltem, hogy Sia az életem részese lett. Most már azonban Christian is az, újra.

- Merre járnak a gondolataid, bébi? – teszi fel az egyszerű kérdést a fülembe suttogva Christian, miközben hátulról körém fonja a karjait, és egy apró ám annál vérpezsdítőbb csókot lehel a fülem mögé, amitől megremegek.

- Csa-ak... csa-ak az-on, ho-ogy meny-nyi-re bo-l-dog va-gyo-k – dadogom a választ.

- Annyira kívánatos vagy ebben a ruhában, hogy egész este le sem tudtam venni a szememet rólad - suttogja érzékien, miközben újabb és újabb csókokkal halmozza el a fülem tövét, majd a nyakamat. - De nem is akartam. Meg akarlak érinteni mindenütt, minden egyes pontot a testeden, az ujjaimmal és az ajkaimmal egyaránt - ingerel tovább, és érzem, hogy a szavaitól a lábaim között kezdek nedvesedni.

Szavai hallatára egy apró jóleső sóhaj szakad fel a torkomból, amelyet ő minden bizonnyal igencsak élvez, hisz tovább folytatja azt, amit az imént elkezdett.

- Már látom is, amint a tökéletes melleidet a tenyereimben fogom, majd a fogaim között, és miközben a megkeményedett bimbóidat szívogatom, az ujjaimat beléd vezetem, először csak egyet, aztán kettőt...és addig - addig ingerelnélek, amíg kellően be nem nedvesedsz annyira, hogy a nyelvemmel érintsem meg a selymes sivatagot. Addig mérnék rád a nyelvemmel érzéki csapásokat, amíg a hátadat ívbe feszítve, a nevemet nem kiáltod... - a sóhajaim helyét kisebb, halk nyögések veszik át, amelyeket az ajkaimba harapva igyekszem elnyomni.

- Aztán pedig beléd döfném a farkamat... - nyögi elfúlóan, és magához szorít. - Nagyon szeretnék már benned lenni, bébi. Először baszni akarok veled, jó keményen, majd pedig szeretkezni, ameddig ki nem fulladunk...

Érzem, hogy már nem sok van hátra ahhoz, hogy elmenjek, így amilyen gyorsan csak tudok, Christian felé fordulok, akinek a nyakába temetve az arcomat hagyom, hogy az iménti szavak hatására fellendülő orgazmus végigjárja a testemet. Ötvenem torkát egy halk morgásszerűség hagyja el, amikor a karjaival körülfonja remegő testemet.

Amikor alábbhagy a remegésem, Christian az állam alá csúsztatva az ujjait arra kényszerít, hogy feljebb emeljem a fejem. Belenézve a szürke szempárba, úgy érzem, hogy örökre elveszek bennük, amit egyáltalán nem bánok. Továbbra is tartva a szemkontaktust, az ajkaimmal az övé felé közeledek, majd megcsókolom őt. Ajkaink lágy, szerelmes csókban forrnak össze, amelynek a játékát sajnos nem sokáig élvezhetek. Megszakítva a csókunkat, Christian továbbra is az egyik karját a derekamon hagyva, fordít a pódium irányába, ahol David épp arra készül, hogy lezárja az ünnepséget.

Miután David köszöntője és búcsúbeszéde véget ér, minden egyes vendég a távozáshoz kezd készülődni. Amikor az utolsó vendégtől is sikerül elbúcsúzkodnunk, Christian magára vállalva, hogy lefekteti Sia-t, és barátnőm, Loren gyerekeit, addig mi többiek, Carrick, Elliot, Ethan és Ray kivételével bent a házban, a nappaliban egy csésze forró teát készülünk elfogyasztani.

Amíg Greace és anyám a lányokkal egyetemben épp a könyvemről áradoznak, én azon gondolkodom, hogy vajon nagyon megbántanám-e őket, ha most fel mennék a Christian-nal az éppen aktuális közös szobánkba?

Esetleg ha fáradságra hivatkoznék?

- Ne haragudjatok, de kissé elfáradtam, és szeretnék lepihenni – szólalok meg, és hogy hitelt is adjak az előbbi kijelentésemnek, egy nagyot ásítok is.

- Jaj, dehogy haragszunk drágám – áll fel Greace anyámmal együtt. – Hosszú volt ez a nap még számunkra is, hát még neked. Menj csak nyugodtan, és pihenj le – simogatja meg kedvesen a kezemet Ötvenem édesanyja.

- Igen. Köszönöm – viszonozom bágyadtan a mosolyát. – Jó éjszakát! – köszönök el mindenkitől, majd letéve a kezemből a csészét kisétálok a nappaliból.

Elhagyva a nappalit a lépcső felé veszem az irányt, amikor egyszer csak Ötvenembe botlok, aki a derekam után kapva ment meg az eséstől. Amikor felnézek a gyönyörű arcára, csábító féloldalas mosolyával találom szembe magam.

- Hova - hova ilyen sietősen, Miss Steele? – húzza fel a szemöldökét kíváncsian.

- Fel a közös szobánkba – válaszolom, beleharapva az alsó ajkamba.

Christian pillantása a számra esik, és amikor még mindig nem eresztem azt a fogaimtól, Ötvenem sötét tekintetét az enyémbe vési.

- Harapni akarom ezt az ajkat – simítja végig a hüvelykujját az említett testrészemen.

- Akkor mire vársz még? – próbálok minél csábosabb hangon megszólalni. – Rajta! – noszogatom tovább. – Egyébként is, nemrég épp azt ecsetelted nekem, hogy mi mindent szeretnél velem csinálni. Hát akkor láss neki a tervednek... tégy velem amit akarsz... – suttogok halkan, egész közel az ajkaihoz – tégy a magadévá!

Nem is kell őt tovább ingerelnem, és kérnem sem. Az ajkait vadul az enyémre nyomja, miközben a fenekembe markolva arra ösztökél, hogy a lábaimat a dereka köré kulcsoljam.

- Ahogy óhajtja, Miss Steele! - mormogja az ajkaimba, és tovább csókol. Szenvedélyes vadsággal csókol, és amikor szabad utat engedek a nyelvének, táncba hívja az enyémet.

Meg nem szakítva a csókunkat, Christian szorosabban von közelebb magához, majd megfordulva velem elindul föl a lépcsőn, egészen a szobánkig, ahol belökve az ajtót magunk mögött, egészen a hatalmas ágyig hátrál.

- Maga nagyon türelmet... – rázza meg a fejét vigyorogva, miután ledöntve az ágyra, az inge gallérja után kapok.

- Pofa be! – morgom, közbevágva a mondatába.

Egy pillanatra mintha a meglepettséget látnám megjelenni az arcán, de amikor az ajkain egy széles mosoly jelenik meg, még közelebb húzom őt magamhoz, és mielőtt bármit is mondhatna, egy csókkal hallgattatom el. Ötvenem nem is rest viszonozni a csókot. Ajkaimat harapja és húzogatja a fogaival, miközben az ujjaival felfedező útra indul a testemen. Minden egyes megmozdulása, úgy végződik, ahogyan azt nemrég az udvaron a fülembe suttogta...

Érzem, hogy valami, vagyis inkább valaki a nyakamat apró csókokkal és harapásokkal tünteti ki.

- Hé! – nyöszörgök álmosan.

Amikor felnyitom a szemeimet, Christian boldogságtól csillogó szemeivel találom magam szembe.

- Nem vagy éhes? – kérdi.

- Hm... – már épp azt akarom mondani, hogy nem, amikor a gyomrom hangos korgással elárul.

- Úgy hallom, hogy igen – kuncogva hajol az ajkaimra, amelyre egy lágy csókot lehel, majd kibújva a takaró alól, öltözködni kezd.

- Azért annyira nem vagyok éhes, hogy magamra hagyj – mormogom, a tökéletes, csupasz felsőtestén legeltetve a tekintetemet.

- Lehet, de muszáj lesz enned, ugyanis még hosszú éjszaka vár ránk, mielőtt hazamennénk – kacsint rám, és bebújik az ingébe.

- De tudod, hogy...

- Shh – lép vissza az ágyhoz, és mellém térdepelve az egyik kezével megfogja az államat. – Ezt már megbeszéltük, Ana! Együtt fogunk visszamenni Párizsba. Nem tudnék, és nem is akarok tőled akár egy napig is távol lenni – mondja, és belecsókol mindkét tenyerembe.

- Ahogyan én sem tőled – suttogom, kihúzva a kezeimet az övéiből, csakhogy aztán az arcára simítva az ujjaimat újra megcsókolhassam. – Szeretlek! – vallok neki újra szerelmet, amikor megszakítom a csókunkat.

- Én is szeretlek, Ana! – simít végig az arcomon, viszonozva a vallomásomat.

Amikor újból feláll mellőlem az ágyról, az ajtóhoz sétál, de mielőtt még kiléphetne rajta, az eszembe jut egy kérdés, amelyet eddig még nem volt alkalmam feltenni neki.

- Christian, várj! – kiáltok utána halkan, mire megfordulva kérdőn néz vissza rám. – Szeretnék neked feltenni egy kérdést, amelyet már régóta szerettem volna megtenni.

- Csak nyugodtan. Kérdezhetsz bármit, bébi! – bátorít kíváncsian, mire összeszedve magam kérdésre nyitom a számat.

- Mit mondtál a kapcsolatunkról az újságíróknak a szakításunk után? – ismételten az ajkaimba harapva várom a válaszát, de amikor látom, hogy összehúzza a szemöldökét, már kezdem megbánni, hogy feltettem ezt a kérdést.

- Hon-nan... honnan tudsz te erről? – kérdez vissza zavartan.

- Mia-tól... – mikor kiejtem a húga nevét, egy halk szitokáradat hagyja el az ajkait. – Ne haragudj rá, ő csak segíteni akart nekünk – magyarázom tovább. – Rólad mesélt, amikor véletlenül kicsúszott a száján, hogy az újságírók a kettőnk kapcsolatáról faggattak téged, de azt, hogy mit mondtál nekik, azt már nem árulta el. Azt mondta, hogy ezt tőled kell megkérdeznem.

Néma csönd telepszik a szobára, amikor elhallgatok. Christian szürke tekintete az enyémet fürkészi, ahogyan én is az övét.

- Figyelj, ha nem akarod... – kezdenék visszakozásba a választ illetően, de ő nem hagyva rá lehetőséget, hogy tovább beszéljek, egy mélyet sóhajt, majd megszólal.

- Valóban tudni akarod? – kérdezi előbb, mire bólintok. A tekintete színtiszta őszinteséget, és szerelmet tükröz amikor válaszol. – Rendben. Azt mondtam, hogy... vagyis leginkább neked üzentem, hogy: Te vagy az egyetlen, aki valaha is megérintette a szívemet!

The End

Te vagy az egyetlen, aki valaha is megérintette a szívemet

Együtt

Dr. Moriati Christian-t kezdi el kivizsgálni, pont úgy, mint néhány órával ezelőtt engem is. Vizsgálat közben elküldi az egyik nővért, aki néhány perc múlva vissza is tér két infúziós tasakkal, de nem érkezik egyedül. Mögötte megjelenik Christian családja, akiknek az arcán és a szemeiben a megkönnyebbült örömet vélem észrevenni.

Hogy Greace-ék hozzáférhessenek Ötvenemhez, amíg nem figyel rám senki, a mögöttem megálló barátnőmnek halkan odasúgom a kérésem. Kate teljesítve a kérésemet, kitol a kórteremből, hogy aztán az enyémbe tolhasson.

Amint visszatérünk a szobába, az ágy helyett az ablakhoz tolatom magam, ahonnan teljes rálátást lehet nyerni a parkra, ahol a kisgyerekek vidáman kacagva futkároznak, mellettük pedig idősödő emberek sétálnak el, őket nézve.

- Miért nem maradtunk ott Mr. kurafival, mint a többiek? – szólal meg közvetlenül mellettem barátnőm, miközben kíváncsi tekintetével az arcomat fürkészi.

- Én csak... – kezdek bele, de hamar félbe is hagyom a feleletem, ugyanis saját magam sem tudom az okát annak, hogy mégis miért jöttem el onnan, ahova nemrég még minden erőmmel menni akartam. – Én... azt hiszem, eléggé ostobán cselekedtem most.

- Azt meghiszem! – bólogat helyeslően, majd amikor meglátja borús tekintetemet, aggódva néz rám. – Mi a baj? – kérdi, mire megrázom a fejem, ezzel jelezve, hogy még saját magam sem tudom a baj okát.

Annyi minden történt velem/velünk, hogy nem tudom, hogyan és mint lesz ezután. Ezután a szörnyű tragédia, és a mai nap után.

Először elraboltak, majd megvertek, utána pedig... pedig Christian súlyos sérülése a golyó által, amelynek a következtében egy kis időre mindannyian azt hittük, hogy örökre elveszítjük őt.

Annyira hihetetlen számomra, hogy mindez velünk történt meg.

Mégis mit vétettünk mi, hogy ezt kaptuk? – kérdezem magamban a plafonra nézve. – Egyszerűen miért nem élhettük normálisan az életünket, mint ahogyan azt mások teszik?

Reménytelenül próbálok valami ésszerű magyarázatot találni a történtekre, és amikor beugrik az a bizonyos válasz, hitetlenül megrázom a fejem, majd elmosolyodom. Hát persze, hogy ez az egyetlen magyarázat létezik arra, hogy mi és miért esett meg velünk! – csapom homlokon magam gondolatban.

- Min mosolyogsz, Ana? – kérdezi Kate értetlenül állva a viselkedésem mellett. – Az előbb még majdnem a sírás határán voltál, most meg...

- Mosolygok?

- Igen.

- Csak rájöttem valami fontos dologra – vonom meg a vállam. – Megtennéd, hogy visszaviszel Christian-hoz?

- Igen, de biztos, hogy most vissza akarsz menni?

- Ahogyan legelőször is, amikor látni akartam őt – bólintok, mire egy: én nem értem ezt a lányt, fejrázást kapok, majd kérésemnek eleget téve, visszafelé tol, Ötvenemhez.

Amikor visszaérünk, mielőtt bemehetnénk a szobába, Mia-val és Elliot-tal találjuk szembe magunkat, akikről mint kiderül, épp a keresésünkre akartak indulni. Amíg Elliot az ifjú feleségét zárja a karjai közé, addig Mia kissé le is szúr az eltűnésem miatt.

- Ostobán viselkedtél, ugye tudod? – néz rám tettetett szigorral. – Ha Elliot és apa nem lett volna bent, akkor sehogy sem tudtuk volna visszatartani azt a fafejű és akaratos bátyámat attól, hogy ne induljon el utánad – rázza meg a fejét rosszallóan.

- Tudom, és sajnálom. Csak úgy gondoltam, magatokra kell, hogy hagyjalak... legalábbis egy kis időre biztosan – magyarázom bűnbánóan.

- Rendben, de többet ilyen ne csinálj! Legközelebb szólj, hogy...

- Oké – oké! Ígérem, hogy nem lesz ilyen legközelebb! – vágok a szavába, és hogy hitelesítsem az imént elhangzott ígéretem, a bal tenyeremet a szívem fölé helyezem, majd amikor Mia egy biccentéssel jóváhagyja az előbbi cselekedetemet, a szobába tol.

Greace és Carrick boldog mosolygós szemmel néznek rám, majd vissza Christian-ra, -aki azóta sem véve le a tekintetét rólam, amióta az előbb bejöttünk, - majd Mia-val a nyomukban kettesben hagynak minket.

Hosszasan meredünk egymáshoz, miközben közelebb lököm magam hozzá. Amikor az ágyhoz érek, az egyik kezével felém nyúl, amelybe én boldogan helyezem bele a sajátomat. Megszorítja, és a borostás arcához emeli, hogy egy csókot lehelhessen a tenyerembe, melytől kiszalad a számon egy apró, jóleső sóhaj.

A tekintetemmel újra végig pásztázom az arcát, és kócos haját, amelybe most úgy beletúrnék...

- Miért mentél el? – szólal meg, kirángatva a kezdeti gondolataimból.

Először nem felelek, de amikor újra megszorítja a kezem, szólásra nyitom a szám.

- Mert úgy gondoltam és éreztem is, hogy most az kell neked, hogy a családoddal légy... – magyarázom meg röviden, és lesütöm a szemem.

- Ha komolyan így gondoltad, akkor mégis miért hagytál magamra? – kérdezi meg, ugyan azon a lágy, simogató hangján, mint az imént.

- Mert ők a családod, Christian – nézek fel rá.

- Ahogyan te is – mondja, és az én szívem pedig hevesen kezd el verni.

- Ne...

- Azt akarom, hogy te is a családom részese legyél, ahogyan Sia is. Pontosabban azt akarom, hogy ti legyetek az én családom – a hangja kérőn cseng, amikor a szavamba vág.

- Én... – a hangom elcsuklik, miközben a kíváncsian fürkészem mind az apró zúzódásokkal beterített arcát, s mind azt a gyönyörű szürke szempárt, amely fogva tartja a tekintetemet.

Temérdek érzelem csordul abba a szempárba, de mégis a reménykedést és a szerelmet vélem erősebben izzani látni.

Lehetséges volna, hogy valóban ennyire szeret? – teszem fel magamnak a kérdést, amelyre pillanatokon belül a tudatalattim le is korholni kezd. – Te tényleg ennyire ostoba vagy, vagy csak annak tetteted magad?! Hiszen utánad ment abba a raktárba, majd megküzdött érted Ian-nal, aztán pedig az elé a golyó elé vetette magát, amely éppenséggel téged vett célba! Megmentette az életedet, amiért majdnem ő vesztette el a sajátját! Ráadásul bevallotta, hogy szeret! Akkor meg? Mit értetlenkedsz itt?

Nem tudok ellentmondani az elhangzottaknak a gondolataimban, hiszen teljesen egyértelmű és jogos mindaz, amit a fejemhez vágott. Christian valóban a saját életét feláldozva mentett meg, mert ő a legeslegönzetlenebb férfi, akit valaha is ismertem, és mert szeret. Szeret engem, ahogyan én is őt.

Na végre! Már azt hittem, hogy soha sem fogod megérteni! – sóhajt fel a fejemben a kis hang megkönnyebbülten.

Mély levegővétel után ismét megszólalok:

- Nemrég azt kérdezted, amikor felébredtél, hogy szeretlek-e annyira hogy veled legyek – mondom, mire kíváncsian bólint. – A válaszom igen. Szeretlek, akárhogyan is próbálok érvelni az érzelmeim ellen, nem tudok. Szeretlek, és veled akarok lenni. Most és...

- És? – hallom a hangján, hogy visszatartott lélegzettel igyekszik kivárni a folytatást.

- ... mindörökké.

Mire elhagyja a számat az utolsó szó is, addigra Ötvenem még feljebb tornássza magát az ágyon, mindaddig, amíg nem sikerül neki. Már épp meg akarom dorgálni akarom őt, amikor úgy helyezkedik el az ágyán, hogy a kezemnél fogva maga mellé tudjon húzni. Kisebb nehézségek és fájdalmas sziszegések árán, amint maga mellett tudhat, az egyik kezével lassú mozdulatokkal végigsimít az arcomon, majd a nyakamon, mire még jobban belesimulok a tenyerébe.

Az arca vészesen egyre közelebb kerül az enyémhez, és miután a hüvelykujját végighúzza az alsó ajkamon, az ajkait az enyémre helyezi.Csókol édesen, gyengéden, amit én nem is vagyok rest viszonozni. Igaz, hogy alig tart néhány másodpercig, amíg a csókban egybeforrunk, mégis sikerül egymásból egy – egy halk sóhajt kicsikarnunk.

Amikor ajkaink elválnak egymástól, Christian mélyen a szememben néz, szürke szempár a kékbe, és nem látok mást, mint azt, hogy mennyire boldog, ahogyan én is annak érzem magam.

- Ó, bébi! – leheli az ajkaim közé megkönnyebbülten. – Én is szeretlek – suttogja, és újra megcsókol.

A csókunk megszakításával Christian nem engedi, hogy visszaüljek a kocsiba, helyette úgy helyezkedik, hogy én is elférjek mellette, majd a karjaival körülölelve a mellkasára húz.

Óvatosan ügyelve mind a saját sérüléseimre, s mind az övéire, úgy bújok hozzá mint egy kismacska. A nyakához hajolva mélyet szippantok az illatából, amelytől egy kis időre elbódultnak is érzem magam, de Ötvenem csak halkan felkuncog, mire ráemelem kérdő pillantásom.

- Nincs semmi – feleli azonnal, de amikor a tekintetemet még mindig rajta tartom, mosolyogva válaszol. – Csak kicsit csiklandoz a leheleted.

- Óh – lepődők meg a kijelentésén.

Eddig soha nem is sejtettem, avagy gondoltam volna rá, hogy ő is lehet valahol csiklandós. Meglepett, de mégis csak viszonozom a mosolyát.

- Tudod, ... – szólalok meg ismételten. – Miután Ian, vagyis Jack – javítok gyorsan a néven, kinek említésére Christian-nak elkomorul az arca, és a szemeiben mérhetetlen harag gyűlik össze - elrabolt, és te pedig megsérültél, és amikor azt hittem, hogy soha többé nem hallhatom majd a hangodat, nem láthatom a szemedet, rájöttem, hogy... hogy mindennek a szörnyűségnek azért kellett megtörténnie, hogy rájöjjünk... vagyis rájöjjek arra, hogy nem tudok nélküled élni.

Egy pillanatra elhallgatok, de mielőtt még bármit is mondhatna avagy reagálhatna a vallomásomra, máris tovább beszélek.

- Azt hittem, vagy legalábbis azt szerettem volna hinni, hogy én is csak egy vagyok neked a sok közül, és mindezt igyekeztem is bemagyarázni magamnak is, de mindhiába, sikertelenül. Azzal az indokkal jöttem Párizsba, hogy téged egyszer, s mindenkorra kiverjelek a fejemből, de nem tudtalak. Nem sikerült, mert beléd szerettem... reménytelenül, és visszavonhatatlanul – és ki mondtam.

Soha sem gondoltam, hogy valaha is lesz rá alkalmam, hogy elmondjam neki a teljes igazságot arról, hogy miért is jöttem el Seattle-ből, és hogy mit is érzek valójában iránta. Most mégis kimondtam. Most már tudja.

- Soha sem fogom tudni magamnak megbocsátani... – amikor észreveszi rajtam, hogy közbe akarok szólni, a számra helyezi a hüvelykujját – hogy úgy bántam veled, és bántottalak! Ahogyan azt sem, hogy miattam kerültél életveszélybe.

- Ne! Ne mondd ezt! Ez nem...

- Nem, Ana! – csitít el újra. – Bármit kérhetsz tőlem, de ezt ne! Ne, mert nem tudom megadni neked. Ha tehetném, újra és újra megütném azt a férget, de még Elenát is, amiért bántani merészeltek téged. De remélem, hogy mind a ketten ott a börtönben fognak megrohadni, ha pedig nem, teszek róla, hogy az életük végéig bánják majd azt, amit veled tettek!

Érzem a tenyerem alatt, ahogyan a szíve egyre gyorsabban kezd el verni, mire lassú simogatásba kezdek alatta, míg az ajkaimmal lágy, apró – nyugtató csókokat kezdek el hintek a nyakára.

- Meg akartam őt ölni, és meg is tettem volna, ha nem hallak meg téged – szorít magához, gyengéden. – Ha elvesztettelek volna, akkor abba belehaltam volna, Ana! Szeretlek, és szeretni is akarlak örökké!

- Ó, Christian! – emelem fel a fejem pont úgy, hogy az ajkaimat az övére helyezhessem, majd megcsókolom.

Visszacsókol lágyan, gyengéden és szerelmesen. Az ajkunk játéka után boldogan teszem vissza a fejemet a mellkasára, és helyezem vissza a kezemet oda, ahol az imént volt. Majd az én szeretett Ötvenem légzését hallgatva, mosollyal az arcomon hunyom le a szemem, és hagyom, hogy az álom magával ragadjon...

Te vagy az egyetlen, aki valaha is megérintette a szívemet

Vallomások

Amikor megérkezünk az intenzív osztályra, Greace, – aki a férje, Carrick karjai között áll, - amint észre vesz, egyből felénk indul. Megállva előttem, zokogva hajol le hozzám, és szorít magához erősen.

A szoros ölelésétől, egy fájdalmas szisszenés hagyja el az ajkaimat, mire a most könnyeitől alig látó, – a mindig kedvesen mosolygó Grace, - hosszas bocsánatkérésbe kezd.

- Nem történt semmi – nyugtatom meg, majd amikor megpillantom a fájdalommal teli szempárt, újabb könnyáradat veszi kezdetét venni az arcomon. – Ó, Greace... én... én annyira sajnálom. Az én hibám... – észreveszem, amint a szavamba igyekszik vágni, amit én természetesen nem hagyhatok. – De, igen is az én hibám. Miattam... miattam lőtték le Chris-ti-an-t... – egy pillanatra elcsuklik a hangom, amikor kiejtem Ötvenem nevét – Ha... ha...

- Ne ostorozd magad, Ana! Nem a te hibád! – ölel magához újra, és immáron én is viszonozom az ölelését. – A fiam csak azt tette, amit a szíve diktált, még pedig, hogy megmentse azt az embert, akit a legeslegjobban szeret.

Greace vallomását, – miszerint Christian szeret, - ha nem hallottam volna ezt a saját szájából, amikor a karjaim között vérzett majdnem el, akkor nem tudnám elhinni... de most... most miként a fejemben visszhangzik Ötvenem hangja, amint azt mondja, hogy: szeretlek, a szívem örül, hogy az érzelmeim viszonzásra találtak.

Miután Greace elenged, megtudom tőlük, hogy Sia-t, továbbra is Loren-re van bízva, aminek hallatára, magamban ezer és ezer hálát adok barátnőmnek.

- Lehet, hogy nem most kéne feltennem ezt a kérdést, de szeretném megtudni, hogy... hogy Christian hogyan talált rám? – kérdezem őket kíváncsian fürkésző tekintettel.

- Ana drágám, az az igazság, hogy ezt mi sem igazán tudjuk, hogy hogyan történt. Egyedül csak Taylor tudná megmondani, aki... aki már itt is van – néz a hátam mögé. Hátra fordulva, a felénk érkező Taylor-t pillantom meg.

- Uram! – nyújtja a kezét Carrick felé, aki el is fogadván azt, viszonozza a köszöntést – Asszonyom! Miss Steele! Miss Grey!– biccentéssel köszön nekünk. – Hogy érzi magát? – fordul vissza felém, és a egy aggódó pillantást vet rám.

- Hála Christian-nak, még élek! – válaszolom. – Kérem, Taylor! Elmondaná, hogy honnan... – kérdezném, amikor ő a szavamba vágva, röviden de tömören megadja a választ a kérdésemre.

Megtudom, hogy két nap telt el a baleset óta, ahogyan azt is, hogy a lakóháztól – ahol lakom -, alig néhány méterrel arrébb borultam fel a kocsimmal, amely elég nagyot is csattant. A csattanást meghallva, Christian ahogyan sokan mások is kirohantak, hogy megnézzék mi történt, és amikor Ötvenem felismerni vélte a kocsimat, kikérdezte az ott levő szemtanúkat, akik elmondták neki, hogy egy fekete Mercedes sofőrje volt az – akire először azt hitték, hogy csak segíteni akar -, aki engem berakott a saját járművébe, majd elhajtott velem.

Szerencsére akadt egy jó megfigyelő képességgel rendelkező szemtanú, aki megjegyezve a Mercedes rendszámát, azt továbbította Christian-nak és a az időközben kiérkező rendőröknek is. Ám Ötvenem nem tudván megvárni amíg a rendőrök a nyomomra akadnak, segítségül kérte az éppen akkor megérkező Taylor-t, akinek a sajátos módszereivel és kézen fogható ismerőseivel a „megmentőmnek” – akiről mint később kiderült, hogy az el rablóm - , sikerült bemérni a járművét. Ekkor Christian és Taylor a megmentésemre indult, nyomukban a kissé feldühített rendőrökkel, akiknek valamiért – nem is tudom, hogy miért, - nem tetszett az utasításaiknak tett ellenszegülés.

Erre a feltevésre egy halvány mosoly jelenik meg a szám szélén, amelyet Taylor ha csak egy pillanatra is, de viszonoz.

Na igen. Mi ketten aztán tudjuk, hogy milyen a híres Christian Grey, ahogyan azt is, hogy ő nem ismeri sem az ellenmondást, sem pedig a visszautasítást, és amit a fejébe vesz, azt véghez is viszi. Jelen esetben, az én megmentésemet, aminek ő látta a kárát.

- Nem tudom, hogy hálás legyek –e neki, vagy hogy végtelenül haragudjak rá, amiért kockáztatta az életét értem! – szólok közbe, és amikor Greace és Mia épp szólásra akarják nyitni a szájukat, máris folytatom Ötvenem dorgálását. – Mégis mi a fenét képzelt?! Miért maradt itt? Miért nem ment már el abban a pillanatban, amikor elküldtem őt? Én... én...

- Shh... nyugodj meg, édesem! Tudjuk, hogy mit érzel most! Ahogyan azt is tudjuk, hogy mit és miért tette azt a fiam, amit tett. Ami a legfontosabb, hogy élsz, és ahogyan te, Christian is minél előbb felépüljetek.

- Tudom, de...

- Nincs semmi de! El sem tudom/tudjuk mondani, hogy milyen érzés így látni a fiúnkat. Rettentő érzés, de mindannyian bízunk és reménykedünk abban, hogy hamarosan ugyanaz az a férfi lesz belőle, aki a baleset előtt volt. – Greace ebben a pillanatban a két tenyere közé veszi a kezeimet – Csak azt szeretném... vagyis azt kérem tőled, hogy légy mellette. Akire most a leginkább szüksége van a fiamnak, azt te vagy. Egyedül csak te vagy az, aki miatt képes lesz arra, hogy magához térjen, és felépüljön.

- Anyának igaza van, Ana! – guggol le mellénk Mia, aki kezeit a miénkre csúsztatja. – A bátyámnak most csak rád van szüksége, ahogyan neked is ő rá.

Igazuk van! – ezt tudom jól. De még mennyire, hogy jól. Való igaz, hogy nekem szükségem van rá. De vajon biztos, hogy ez fordítva is igaz? Tényleg szüksége lenne rám?

- /* Nem lehet, Christian. Nézz csak ránk! – mutatok először rá, majd magamra – Te és én sehogy sem illünk össze, és talán soha nem is illettünk. Megpróbáltuk, és mégis mire, hová jutottunk? Én nem tartozom a te világodba, Christian.

- Abban igazad van, hogy nem tartozol bele, mert te magad vagy az én világom. Akarlak téged, szükségem van rád. Kellesz nekem, Ana! – jelenti ki a szavakat jelentőségteljesen, tudatva velem, hogy nem a levegőbe beszél...*/ - jelenik meg egy nem is olyan régi emlék a gondolataimban, amikor éppen elbúcsúzni készülök Ötvenemtől, a férfitól, akibe reménytelenül és visszavonhatatlanul beleszerettem.

Igen, valóban szüksége van rám. Vagy legalábbis akkor még az volt, de most? – kétségek közt vergődve, hol Mia-ékra emelem a tekintetem, hol pedig az „INTENZÍV OSZTÁLY” feliratot viselő két csapóajtóra.

Aj, Ana! Ne legyél már ekkora ostoba! – förmed rám a tudatalattim. – Hiszen te magad is hallhattad, amint azt mondja, hogy szüksége van rád. Menj be hozzá! Légy mellette!

Követve az aprócska hang utasításait, megkérem Mia-t, hogy toljon be Christian-hoz.

Amint egyre közeledünk Ötvenem betegágyához, és teljes rálátásom nyílik a gyönyörű arcára, érzem, amint eltorzul az arcom a látványtól. A bal szemén egy ököl formájú lila monokli terpeszkedik, míg az arcán kisebb zúzódások nyomait vélem észre venni. Az ajkain... azokon a perzselő ajkakon, amelyek mindahányszor megérintették az enyémeket - mindig önkéntelenül a mennyekben éreztem magam - , most egy jókora seb látszik.

Amikor Mia kettesben hagy minket, az egyik kezemet az övére teszem, míg a másikkal óvatos mozdulatokkal végig simítok az arcán. Tudom, hogy utálja ha megérintik, de most képtelen vagyok határt szabni az ujjaimnak, amelyek körbe – körbe járnak a sérüléseket szenvedett elbűvölő férfi arcon. Azon az arcon, amely mindmáig mélyen az emlékeimben él.

- Tudod, nagyon vakmerő tett volt tőled, amit tettél! – szólalok meg, és most az egyszer azt kívánom, hogy bárcsak a szavamba vághatna Christian – Taylor-ból sikerült kiszednem, hogy miként sikerült rám találnod. Alig tudom elhinni, hogy mindez velünk történt meg. – mondom neki elképedve, amikor apránként sikerül felfognom az elmúlt nap eseményeit.

Soha nem hittem volna el Ian-ról, akiről mint kiderült, hogy nem is ez az igazi neve, hanem Jack, hogy ilyenekre képes. Elrabolt engem csak azért, mert teljes szívéből gyűlöli Christian-t, amiért neki sokkal jobb sorsa lett, mint neki... és amiért David engem kért fel arra, hogy betársuljak hozzá.

Tényleg David! Szombatra, azaz holnapra kellett volna befejeznem a könyvet, amely... amellyel most semmiképp nem tudok, és nem is akarok foglalkozni. Most ez az utolsó dolog, amely a leginkább érdekelni tud.

Akiről tudni akarok, az most az a férfi, aki itt fekszik előttem.

- Christian... – ejtem ki suttogva Ötvenem nevét, mintegy könyörgésként. – Ha látnád, hogy most hova jutottunk! – rázom meg a fejem szomorúan.

Beszélj hozzá! Mond el neki, hogy mit érzel most, és mit iránta! – szólal meg a kis hang, akiről már azt hittem, hogy magamra hagyott miután rám förmedt. - Beszélj! – noszogat, mire megadóan beszélni kezdek Christian-hoz.

Megemlítem neki azt, hogy mit éreztem akkor, amikor először megpillantottam, és amikor először érintett meg, ott az irodájában.

- Megperzseltél mind az érintéseddel, mind a tekinteteddel, s a hangoddal. Mindahányszor megszólaltál, a szívem hevesebben kezdett el verni....

Az első emléket követi a következő találkozásunk emléke, amikor váratlanul betévedt a Clayton vasáruboltba. A helyre, ahol akkor dolgoztam.

- Sikerült is meglepned a megjelenéseddel. Nem számítottam rá, hogy bejössz. Ha tudnád, hogy mennyire remegtek a kezeim amikor épp kiszolgáltalak... – mosolyodtam el halványan. – Vagyis lehet, hogy tudtad, hiszen mindig átláttál rajtam. Mindig tudtad, hogy milyen érzéseket tudsz kiváltani belőlem, amit ha akartam sem tudtam eltitkolni. Előled nem!

Majd sorjában sorolom fel a közös emlékeinket, és a sajátjaimat, amelyeket együtt töltöttünk el. A Jose-val való fényképezéstől kezdve, az első közös vacsoránk és a szerződés megkötésén túl, egészen a szakításunkig.

- Így visszagondolva, magam is csodálkozom, hogy aláírtam azt a szerződést. Az az énem, amelyik az előtted levő találkozásunkkor élt, soha nem lett volna képes ilyenre, de mindez megváltozott abban a pillanatban, amikor a tudomásomra juttattad, hogy kellek neked.

Soha nem tudtam megérteni, hogy miért éppen engem választott, holott mind megannyi nálam szebb, csinosabb és gyönyörű nőt megkaphatott volna bármikor, bármelyik percben, s pillanatban.

Ezt követően az emlékeim és a gondolataim egyaránt visszatérnek ahhoz a naphoz, amikor szakítva Christian-nal, kiléptem az otthonából. Még most is összeszorul a torkom, amikor magam elé képzelem azt a fájdalommal teli szürke szempárt, amely mindvégig engem fürkészett.

- Amikor elhagytalak, akkor azt hittem, hogy az a legjobb döntés amit hozhattam, mindkettőnk számára. Számítottam rá, hogy fájni fog, de hogy ennyire?! Arra nem. Olyan érzés volt, mintha a szívemből kitéptek volna egy darabot... nem is. Mintha az egész szívemet tépték volna ki.

Egy pillanatra elnémulok, mindaddig amíg újra át nem vészelem a szakításunk utáni időszakot. Fájt. De még mennyire, hogy fájt. Olyan volt, mintha azzal, hogy Christian-t magam mögött hagytam, a szívemet, és az addigi életemet is elvesztettem volna.

Tudtam, vagy legalábbis ha az anyám házasságaira gondolok, nagyon is a tudatában voltam annak, hogy milyen érzés lehet a szakítás. De messze felülmúlta az a fájdalom, amit akkor éreztem, mint amilyenre számítottam.

Ha Sia nem lett volna az életem részese, akkor nem tudom, hogy hogyan tudtam volna kibírni, hogy vissza ne rohanjak Seattle-be, egyenesen Ötvenem nyakába.

- Tudod, ilyenkor néha feltettem magamnak azt a kérdést, hogy: mi lett volna ha, mi soha nem találkozunk. Ugyanannyit szenvedtem volna-e a viszonzatlan érzéseimtől, ha esetleg más valaki lett volna az a férfi, aki az életem részese lett, avagy sem?! – szorítom meg az ujjait az ujjaim között – De mint mindig arra jutottam, hogy akárhogyan is, de hálás lehetek azért, amiért Kate helyett én mentem el akkor, arra az interjúra – és tényleg az voltam.

Hálás voltam, mert Christian Grey-ben egy olyan férfit ismerhettem meg, aki minden egyes adandó alkalommal, annyi mindent adott nekem, amit mástól soha de soha nem kaptam volna meg, és aki olyanokra tanított meg, amikre más nem lett volna képes rá.

- Néhányszor azt kérdezted, hogy miért nem megyek vissza hozzád. Még mindig tudni akarod az igazi választ rá? – kérdezem, majd reménytelenül sóhajtok egyet, mielőtt kimondani készülök azt, amelyet már réges-rég meg kellett volna tennem. – Azért hagytalak el, és azért nem is akartam visszamenni hozzád, mert... mert szerettelek. Szerettelek, ahogyan még most is, teljes szívemből – érzem amint a könnyeim végig folynak az arcomon, vallomásom során.

- Sze-r-et-sz –e, mé-ég any-nyi-ra, ho-ogy visz-sza-gye-re hoz-zám? – szólal meg hirtelen az az ismerős hang szívszorítóan rekedten, amelynek mindig sikerül megdobogtatnia a szívemet.

- Christian! – sikkantok fel. – Hát, felébredtél! – nevetek fel megkönnyebbülten örömömben, majd gyorsan az ágy mellett levő nővér hívó gombhoz nyúlok amelyet meg is nyomok. – Édes istenem! Úgy féltem... azt... azt hittem, hogy már... már soha többet nem fogom hallani a hangod – zokogok fel amikor rám emeli az álmos, gyönyörű szürke tekintetét.

- Ne-em fe-lel-tél a-a ké-r-dé-se-m-re... – nyögi elfúlóan.

- Shh... ne beszélj! – csúsztatom az ujjamat az ajkára, de amikor a tekintetében észreveszem, hogy még mindig a válaszomra vár, mosolyogva nyitom szóra a szám, amikor... amikor két nővér és az orvosunk toppan be a szobába....

Te vagy az egyetlen, aki valaha is megérintette a szívemet

Ha nem lehet az enyém, akkor a tiéd sem!

Minden olyan gyorsan történik, hogy szinte alig tudok magamhoz térni. Máskor, más helyzetben rögvest megkérdezném Christian-t, hogy hogyan talált rám, de most... képtelen vagyok akár egyetlen egy szót is kinyögni.

A félelem és a rémület úgy járja át testem minden egyes részét, s mozzanatát, mint ahogyan eddig sosem. Nem tudom, hogy mi tévő legyek, mit csináljak. Keresgélni próbálok a gondolataim között, hogy mégis hogyan tudnék segíteni Christian-nak, de mégsem jutok semmire sem, a kezdeti sokktól, amely azt hiszem, mindez idáig vakon elbújt bennem, és csak most kezd felszínre törni.

Egy kisebb sikkantás hagyja el az ajkaimat, amikor Ian egy jobb horoggal a földre küldi Ötvenemet. Na most a te Ötven árnyalatod egy kis helyett: jó ideig egy szép kis csinos, lila monoklival fog járkálni! – mondja egy aprócska hang a fejemben, akire mérgesen összeszűkült szemmel nézek. Mégis hogy jön ő most ide, hogy ilyenekkel traktálja tele az agyam?! Legszívesebben a hajam tépném, amiért saját magam idegesítő gondolataival foglalkozom ahelyett, hogy valahogy segíteni próbálnék Christian-on.

Ám Ötvenem nem is sokáig teketóriázik a visszavágáson, ugyanis oldalra dőlve kirúgja az egyik lábát a támadója alól, pont úgy, hogy az hanyatt vetődjék. Mielőtt Ian észbe kaphatna, Christian közelebb kúszik hozzá, az egyik lábával lefogja a másikét, míg a másikkal a férfi kezeit fordítja ki.

Ian felnyög, de igyekszik palástolni az imént szerzett fájdalmait azzal, hogy Christian-t szidja, mindazért, amiért ő mindazt megkapta, amit ő sohasem.

A szavaiból épphogy csak ki tudom venni, hogy egykoron ő is ugyanannál a családnál volt, ahol Ötvenem volt, mielőtt a Grey család örökbe fogadta helyette. Azt is elárulja, hogy mennyire gyűlöli is őt, amiért neki nem jutott ki a jóból.

Egy pillanatra elfog az együttérzés szele, de amikor Christian-ra esik a pillantásom, csupán csak szánalmat érzek iránta. Szánalmasnak tartom amiért csupán merő irigységből ilyen emberré vált. Egy olyan emberré, aki hagyja, hogy... hát ez az! – csapok a homlokomra gondolatban, amikor rájövök arra, hogy Mrs. Robinson arra használta fel mindeddig Ian-t, hogy utánam kémkedjen. S valószínűleg, hogy csak azért nem tett semmit annak érdekében, hogy félreállítson, mert nem számított arra, hogy Christian utánam fog jönni.

- Te ro-ha-dék! – Ian akadozó hangja térít vissza a jelenbe a gondolataimból, amikor Christian karjai a nyaka köré feszülnek.

- Christian! – kiáltok Ötvenem felé, mielőtt még megölné Ian-t. – Ne! Ne tedd meg! – kérem, amikor felém fordítja a fejét.

Ian eközben próbálja magáról eltávolítani a nyaka köré fonódott kart, ám Christian addig – addig tartja fogva, amíg abba nem hagyja a küszködést.

- Erről az egészről is csak te tehetsz, ribanc! – förmed rám haragosan, a szőke hajú nő, valamennyivel távolabb tőlem. Felé fordítva a fejem, a tekintetem a még mindig a kezei között levő fegyverre siklik. – Ha te nem lennél, Christian még mindig az enyém lenne. De tudod mit? Ha nem lehet az enyém, akkor a tiéd sem! – jelenti ki, és az ajkai egy kárörvendő mosolyfélére húzódnak – amik leginkább vicsorításra hasonlítanak -, majd a fegyvert immáron másodjára is nekem szegezi.

Hallom, amikor meghúzza a ravaszt. Hallom, Christian felém kiáltó hangját. Hallom a szívem egyenetlen dobbanását, de én mégis csak az egyenesen rám irányuló fegyvert bámulom, amelyből a kilőtt golyó felém süvít.

A gondolataim egy szemvillanásnyi idő alatt elhallgatnak a fejemben, mintha soha nem is lettek volna ott.

Lecövekelve állok a helyemen, várva a golyóra - amely hamarosan a szívem tájékán fog eltalálni -, ahelyett, hogy elugranék... de egyszerűen képtelen vagyok a mozgásra egészen addig, amíg Christian hirtelen a semmiből ott nem terem előttem... Ekkor arrébb lök, és így a golyó őt találja el helyettem.

A fájdalomnak egyetlen egy jelét sem látom az arcán, még akkor sem, amikor térdre rogyva felém nyújtja az egyik kezét. Amikor odakúszom hozzá és zokogva a nyakába vetem magam, az ujjaimon meleg nedvességet érzek meg, mire feljebb emelem a kezeimet. Megpillantva az ujjaimon végigcsörgedező vért, rémülve tolom el magamtól Christian-t, hogy aztán egy futó pillantást vethessek a hátára, ahol el találta a golyó.

- Té-ged...té-ged ta-lál-t el... el a go-lyó! - dadogva közlöm Christian-nal, hogy megsérült, de amikor a szájából is elkezd folyni a vére, már nem tudok gátat szabni a könnyeimnek, amelyekkel mind idáig erősen küszködtem.

A rajtam levő kabátom ujjával letörlöm a vért az alsó ajkáról, majd igyekszem őt óvatos gyengédséggel úgy fektetni, hogy a feje az ölemben legyen.

Kizárva mindent és mindenkit a fejemből, egyedül csak is a karjaim között fekvő férfit figyelem, miközben azért könyörgök neki, hogy ne csukja le a szemeit, és hogy ne haljon meg.

- Ó, bébi! Ne, kérlek ne.. ne sírj! – kéri, és egy fájdalmas nyögés hagyja el a száját.

- Shhh! Ne beszélj! – utasítom, majd utána amikor a szemei egy picivel hosszabb ideig lecsukva maradnak, akkor éppen az ellenkezőjére kérem. – Vagyis de! Kérlek! Kérlek szépen, Christian, beszélj hozzám! Nézz rám!

- Ana, én... én..szer... – szólal meg, de a hangja alig hallható suttogás – etlek... – nyögi ki, majd elhallgat, és az eddig a kezeimet simogató ujjai egyszer csak megállnak mozdulataikban.

- Christian! – szólítom meg újra és újra, de amikor nem felel, és a teste sem reagál, magam tehetetlenül kezdem el ököllel verni a mellkasát.

Mindaddig csapkodom őt, amíg erős karok magukhoz nem ragadnak, és valami számomra most érthetetlenül hangzó nyugtató szavakkal igyekszik valaki megnyugtatni.

Hiába tiltakozom és kalimpálok, az engem szorosan fogva tartó kezek nem engednek a szorításukból. Amikor Christian-t piros ruhába öltözött emberek veszik körül, és levágják róla a vértől átázott ingét, majd az oldalára fordítják, hogy meg tudják nézni a golyót ért sebet, a fogva tartóm maga felé fordít.

- Miss Steele! – egy ismerősen csengő hang szól hozzám, és amikor feljebb emelem a fejem, Taylor fájdalmasan együtt érző tekintetével találom szembe magam.

- Ó, T-Tay-lor! – ejtem ki a nevét dadogva, majd közelebb bújva hozzá engedem tovább a könnyeimnek, hogy eláztassák az éppen engem vigasztalni próbáló férfi felső ruházatát.

Nem tudom, hogy mennyi idő telt el azóta, hogy a Christian-t körbeálló emberek elkezdték ellátni próbálják, de amikor meghallom Ötvenem hangját, amint a nevemet motyogja, a lábaim egyszer csak feladják a szolgálatot. Taylor utánam kap, de épp hogy csak szólásra nyitom a szám, a látásom elhomályosodik, majd szépen lassan, fokozatosan, minden elsötétedik körülöttem...

Ismerős hangokat hallva, amint felnyitom a szemeimet, az erősnek tűnő fény miatt rögvest vissza is csukom. Néhány másodpercnyi idő múlva újra megpróbálkozom a látással, de most sokkal lassabban nyitom ki a szemem, mint az előbb. Amint kitisztul a látásom, Kate-et és Mia-t pillantom meg közvetlenül mellettem.

- Vi... vizet... – szólalok meg, de a hangom szinte csak halk suttogásnak hangzik, de a két lány így is meghallja azt, amit mondok.

- Ana! – kiáltják egyszerre a nevemet, felugorva ülő helyzetükből. – Végre felébredtél. Hogy érzed magad? Mindjárt szólunk egy orvosnak, vagy nővérnek.

- Vizet... – nyögöm ki rekedten újra a kérésem, mire Kate máris szerez valahonnan egy poharat, amelyet meg is tölt vízzel.

Aprókat kortyolva a vízből, míg Kate arról számol be, hogy mennyire aggódtak értem, addig Mia kiszaladt a szobából, de néhány perc múlva már vissza is tér egy orvossal és egy nővérrel, akik rövid vizsgálatokat végeznek el rajtam.

- Hogy érzi magát, Miss Steele? – kérdezi a doktor, miközben a szemeimbe világít.

- Mint akin átment egy úthenger – felelem adok választ a kérdésére egy halk nyögés kíséretében. – De most ne is velem foglalkozzunk. Kérem, mondja meg, hogy... hogy van Christian? – térek rá rögvest arra az egyetlen fontos dologra, amely a leginkább érdekel. – Ugye... ugye még él? – kérdezem félve.

- Igen, még él Miss Steele – feleli. – Szerencsére még épp időben meg tudtuk műteni, és kivenni a golyót, de nagyon sok vért vesztett, így vérátömlesztésre volt szükség. Pillanatnyilag túl van az életveszélyen, de mivel a golyó közvetlenül a szíve mellett csapódott be, így az elvesztett vér miatt az intenzíven tartjuk mély altatásban, megfigyelés alatt.

- De, fel fog épülni, igaz?

- Megteszünk minden tőlünk telhetőt.

Megteszünk minden tőlünk telhetőt.... pillanatnyilag túl van az élet veszélyen... – visszhangzanak a fejemben a doktor szavai, amelyek hallatán az ajkaim megremegnek, és a könnyeim újra utat kezdenek törni magunknak.

- Kérem, láthatom őt? – nézek az orvosra, akinek az arcán és a tekintetében az őszinte együttérzést látom meg.

- Ez nem hiszem, hogy jó ötlet lenne, Miss Steele – feleli, és az időközben hozzám lépő Mia-ra, majd Kate-re tekint. – Kérem, ne hagyják, hogy ki kelljen az ágyból, ugyanis a lábának és a bordáinak most még egyenlőre nem tenne jót, ha járkálna!

Mia és Kate megértően bólint, mire én ellenszegülve az orvosi utasításoknak, és nem törődve a bordáimba és a bal bokámba nyilalló fájdalommal, felülök az ágyban, majd levetem magamról a takarót.

Amikor Mia-ék a karomnál fogva igyekszenek visszanyomni az ágyra, felszisszenek a fájdalomtól.

- Ne haragudj, Ana! Nem akartunk fájdalmat okozni, de hallottad a dokit! – utal Kate az imént elhangzottakra, azonban én nem figyelve rá, próbálok a lábamra állni.

- Nem érdekel! Látni akarom Chritian-t! – nézek rá kérőn.

- Hamarosan láthatod, de nem így, nem ebben az állapotban. Kérlek, Ana!

- De látnom kell őt. Mellette akarok lenni – válik könyörgővé a hangom.

- Ana, nem... – szólal meg mellettünk Mia szintén tiltakozva, de amikor ráemelem a könnyes kérő tekintetem, egy megadó sóhaj hagyja el az ajkát, majd kilépve a szobából, hamarosan egy tolókocsival tér vissza.

- Mit csinálsz, Mia? – néz rá megrökönyödve Kate, amikor engem segít beleültetni a székbe.

- Miss Grey! – szól rá az orvos is helytelenítően.

- Sajnálom, de ha Ana a bátyám mellett akar lenni, akkor hadd legyen mellette. A bátyám is ugyanúgy mellette szeretne lenni, ha Ana feküdne ott helyette. – jelenti ki Mia, mire hálásan pillantok fel rá.

Majd miután az orvos megadóan leveszi az infúziós tasakot az állványról, amelyet az ölembe helyez, Mia kifele a szobából, egyenesen abba az irányba és oda tol, ahol Ötvenem fekszik...

Te vagy az egyetlen, aki valaha is megérintette a szívemet

Fogságban

Bár minden olyan gyorsan történt, mégis úgy érzem, mintha az idő és a tér megállt volna körülöttem.

A fejem és a lábam is szörnyen hasogat, de mindezt elnyomja bennem a mélységes rémület, és az ijedtség.

Miközben igyekszem magam kiszabadítani a biztonsági övből, sehogy sem tudom elkerülni azt, hogy bele ne tenyereljek a kitört szélvédő és ablakok üvegébe. Felszisszenek, amikor a szinte parányi szilánkdarabok felsértik a bőrömet, de amikor némi próbálkozás után sikerül kiszabadulnom az öv fogságából, kifele mászok a kocsiból.

Amint lábra próbálnék állni, menten vissza is rogyok a némi szilánkos darabokkal övezett aszfaltra. De nem adva fel, addig – addig küszködöm magam, amíg újra nem sikerül talpra állnom. Biztos lábakon állva, ráveszem magam arra, hogy magam körülnézzek. Amikor inkább Majd meglátom a horpadásokkal teli övezett kocsimat, amelyből a benzin folyamatosan folyni kezd. Mielőtt valamely módon lángra kaphatna, nem törődve a kocsimban maradt táskámmal és irataimmal, bicegni kezdek minél távolabb, ám épp hogy csak pár lépést teszek, mikor hirtelen valaki magához ragad, és egy fehér kendőt tart az orrom elé, amely kellemes szagot áraszt.

A lábaim felmondják a szolgálatot, és a látásom is az egyik percről a másikra kezd elhomályosodni. Érzem, hogy kezd megszűnni a külvilággal a kapcsolatom, de mielőtt végleg elveszíthetném az eszméletem, rájövök, hogy az illat, amit érzek, és amely ilyen kábító hatással van rám, nem más, mint: a kloroform...

*Fanyaros bűz illatára ébredek, körülöttem törött porcelántányérok és üveg poharak hevernek szilánkosan. Amikor feljebb emelem a fejem, egy fiatal, sápadt, barna hajú nőt pillantok meg. Az arca eléggé megviseltnek tűnik. A karjain vörös, míg a nyakán lila csíkokat veszek észre, amint egyre közelebb érek hozzá. Amikor felé nyújtom a kezem, hogy megérinthessem, hirtelen nyitja ki fájdalmasan ijedt, szürke szemeit.

- Ne! Christian, ne érj a mamihoz! – suttogja meggyötörten, amelytől a szívem hasad meg. – Menj! Fuss! Szaladj, mielőtt visszatér! – kéri, mire a kezem fél úton megáll és én kérdőn meredek az előttem fekvő nőre.

Miért hív Christian-nak? - teszem fel magamnak a kérdést. - Hiszen az én nevem Anastasia.

- A mami nagyon, de nagyon sajnálja kicsim. Bocsáss meg... bocsáss meg nekem! – kéri suttogva.

Egy könnycsepp folyik végig az arcán, majd amikor lehunyja a szemeit, a mellkasán heverő keze ernyedten csusszan le a teste mellé. Odamászok hozzá, próbálom felébreszteni, de már mindhiába, tudom.

Egy csattanás. Az ajtó. Valaki jött. Valaki, aki félelmet kelt bennem. Káromkodni kezd hangosan és mérgesen, és amikor a közelembe ér, belém rúg, és a padlónak csapódik a fejem...*

Hangosan felnyögök a fejembe nyilalló fájdalomtól, a szemeimet kinyitva az épp hogy halványan pislogó lámpáknak köszönhetően nagyjából be tudom mérni a helyet, ahol vagyok. Egy elhagyatott házban. A levegőben érzem a ház poros és átázott szagát.

Az egyik kezemet a fejemhez emelem, és amikor valami forró inkább meleg nedvességet érzek meg a kezemen, rémülten nézem meg az ujjaimat, amelyeken vért veszek észre. Méghozzá a saját véremet.

Cipőkopogások hangjára leszek figyelmes, mire újra fekvő helyzetbe teszem inkább helyezem magam, és a szemeimet szorosan lehunyom. Hallom, hogy egyre közeledik felém, és amikor ideér, egy erős rúgást érzek meg, amely a bordáimon talál el. A rúgás erejétől kiszökik az eddig visszatartott levegő a tüdőmből, és egy fájdalmas nyögés hagyja el a torkomat.

- Ezt a tulajdoni részesedés miatt kapod, te kibaszott kurva! – üvölti egy ismerős hang, egy újabb rúgás kíséretében, és inkább mire összegömbölyödöm a fájdalomtól. - Egy rohadt kurva vagy, akit mindenki csak ajnároz! – hajol le hozzám, majd belemarkolva a hajamba, hátra húzza a fejem, és így kényszerít arra, hogy ránézzek.

Megdöbbenek, amikor felismerni vélem, nem csupán a hangjáról már, hanem az arcáról is. Alig tudom elhinni, hogy ő az.

- Ian... – ejtem ki a nevét, de a hangom csak alig hallható suttogás. – Miért? – kérdezem ugyanezen a hangon.

- Hallgass el, te ribanc! – kiabál rám, és egy akkora pofont kever le nekem, amelytől újra elveszítem az eszméletem...

*Fáj a fejem, de még mindig ott fekszem a barna hajú nő mellett. Egy rendőrnő van itt, aki megakar érinteni, de én elhúzódzkodom tőle.

- Nem! Nem! Nem! Ne nyúlj hozzám! – kiabálok rá, amikor megfog. – Ne! – visítani kezdek, de amikor a saját hangom helyett, egy gyermekded hangot hallatok, eltűnnek a szavak. Nem tudok megszólalni.

Mi történik?Hol vagyok? – kérdezem magamtól, miközben az ágyon fekvő nőt egy fekete hullazsákba helyezik.

Amikor a rendőrnő a karjában kifelé visz a szobából, az ajtóval szemközti tükörben a tekintetem megakad a tükörképemen, amely valójában nem is az enyém. Egy bronzhajú, szürke szemű kisfiú néz vissza rám. Nem! Ez nem lehet! – mondogatom magamnak elképedten, és a tenyereimet az arcomra teszem.

A tükörképen lévő kisfiú mozdulatai pontosan ugyanolyanok mint amilyeneket én produkálok most.

De mégis hogy lehetséges ez? – teszem fel magamnak az újabb kérdést. – Hogyan?

- Most már minden rendben lesz, kicsim! – nyugtatgatni próbál egy számomra ismeretlen nő, aki átvesz a rendőrnőtől.

Próbálom magam kiszabadítani a karjai közül, de olyan erősen tart, hogy nem tudok szabadulni. Amikor meglátom, amint a hullazsákba fektetett nő holttestét tolják, összerezzenek a keserű fájdalomtól, amelyet a szívemben érzek...*
- Ébredj, te ribanc! – térít vissza a jelenbe a férfi, aki elrabolt, megvert... és most pedig az arcomra önt egy üveg vizet.

- Ian, miért? – kérdezem egy fájdalmas nyögés kíséretében. – Miért?

- Mert megkeserítetted az életemet, azért! – sziszegi gyűlölettel a hangjában, és ugyanezt az érzelmet látom szikrázni a kék szemeiben.

- De mégis hogyan? – teszem fel az újabb kérdést, amelyet másodpercekkel később meg is bánok, amikor megragadva a torkomat a hátam mögött álló oszlopnak szorít.

- Fogd be a szád, mielőtt előbb végzek veled, mint ahogyan azt terveztem! – sziszegi dühösen, majd elenged, én pedig háttal csúszom le a hideg betonra.

Az egyik kezemmel a torkomhoz kapok, míg a másikkal a térdemen támaszkodva nézek fel Ian-re.

Nem találok rá magyarázatot a mostani viselkedésére. Eddig annyira kedvesen és barátságosan viselkedett velem, most meg? Megrémít!

Mindössze alig néhány perc telik el, amikor mind a ketten cipőkopogásra leszünk figyelmesek. Ian a karomat megragadva ránt fel hirtelen, és szorít magához erősen. Felnyögök, amikor erősen belemarkol a karomba, és a zsebkés pengéjét a nyakamhoz tartja.

- Maradj csendben! Egy pisszenést se, vagy elvágom a kecses kis torkodat! – morogja a fülembe, miközben arra várunk, hogy az a valaki, akinek a lépteit egyre közelebbről halljuk, végre felfedje magát.

Meglepetten, és egyben haragosan meredek a tőlünk alig pár lépésnyire megálló szőke nőre. Ha nem szorítanának a nyakamhoz kést, és ha nem fájna minden porcikám, akkor most legszívesebben kiszakítanám magam Ian erős vaskarmai közül, hogy aztán elláthassam a baját annak a nőnek, aki miatt nem tudok együtt lenni Ötven árnyalatommal.

- Lám – lám! Ha nem bolondítottad volna magadba Christiant, talán akkor nem így kellene, hogy újra találkozzunk – sétál felénk, mire Ian elenged, - mire én visszahuppanok a nedves kőre - csak hogy aztán egy csókkal üdvözölhesse a nőt.

Elképedek a jelenetet látva, amit Mrs. Robinson észre is vesz.

- Látom elcsodálkoztál azon, hogy én és Jack ilyen közelről ismerjük egymást – jelenti ki, mintsem kérdezi.

- Jack? – kérdezek vissza a nevet hallva, nem foglalkozva a kijelentésével.

- Igen, Jack! Ugyanis ez az igazi neve – bólogat, miközben végigsimít az említett karján, akinek a szája egy széles mosolyra húzódik.

Fintorogva nézek kettőjükre, de legfőképpen a mélységesen gyűlölt nőre.

- Mit akarsz tőlem? – szólalok meg, mikor már nem bírom tovább nézni az undorító enyelgésüket.

Elszakadva Ian-tól, vagy Jack-től, visszafordulva felém, még közelebb lép hozzám.

- Ugyan mit akarhatnék én tőled, kislány? – kérdezi lehajolva hozzám, majd az államat megragadva kényszerít arra, hogy a szemébe nézzek. – Egyszerű. Csak is Christian-t.

- Már nem vagyunk együtt, ezt te is nagyon jól tudod! – mondom állva a hideg tekintetét.

- Ó, igazán? Akkor mégis miért jött utánad, közvetlen azután, hogy te visszatértél Seattle-ből? – teszi fel az újabb kérdést, még jobban megszorítva az államat.

- Miért nem őt kérdezed? – kérdezem gúnyosan.

- Mert nem hajlandó velem szóba állni – feleli dühösen. - Mert engem hibáztat azért, amiért te anno elhagytad! Miattad minden kapcsolatot megszakított velem! - idegesen ereszti el az állam, majd feljebb emelkedve ellép tőlem. – De tudod mit? A mai találkozásunk után, úgy döntöttem, hogy ha Christian nem lehet az enyém, akkor a tied sem lehet! – mondja, és egy fegyvert ránt elő a táskájából.

Mielőtt meghúzhatná a ravaszt, Christian jelenik meg, akit Ian egyből le is támad, azonban Ötvenem gyorsabb, és elhajol a felé lendülő ököl elől...

Te vagy az egyetlen, aki valaha is megérintette a szívemet

Nem engedem...

Nincs más ahhoz fogható érzés, mint amikor az emberben a feltétlen szabadság vágya egy egészséges adag bosszúvággyal keveredik.

A székemre akasztott táskámat olyan hévvel kapom fel a vállamra, hogy máskor igencsak meglepődnék magamon, azonban a mostani helyzetben egy cseppet sem ez izgat a legjobban.

Miközben a visszafele ugrándozó Ana elébe megyek, megpróbálom elfojtani a dühömet, mert attól félek, hogy mindjárt elsírom magam. Úgy tűnik, valami rejtélyes okból az indulataim a könnycsatornáimmal állnak összeköttetésben. Ha dühös vagyok, rendszerint sírva fakadok, ami elég megalázó.

De nem szabad! Nem fakadhatok most sírva! – tiltakozom magamban hevesen a könnyeim ellen, miközben elengedve a fülem mellett Christian idegesen könyörgő hangját, megragadom az időközben, hozzám közelebb kerülő lányom kezét, majd a kocsim felé húzom őt.

- Mami, mi a baj? Miért sietünk így, és hol van Christian? Ő miért nem jön velünk? – ostromol meg a kérdései sokaságával kíváncsian, amikor beültetem a kocsiba.

- Nincs semmi baj, kicsim! Christian... – amikor kiejtem Ötven árnyalat nevét, elcsuklik a hangom. – Neki, nos dolga akadt, így elkellet mennie – hazudom összeszorított fogakkal, közben pedig ezer és ezer szitkot szórok magamra.

Nem akartam neki soha hazudni, és bár most sem akarok, mégsem tudom neki csak úgy megmondani az igazat. Mégis hogy mondhatnám el neki, hogy azért kellet eljönnünk a fagyizóból, mert hirtelen a semmiből megjelent az asztalunknál az a gyerekmolesztáló nőszemély, aki miatt az lett Ötvenből, az, aki?

Sehogy!...

Épphogy beülni készülök a vezetői oldalra, amikor Christian utolér minket. Már semmi esélyem sincs arra, hogy beüljek, mert ő egy csapással visszacsukja a kocsiajtót a helyére, és hogy még véletlenül se tudjak elmenekülni, két kezét közvetlenül az oldalam mellett támasztja ki.

- Mit akarsz? – kérdezem összeszorított ajkakkal.

- Azt, hogy hallgass meg! – feleli kérőn a szemeimbe nézve.

- Mégis miért hallgatnálak meg, amikor nem vagyok kíváncsi a magyarázatodra,úgy, mint ahogyan rád sem? – a hangomból erősen kihallható a cinizmus, amivel egész pontosan nemtörődőmnek igyekszem mutatni magam.

- Akár érdekel a magyarázatom, akár nem, akkor is el fogom mondani! – morogja. – Nem én hívtam őt ide, és tulajdonképpen az sem érdekel, hogy mit keres itt...

- Ó, ugyan már, Christian! – csattanok fel a szavába vágva. – Ahogyan én, úgy te is nagyon jól tudod, hogy mi, vagyis inkább ki miatt van itt – nézek rá jelentőségteljesen, és amikor a sötéten izzó tekintetét egy pillanatra lehunyja, tudom, hogy ő is tudja azt, ami nyilvánvaló.

Telhetetlenül megrázom a fejem, miközben kínosan felnevetek a saját szerencsétlenségemen. Már amikor éppen kezdeném levetni magamról a gátlásaimat, és azokat az indokokat, hogy mégis miért nem szabadna ellágyulnom vele szemben, és már csak egy apró kis valami hiányzik ahhoz, hogy megadhassam neki azt az esélyt amelyet kér tőlem, akkor mint derült égből a villámcsapás megjelenik az a nő. A nő, aki bár a korához képest, nagyon is csinos és elegáns, de mégis, amikor az imént megpillantani véltem, csupa harag, düh és undor fogott el vele szemben.

Még most sem tudom ésszel felfogni, hogy hogyan vetemedhetett egy férjes asszony ilyenre. És miért pont az én Ötvenemet vezette be az ő szadista világába? Miért nem talált valaki mást magának, helyette? Legszívesebben visszarohannék hozzá, és jól megmondanám neki a magamét, de mégsem teszem.

- Ne törődj vele! Ő már réges-rég nem jelent számomra semmit sem. – mondja újra kinyitva a szemeit, mire egy horkanás szerűség hagyja el az ajkaimat. Még hogy ne törődjek vele? Könnyű azt mondani! – Kérlek, Ana! – fogja két keze közé az arcomat. – Nem engedem, hogy közénk álljon, sem Elena, sem pedig bárki más! Csak... csak gyere vissza hozzám! – kérlel, és mintha esdeklést vélnék kihallani a hangjából.

- Mondj igent!

- Nem megy! – suttogom fájdalmasan a választ – Nem tudok.

- Miért teszed ezt velem? Veled? Velünk? – csap dühösen a kocsi tetejére, aminek hallatán egy pillanatra megremegek. – Nem tudlak elengedni, sőt, mi több, nem is akarlak...

- Elég! – vágok ismételten a szavába, jóval hangosabban a kelleténél. – Elég! – ismétlem újra. – Nem akarom, hogy újra az életem része légy! Érted? – a hangom a visszafojtott keserű dühtől remeg. – Menj el! Tűnj el, az életemből, az életünkből! – a kezeimet a mellkasára téve ellököm őt magamtól.

Kihasználva, hogy Christian szinte kővé dermed a szavaimtól, beszállok az autóba, majd indítok.

Az eddig visszatartott könnyeimnek, most szabad utat engedek. Ennyi volt. Eddig bírtam, pedig nem akartam, hogy Ana így lásson, ahogyan azt sem akartam, hogy halljon minket hangosan veszekedni.

- Mami, miért kiabáltál Christian-nal? – kérdezi kíváncsian előre hajolva. – Valami rosszat csinált?

- Nem igazán – nevetek fel keserűen, letörölve a könnyeimet. – Sajnálom, hogy hallanod kellett minket. Ne haragudj!

- Én nem haragszom rád, mami! – mondja – De, ugye ki fogtok majd békülni?

- Nem tudom, kicsim – motyogom fájdalmasan a választ az orrom alatt.

Rosszul érzem magam attól, hogy hazudok neki, de nem tehettem mást. – Még, hogy nem tehettél volna mást? Annyira ostoba vagy, Anastasia! – csattan fel mérgesen egy belső hang a fejemben. – Az lett volna a legjobb megoldás, ha igent mondtál volna Ötvennek.

Nem! Nem! Nem, és nem! – rázom meg a fejem ellenmondásként, majd mielőtt belevethetném magam az ellenérvelésekbe, észreveszem, hogy megérkeztünk Lorenékhez.

Kisegítve Ana-t a biztonsági övből, miután beriasztom a kocsit, követem őt barátnőmék házának ajtajához. Néhány másodperc elteltével Loren nyit nekünk ajtót, akinek bár döbbenet látható az arcán, mégis mosolyogva ölel meg, és invitál minket beljebb. Amíg Ana csatlakozik az udvaron játszadozó Holly-hoz és Chris-hez, addig mi Loren-nel a kanapét célozzuk meg.

Hiába nem nagyon fűlik hozzá a fogam, mégis szóról – szóra elmesélem neki, hogy mi is történt a mai napon onnantól kezdve, hogy Christian és Sia megjelentek a munkahelyemen, egészen a fagyizóbeli jelenetig. Annyira belemerülök a mesélésbe, hogy észre sem veszem, hogy már nem is ülök, hanem fel, s alá járkálok az erkélyajtó előtt.

- Ó, drágám! Biztos vagy te ebben? – kérdezi, miután közlöm vele, hogy most hazamegyek, és véglegesen elküldöm Christian-t.

- Igen. Azt hiszem – felelem, majd mielőtt elindulnék az udvarról beszaladó kislányomhoz guggolok le. – Kicsim, a maminak most el kell mennie egy kis időre.

- De...

- De te addig itt maradsz Loren néniéknél, oké?

- Miért ne aludhatna itt? A gyerekek biztosan nagyon örülnének neki. – szól közbe barátnőm, akinek az ajánlatát mind a ketten nagyon jó ötletnek találjuk.

Így miután megbeszéltük, hogy Sia ma itt alszik, elbúcsúzom tőle, majd megköszönve Lorennek a segítségét, beülök a kocsimba, és már indítok is.

A hazafelé vezető úton ezer és ezer gondolat cikázik a fejemben, ahogyan Loren kérdése is.

Valóban azt akarom, hogy Christian eltünjőn az életemből? – teszem fel a kérdést magamnak, amikor egyszer csak hátulról valaki belém jön.

- Mi a... – szólalok meg, amikor újra ütközést észlelek a kocsimon.

A visszapillantó tükörbe nézve egy sötét autót pillantok meg, aki egy újabb ütközést kísérel meg, szerencsésen.

Amikor már épp félre állni készülnék a mögöttem levő jármű útjából, az újfent ismét a lökhárítót célozza meg. Ekkor elveszítem az irányítást a kormány felett, és egy hangos sikoly tör fel belőlem, amikor a kocsi felborul...

Te vagy az egyetlen, aki valaha is megérintette a szívemet

Váratlan meglepetések

Az elkövetkezendő egy órában erősen lehetett érezni azt a feszültséget, amelyet én is éreztem attól a perctől kezdve, amikor Christian megcsókolt, majd aztán magamra hagyott a fürdőszobában.

Próbáltam elterelni a gondolataimat róla azzal, hogy Pierre–t, kezdtem el arról faggatni, hogy milyen volt a mai napja, amiről izgatottan el is kezdett nekünk mesélni.

Elmondta, hogy a minap csak mert a mai napról mesél... felkereste egy újabb ügyfél, aki nem mellesleg egy fiatal francia énekesnő, és annyira megtetszettek neki a munkái, hogy arra kérte Pierre–t, hogy ő készítse el számára a szombat esti fellépőruháját, aminek persze francia barátom nem tudott nemet mondani.

- Akkor ezek szerint te divattervező volnál, vagy ruha készítő? – kérdezi meg tőle Christian furcsa tekintettel.

- Is – is. Mindkettő – feleli büszkén, amely során miatt én is az vagyok rá.

- Annyira büszke vagyok rád! – ölelem meg, és közben lopva Christianra pillantok, akinek az álla újból megfeszülni látszik.

- Tudom, tudom drágám! – mosolyog rám Pierre, amikor elengedjük egymást, és egy puszit nyom az arcomra, amely során Mr. Grey – nek már nem csakhogy az álla feszül, hanem a szemei is szikrákat szórnak felénk.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egy cseppet sem élvezem a mostani helyzetet, ugyanis számomra is tagadhatatlan, hogy még mindig odáig vagyok érte, de úgy érzem, jobb is, ha ő erről semmilyen módon nem szerez tudomást.

Elszakítom a tekintetemet Ötven árnyalat arcáról, amikor Pierre telefonja örült francia dallamot kezd el játszani. Megrökönyödve meredünk rá, mire ő bocsánatkérően néz vissza ránk, mielőtt fogadná a hívást.

Nem zavartatva magát kezd el beszélgetni a vonalban levő igencsak közeli ismerősével.

- Igen... Hát persze... Jaj, bébi, dehogy is... Igen – igen... Itt Ana–nál... Hogy...? Ahá. Megkérdezem, várj egy picit! – kéri az illetőt, majd egy pillanatra elemeli a mobilját a fülétől, felém fordul – Ricardo az – mondja nekem úgy, minthogyha nekem tudnom is kéne arról, hogy kiről is van szó.

- Hogy, ki? – kérdezzük szinte egyszerre Christian–nal, mire egymásra esik a tekintetünk.

- Tudod, akiről meséltem neked a múltkor. Az a Tallonos fickó, fekete göndör haj, zöld szemek – írja körül az illető jellemét, amikor hirtelen az egyik percről a másikra eszembe jut, hogy kiről is van szó.

- Jaj, igen. Emlékszem már rá. Azóta se tudtam kiszedni a blúzomból a kávé foltot – panaszkodom.

- Ó, ugyan drágám! Hiszen tudod, hogy csak véletlen volt – int egyet a kezével. – Szóval arról volna szó, hogy péntek este lesz egy jótékonysági est a Tallonban, ahova meghívott, és szeretné, ha te is ott lennél.

- Ó, hát nem is tudom – felelem elgondolkodva a meghíváson.

- Kérlek, a kedvemért! – néz rám esdeklően.

- Na jó, rendben – adom meg magam – de csak egy feltétellel.

- Igen?

- Ha a többiek is jöhetnek, és Loren is.

- Megmondom neki, de biztos, hogy nem fog ezért haragudni – mondja, majd közli is a felvetésemet a barátjának. – Oké. Remek, akkor holnap este találkozunk, bébi! – nyomja ki a telefonját. – Szó nélkül beleegyezett.

Amint Pierre visszaül mellém, Kate máris arról faggatja őt, hogy milyen célú lesz ez a jótékonysági est, és hogy kikre is lehet majd ott számítani. Azonban alig telik el néhány perc, Christian mind a kettőjük szavába vág.

- Elnézést, de megtudhatnánk mi is, hogy ki az a Ricardo? – teszi fel a kérdést, miközben azt a vesébe látó tekintetét az enyémbe fúrja.

- Hogy ki is az a Ricardo? – kérdez vissza Pierre. – Ő egy nagyon jó ismerősöm, akivel eléggé jól alakulnak a dol... – kezdi el a magyarázatot, ám én egy Christian – nak szánt kérdéssel, gyorsan közbe vágok.

- Mégis minek akarod tudni azt, hogy ki az a Ricardo?

- Talán mert...

- Gyerekek, azt hiszem ezt nem Sia előtt kéne megvitatnotok – szól közbe Elliot.

- Hogy ki előtt? – kérdezek vissza a fura nevet hallva ezzel megszakítva a szemkontaktust Christian–nal.

- Sia előtt – mutat a közte és a Kate között ülő lányomra.

- Aha, és miért Sia? – nézek rá frusztráló tekintettel.

- Nem is tudom. Csak úgy jött – vonja meg a vállát.

- Nekem tetszik, mami – szólal meg hosszú percek eltelte után, a szóban forgó kis angyalom.

- Ahogyan nekem is, legalább így nem lesz gond azzal, hogy amikor mondjuk neked szólok, Sia is megkérdezze, hogy mit akarok – ért egyet velük Kate is.

- Sia, Sia – ismételgetem magamban a lányomra aggatott becenevet, amely oly idegenül hangzik, de mégis elnyeri a tetszésemet.

Nem sokkal azután, hogy Ana-nak új becenevet adott Elliot, Pierre haza is megy, mivel már a holnapi napon bele szeretne kezdeni új ügyfele ruhájának megalkotásába. Szerencsére Christian az este további részében nem is firtatja tovább a Ricardo-s témát, de amit a szemeiben látni véltem, nagyon is jól tudom, hogy ő ezt a kérdést úgy sem fogja annyiban hagyni...

Lefektetve Sia-t, mindaddig amíg el nem alszik, az egyik kedvenc meséjét olvastatja fel, de kivételesen most nem velem, hanem Christian-nal, aki kihasználva, hogy a lányom teljesen odáig van érte, úgy dönt, hogy ameddig itt Párizsban tartózkodik, nálunk vendégeskedik.

De hát mégis hogyan tudnék nemet mondani a lányomnak, amikor beveti a kiskutyakölyök tekintetet? Sehogy sem.

Így hát akár tetszik nekem, akár nem, azzal a tudattal kell élnem az előttünk álló napokat, hogy nap mint nap egy fedél alatt fogok élni Ötvennel...

***

Mindössze alig két nap telt el azóta, mióta Christian nálunk lakik. Aminek a helyzetét ahányszor csak alkalma adódik rá, ki is használja, hogy minduntalanul a közelemben legyen, és hogy az érintéseivel az őrületbe is tudjon kergetni.

Még most is megremegnek a térdeim, amint felrémlenek bennem a két nappal ezelőtti este emlékei, amikor Christian rám nyitott a fürdőszobában.

*Kilépve a kabinból a fogasról leemelve az egyik törölközőt a testem köré tekerem, míg a másikkal a hajamat dörzsölöm, amikor is a hátam mögött az ajtó kinyílik, és belép rajta Christian.

- Mit... – tenném fel neki a kérdést, amit ő nem hagyva, hogy folytassam, átszeli köztünk azt a pár lépést távolságot, majd az arcomat a két keze közé fogva, az ajkait az enyémekre tapasztja.

Időm sincs gondolkozni avagy visszakozni, máris viszonozom szédítő csókját, amit ő egy halk morgással hálál is meg.

Meg nem szakítva a heves csókunkat az egyik kezével a hajamba túr, míg a másikkal a törölközőn keresztül végigsimít rajtam, mígnem elér a combomig, amelyen a tenyere nyomán a bőröm felforrósodik.

Az ajkait elszakítva az enyémektől lágy csókokkal hinti be a nyakamat, amitől egy halk nyögés hagyja el a számat.

Amikor a combjaimat simogató tenyere egyre fentebb és fentebb kezd el csúszni, megszólal a fejemben a vészjelző csengő, amely révén a tenyereimet Christian mellkasának támasztva ellököm őt magamtól.

- Ezt nem szabad! – suttogom magam elé, még mindig a levegő után kapkodva. Amikor észreveszem, hogy Christian újra meg akar érinteni, feltartva a kezeimet kényszerítem őt a megállásra – Ne!

- Miért? Miért nem szabad, Ana? – teszi fel a kérdést, és akaratom ellenére is közelebb lép hozzám, és újra megérint. – Nehogy azt mondd, hogy nem élvezted azt, amit az előbb csináltam, ugyanis láttam rajtad, és éreztem is, hogy...

- Ezt nem is tagadnám, de...

- De? Csak nem amiatt a Ricardo vagy inkább Pierre miatt? – kérdi felemelve az államat, amelyre egy apró csókot is nyom. – Hm... tulajdonképpen meddig akartad eljátszatni a francia barátoddal, hogy ti egy pár vagytok? – húzza végig az orrát az államtól egészen a nyakszirtemig. – Azt hitted, hogy nem jövők rá?

Csessze meg! – csattanok fel magamban. Tudhattam volna már, hogy őt nem lehet becsapni.

- Akár egy pár vagyunk, akár nem, neked ahhoz...

- Tudom, hogy nem vagytok egy pár. Már akkor sejtettem amikor arról a Ricardo-ról volt szó. Csak azt nem tudtam helyre rakni, hogy valóban miért is tűnt olyan furcsának a viselkedése és a beszéde. De amikor épp távozni készült Pierre, véletlenül meghallottam a beszélgetéseteket – lecsúsztatva a kezét a derekamon, a fenekembe markolva húz magához még közelebb. – Nem mondom, hogy nem gondoltam arra, hogy mennyire szerettelek volna a térdemre fektetni, és elfenekelni téged. De amikor elhagytál és aztán, újra felbukkantál az életemben, megfogadtam, hogy soha többet nem emelek rád kezed, még akkor sem, ha úgy gondolom, hogy igazán megérdemelnéd.

Egy épkézláb mondat sem jön ki a torkomon, annál is inkább egyre több nyögés hagyja el az ajkaimat, amikor az ágyékát az enyémnek feszíti.

- Legszívesebben most letépném a törölközőt rólad, és azon nyomban a magamévá tennélek... – mormogja az ajkaim közé, amelyekre egy utolsó csókot lehel, majd engem elengedve az ajtóhoz lép, és mielőtt kiléphetne rajta, még visszaszól – amit hamarosan meg is fogok tenni...*
Az emlékek hatására egy újabb feltörekvő nyögést igyekezek elnyomni, amikor... amikor az asztalom előtt megpillantani vélem gondolataim főszereplőjét, és a világ legimádnivalóbb kislányát. Meglepetten nézek hol az egyikőjükre, hol a másikójukra.

- Hát ti? – kérdezem, amint kezdek felocsúdni a látogatásuk hatásától.

- Szerettünk volna téged meglepni, mami. Ugye nem baj?

- Nem, dehogy is! – vágom rá azonnal, amikor a karjaimba kapom őt, és megpuszilom az arcát.

- És nekem már nem is köszönsz? – teszi fel a kérdést Christian, egy ellenállhatatlan mosoly kíséretében.

- Szia! – köszönök neki.

- És hol marad az én puszim? – mosolyog még mindig.

Hah, ezt a pofátlanságot! Miért csinálja ezt?

- Mami, tényleg, miért nem adsz Christian-nak puszit? – fordul felém Ana, mire bosszankodva nézek az előttem álló szélesen vigyorgó férfira, akinek az arcához hajolva puszit készülnék adni, ám ő épp akkor fordítja az arcát úgy, hogy az ajkaim az övéihez érjenek.

- Ó, hát milyen nagyra nőtt ez a kislány! – jelenik meg hirtelen Dave az asztalomnál. – Szia kicsilány!

- Dave bácsi! – tartja fel a tenyerét a főnökömnek, aki gyengéden bele is csap.

- Azt hiszem, mi még nem találkoztunk – fordul Christian felé akinek a kezét nyújtja. – Az én nevem David Mirror, én vagyok Anastasia főnöke.

- Örvendek, Christian Grey – rázza meg a kezét.

- Ana, nyugodtan elmehetsz, és a délután további részét a lányoddal és a barátoddal töltheted. Ma már amúgy sincs több feladatom számodra – mondja kedvesen, majd elköszönve tőlünk, az irodája felé veszi az irányt.

- Igazán rendes ez a David – mondja Christian, miközben a parkolóban álló kocsimhoz érünk.

- Igen, az – bólintok rá.

- Mami, elmegyünk fagyizni? – teszi fel a kérdést Ana.

- Persze, kicsim – felelem, majd miután beülünk a kocsiba, a kedvenc fagyizónk felé veszem az irányt.

A fagyizóhoz érve, mint helybeli törzsvendégeket üdvözöl minket Jean, a tulajdonos, aki miután felveszi a rendelésünket, máris nekiáll elkészíteni nekünk a sajátosan különleges fagylaltjainkat.

Kezünkben a fagyijainkkal a hely előtt lévő egyik asztalhoz ülünk le. Amikor körbenézek, és észreveszem, hogy a szomszédos asztalnál ülő, igencsak jó megjelenésű fiatal nők, Christian-t tüntetik ki a figyelmükkel, egy hirtelen ötlettől vezérelve a szám szélén hagyok egy kis fagyit, miután Ana kikéredzkedik a wc-re.

Amint Christian tekintete az ajkaimon állapodik meg, felállva a székéről áthajol az asztalon, és ahelyett, hogy az ujjaival tüntetné el a fagylaltot, az ajkait az enyémekre helyezi.

- Mmm... finom, akárcsak te – suttogja az ajkaimba, amelyre még egy csókot nyom, majd visszaül a helyére.

A szomszéd asztalra pillantva, a féltékenykedő tekintetek láttán az arcomon egy széles vigyor jelenik meg, amelynek Christian hangot is ad.

- Csak nem féltékeny, Miss Steele, amiért fagyit hagyott az ajkán? – húzza fel a szemöldökét kíváncsian.

- És, ha igen? – kérdezem az ajkaimba harapva, mire újból feláll a székéről, és ismételten az ajkaimra veti magát.

Épp, hogy viszonozom a csókját, amikor egy ismerős hang hallatán szétröppenünk. A hang irányába fordulva, a szemeimből hirtelen tűnik el a vágy szikrája, amelynek a helyét a mérhetetlen harag és düh veszi át...

Te vagy az egyetlen, aki valaha is megérintette a szívemet

Ezt nem hiszem el!

Alig hiszem el, amit látok. Nem lehet igaz, hogy itt van. De mégis olyan valódinak tűnik a jelenléte, a hangja, a nevetése, és az a szürke szempár, amely ebben a pillanatban rajtam állapodik meg.

Mielőtt magába szippanthatna a tekintete, megköszörülöm a torkom, ezzel elárulva a nappaliban tartózkodóknak, hogy megjöttem.

- Sziasztok! Christian. – biccentek felé köszönésképp.

- Anastasia! Örülök, hogy újra látlak – mondja egy ellenállhatatlan mosollyal az ajkain.

- Én nem különösképpen – morgom az orrom alatt.

- Szia! – köszönnek vissza Kate-ék.

- Szia mami! – köszön Ana is egy hatalmas mosoly kíséretében, amikor Christian feláll mellőle és felém közeledik.

Azonban én, mielőtt közelebb érhetne hozzám, gyorsan a konyhába masírozok, ahova nagy pechemre ő is követ.

Miközben ki pakolok a bevásárlótáskából, amiben ő a segítségét nyújtja, ügyelve arra, hogy a többiek ne hallják meg, számon kérem az ittlétének okáról.

- Te mit keresel itt, Christian? – kérdem az arcára pillantva.

- Most éppenséggel neked segítek kipakolni? – kérdez vissza furcsa tekintettel.

- Tudod hogy értettem! – nézek rá jelentőség teljesen.

- Hát nem nyilvánvaló? – kérdi, miközben úgy intézi, hogy zsákutcába kerüljek közte és a konyha pult között.

Amikor újra abba a a hihetetlenül gyönyörű szép szempárba nézek, amelyben a tűz és az uralkodási vágyat megvillanását látom , akaratlanul is az ajkamba harapok.

Észreveszem, hogy amikor a tekintete a szemeimről az ajkaimra vándorol, egy hatalmasat nyel.

- Ne rágcsáld az ajkad! – szól rám vágytól elfúló hangon, amely olyan szinten kezdi felpezsdíteni a véremet, hogy csak hajszál híján múlik, hogy az ajkaira nem vetem magam.

Mielőtt elveszíthetném a fejemet, épp akkor, mintegy isteni áldásként, de megszólal a csengő, mire kiszabadulva Christian karjai közül, az ajtóhoz trappolok.

- Ana drágám, minek neked a telefon, ha fel sem veszed? – teremt le egyből Pierre, akinek miután kinyitom az ajtót, be is lép mellettem a házba, majd egy apró csókot lehel az arcomra.

- Neked is szia, Pierre – motyogom rekedten, még mindig az előbbiek hatása alatt állva.

- Mi a baj, olyan sápadt vagy. Minden rendben? – kérdezi aggodalmasan, mire átölelem, majd halkan suttogva válaszolok:

- Persze, csak itt van...

- Ki van itt? – kérdi kíváncsian, és a nyakát nyújtogatja mellettem.

- Christian – felelem, minek hallatára először kérdőn, majd megdöbbenten néz rám.

- Az a Christian? A milliárdos expasid?

- Igen, ő az.

- De hogy kerül ide? Várjunk csak... – esik egy pillanatra gondolkodóba – ha itt van, akkor az azt jelenti, hogy nagyon is komolyan gondolta azt, hogy nem fog rólad lemondani – jelenti ki.

Ekkor segélykérő tekintettel nézek rá, mire ő hitetlenkedve megrázza a fejét, majd a derekamat átölelve a nappali felé tol.

Ana, amint megpillantja a vendégünket, Pierre-hez szalad, aki nevetve veszi fel őt a karjaiba, majd amikor leteszi őt és köszönti Kate-et és Elliot-ot, bemutatom Christiannak, aki a konyhából kilépve, épp egy doboz tojást tart a kezében..

- Pierre, hadd mutassam be neked Christian-t, Elliot fivérét. Christian, ő pedig itt az én Pierre-em.

Igyekszem az utolsó szót hatásosan kiejteni, amellyel úgy látszik el is érem a várt hatást, ugyanis amikor Christian meghallja a „Pierre-em” kifejezést, az állkapcsa megfeszül, majd a kezében levő doboz tojás hangos csattanással ér földet.

A Christian által csapott kisebb zajra hirtelen néma csend telepszik a lakásra. Mindannyian Christianra meredünk döbbenten, aki még mindig megfeszült állal mered a lábai előtt heveredő törött tojásokra.

Az ijedt csendet, amely közénk telepedett, néhány perc múlva már Ana édesen hangzó kacagása veszi át. Ránézve arra a gyönyörű kislányra, akit a sajátomként nevelhetek az én ajkaim sem bírják tovább visszafojtani a nevetést, amely robbanásszerűen fakad ki belőlem, amihez pillanatokon belül a mellettem álló Pierre, Kate és Elliot nevetése társul.

- Na tesó ezt aztán jól megcsináltad. Oké, hogy a tojást felverve szereted, de azért ennyire? – lép Elliot a fivére mellé, és jól hátba veregeti.

- Pofa be, Elliot! – morog rá Christian, majd egy bocsánatkérő mosolyt ereszt meg felém – Bocsánat.

- Ugyan, semmiség az egész – felelem, miközben elindulok a takarítószerekért.

Amíg Pierre, Kate-ék és Ana a nappaliba vonulnak vissza, Christian szerencsétlenül mellém guggolva próbál segítséget nyújtani nekem, amelyet én visszafojtott nevetéssel el is fogadok.

- Lenne egy kérdésem, amire az őszinte válaszodat akarom hallani, Ana – támasztja meg a két kezét a fejem mellett a fürdőszobában, miután kezet mosunk.

- És mégis mi volna az a kérdés? – kérdem egy megadó sóhaj közepette.

- Mi van közted és az a francia ficsúr között? – a ficsúr szót enyhe gúnnyal a hangjában ejti ki, amire nem tudok nem megejteni egy mosolyt – Mégis mi olyan mulatságos, Miss Steele? – kérdi csúfondáros mosollyal.

- Csak nem féltékeny, Mr. Grey? – kérdezek vissza.

- Ez nem válasz volt – jelenti ki, még mindig várva a válaszomra.

- Mégis miért akarod ennyire tudni? Hiszen már mondtam neked, hogy ami köztünk volt, annak egyszer és mind... – az ujját az ajkaimra téve hallgattat el.

- Csak ugyan nem képzeled azt, hogy még egyszer ilyen könnyen megszabadulhatsz tőlem, amikor nagyon is jól tudom, hogy te is annyira akarsz engem mint ahogyan én téged?– mormolja a kérdést egészen közel az ajkaimhoz, miközben az előbb még ajkaimon lévő ujjával a nyakamon simít végig.

Az ajkaimba harapva fogom vissza a feltörni készülő sóhajaimat, amelyet a szavai és az érintései váltanak ki belőlem.

- Már megint az ajkad rágcsálod! – néz rám rosszalló tekintettel. – Direkt csinálod, mi? – kérdezi, és végighúzza az orrát a nyakszirtemen. – Tudod, hogy nem szeretem, ha játszanak velem...

- Én... én nem játszom veled, Christian!

- Nem? Tényleg nem? Akkor elárulnád végre nekem, hogy ki a fene ez a Pierre? – húzza össze a szemöldökét, amikor a szemembe néz.

- A barátom! – jelentem ki, határozottan tartva vele a szemkontaktust.

- Szóval a barátod. És mégis mi... mióta?

- Már egy jó ideje – felelem egyszerűen.

- Már egy jó ideje – ismétli el újra a feleletemet, gúnyos hangnemben – és le is feküdtél vele?

Hirtelen köpni – nyelni nem tudok az újabb kérdését hallva. Megrökönyödött tekintettel meredek a válaszomra kíváncsian váró szemeibe.

- Ehhez aztán meg végképp semmi közöd nincsen! – förmedek rá néhány pillanattal később, amikor már sikerült visszafognom magamat attól, hogy képen töröljem.

- Dehogy nincs! – csattan fel mérgesen.

- Nem! Hozzám már rég, nincs semmi közöd, Christian! – állom tüzesen haragos tekintetét. – Ez az én életem, amivel azt és úgy kezdek, amit, és ahogyan csak akarok. Senkinek nem tartozok magyarázattal arról, hogy éppen kivel mit csinálok, neked meg aztán főleg nem! Fogadd el, hogy én már túlléptem rajtad! – a hangom határozottan cseng, holott pedig nem vagyok az, és bár tudom, hogy ő képes átlátni rajtam, azért mégis abban reménykedem, hogy most az egyszer nem fog.

Azonban eléggé naiv vagyok ahhoz, hogy olyasmiben reménykedem, amelyben úgy is tudom, hogy tévedni fogok. El sem hiszem, hogy ennyire átlát rajtam... vagy egyszerűen még most sem sikerült a színészi tehetségemet profizmusra csiszolni.

- Ezt nem hiszem el! Épp ugyanannyira nem tudtál túllépni rajtam, ahogyan én terajtad. Valld be! Valld be végre, hogy...

- Elég! – vágok hirtelen a szavába. – Azt hiszel, amit akarsz, engem nem érdekel. De most már eressz el! – lökném el őt magamtól, de ő nem ereszt.

- Nem hiszek neked. De egy valamit jól jegyezz meg, Ana! Soha nem mondtam le rólad, mert nem tudtam, és ahogyan eddig, úgy most sem fogok. Vissza foglak szerezni, kerül amibe kerül. Bármi áron, de egy szép napon – amelyet remélek, hogy nem is olyan sokára lesz -, újra az enyém leszel – mondja, és hogy nyomatékot is adjon a szavainak, egy erőszakos csókot lehel az ajkaimra, majd ellökve magát a faltól és egyben tőlem, kilép a fürdőből...