Prológus
Sétálni indulok, de nem tudom
merre tartok. Vannak pillanatok, mikor már elbizonytalanodok, nem tudom hová
tartozok, vagy kiben bízhatok.
Egy kis idő
elteltével beülök egy csendes kis kávézóba, ahol egy forró csésze teát
rendelek. Amíg a teámra várok, kipakolom a pár hónappal ezelőtt vett
laptopomat, és a selyem borítású – fedeles emlék könyvet. Amelybe a mindennapi
érzelmeimet írom le.
Lassan megérkezik a
teám is, amely mellé nem kérek semmi mást. Egy aprót kortyolok a forró citromos
nedűből, amely égető lávaként csúszik le a torkomon.
Felnyitva a laptopot,
a „Napló” címet viselő szöveges dokumentumot nyitom meg – amelyet talán,
idővel egyszer majd átnevezek - , és újra gépelni kezdek, s közben kizárok
mindent és mindenkit magam körül...
„Kezdem
úgy érezni, csak egy elveszett lélek vagyok.
Boldogtalanság fátyla borítja be
a testem, csak arra várok, hogy valaki fogja meg a kezem, mutassa meg nekem a
helyes jövőhöz vezető utat.
Szabadítsatok ki
innen, hogy elfelejtsem a keserű múltat! – kiáltanám ki hangosan, hogy
mindenki hallja a segélykiáltásomat. De mégsem teszem.
Pedig azt mondtam
magamnak, hogy mostantól erős leszek, annak ellenére, hogy egyes egyedül vagyok
és sírok. Azt mondtam magamnak, hogy mostantól boldog leszek, és nem aggódok,
annak ellenére, hogy akit szerettem, elvette minden boldogságom. Azt mondtam
magamnak, hogy mostantól a magam ura leszek annak ellenére, hogy titokban még
most is szeretem őt.
Azt mondtam magamnak,
hogy mostantól megpróbálok túllépni azon a valakin, akit szeretek, annak
ellenére, hogy most is sírok, miközben gépelem mindezt és arra a valakire
gondolok.
Nehéz azt tettetni, hogy boldog
vagy, nehéz próbálkozni, és nem szeretni azt a valakit. Nehéz továbblépni,
mikor úgy érzed, egyes egyedül vagy...
Fekete tintával fehér
lapra írok, sötét könnyem hull, pedig fényes nappal sírok. Kívül vidámság,
arcomon mosoly ragyog, belül keserűség s magány foglya vagyok...”
A kézfejemmel
letörlöm a könnyeimet, majd mikor észreveszem, hogy a kávézó lassan kezd
kiürülni, visszahelyezem a könyvet és a laptopot is a táskámba.
Magam mögött hagyva
némi pénzt a teám rendelése miatt kilépek a kávézó ajtaján, és elindulok az
egyik irányba.
Nem zavar a késői
idő, amely szerint már este nyolc óra is elmúlt. És ahelyett, hogy hazamennék,
és otthon elmélkednék a holnapi nap miatt, egy gyönyörűen kivilágított parkba
tévedek be, ahol az egyik pad hát támlájára felülve az égre emelem a tekintetem.
Pár napon belül mégis
találkozni fogok azzal a férfival, akit öt évvel ezelőtt elhagytam, s akit, bár
mint tudatlanul próbálok elfeledni, mégsem tudok.
Vajon eszébe jutok–e
még néha? Vagy azóta már a számtalan alávetettjei elfeledtettek engem, s ma már
én is csak egy vagyok neki a sok fél között?
Egyet azonban
biztosan tudok, hogy nem engedem... hogy ha viszont látom, legyen akármilyen
szívdöglesztő is... lássa rajtam, hogy még mindig érzek iránta valamit, s ebben
az új énem és az új életem nagyszerű segítségem lesz majd. Legalábbis ebben
bízom.
Nagyot sóhajtva,
felállok... éjfél van, júniusi nap, állok a bűvös hold alatt... majd végül
ráveszem magam a hazaindulásra...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése