(Bella)
Nem sokkal később, kopogtatást hallottam
az ajtómon. Amitől, ha ember lennék biztosan vadul kalimpálna a szívem, a
viszontlátás öröme miatt. Mély levegőt véve, léptem az ajtóhoz. Amit azonnal ki
is nyitottam, boldog mosollyal az ajkaimon.
Azonban az örömet, átvette a döbbenet.
Ugyanis az ajtóm túloldalán egy személy helyett, kilenc vámpír állt. Mire
megemészthettem volna a dolgokat, hirtelen valaki felkapott és erősen tartva a
testemet forgott velem körbe egy párszor.
S ez a valaki nem más volt, mint Adam.
Akinek a szemeibe pillantva, ugyan azt a boldog csillogást láttam, amit az én
szemeimben is láthatott. Ami nem más volt, mint a viszontlátás öröme.
Pár perc pillanatnyi ideig a szemeimet
lehunytam, hogy mélyen belélegezhessem a régen érzett fahéj illatot.
Nem sokkal később, Adam a lábaimra
állított, majd a körülöttünk lévő vámpírokra nézett.
Én is feléjük pillantottam.
Először a tekintetem, egy magas méz
szőke hajú srácra siklott. Akinek az arcán, éles vámpírlátásomnak köszönhetően,
egy pár apró harapási és karcolási hegeket véltem felfedezni.
Akkor
ő nem más lehet, mint Jasper. – ismertem fel, Adam
történetéből. Mellette, egy alacsony rövid fekete hajú lány állt, akinek az
arcán egy ezer wattos mosoly virított. – Ő
akkor csak is Alice lehet.
Róla a pillantásom, egy gyönyörű szintén
méz szőke hajú lányra esett. Akinek az arcáról csak is csupa ridegséget, és
utálatot véltem felfedezni. De, hogy miért érzett így azt nem értettem. Hiszen
nem is ismer. S ekkor, ért utol a felismerés, hogy ő bizonyára Rosalie. Aki mindenkivel ellenségesen viselkedik.
Ő mellette, egy magas igen nagydarab srác állt, akinek az arcán szintén egy
ezer wattos mosoly virított. De, valahogyan neki ez viccesen állt. Ő, csak is Emmett lehet, a család
humoristája. Mellettük, egy alacsony szív alakú arcú, barna hajú nő állt.
Amikor a tekintetünk találkozott, valami furcsa érzés kerített hatalmába. Amit
nem tudtam, hova tenni. Őt, egy szőke hajú férfi ölelte át, aki körülbelül
ugyanolyan magas lehetett, mint Jasper. Ők
nem más lehettek, mint a két családfő, Esme és Carlisle – aki nem mellesleg,
orvos is -.
Ballra fordítva a tekintetemet, egy
barna hajú lányra esett, akinek a szemei a többiektől eltérően, a barna és a
vörös árnyalatában úszott. Nem tudom miért, de valami nem stimmelt vele. Azonban,
mielőtt bárkinek is feltűnhetett volna az elmerengésem, a pillantásomat a
mellette álló alakra emeltem.
Bronzvörös haja, kócosan meredezett szét
a feje tetején. A többiek szemei is, és Adamé is, messze sem voltak olyan
gyönyörűek, mint az övé. Szinte örvényként, szippantottak magukba azok a
csodálatos aranybarna szemek. Amikor a napfény illata az orromba kúszott,
képtelen voltam a szemeimet lehunyni. Ezzel elszakítva a tekintetemet az
övéitől
Soha nem éreztem, hozzá hasonló illatot.
Soha nem láttam hozzá hasonlót, aki… aki akár egy pillanatra is, de valami
furcsa érzéseket keltett volna fel bennem…
-
Bells, Bella! Bells,
jól vagy? – gondolataimból, egy ismerős hang térített vissza. Aki nem más volt
Mint Adam.
-
Igen, jól vagyok.
Bocsánat, csak elmerengtem valamin. – nyögtem ki zavartan. – Menjünk inkább be.
– invitáltam be őket a házba.
Majd miután mindenki helyet foglalt a
nappaliban, a tekintetemet akaratlanul is de, ő rá emeltem. Azonban amikor
megpillantottam, hogy a barna hajú lány, a kezeit az övéire kulcsolja, egy
hatalmas gombóccal a torkomban, fordítottam a fejemet Adam felé.
-
Aj, de idióta vagyok. –
csapott a fejére hirtelen.
-
Ezt eddig is tudtuk
öcsi. –szólt közbe, a nagydarab srác nevetve, mire a mellette ülő szőke
szépség, a fejére csapott. – Au. Ezt most miért kellett? –dörzsölte meg az ütés
helyét. Mire az arcomon, egy mosoly jelent meg.
-
Bells, hadd mutassalak
be téged a családomnak. Mert gondolom, te már felismerted őket. –nézett rám,
mosolyogva.
-
Szinte, nap, mint nap
csak róluk meséltél. – néztem rá nevetve. Amitől a kanapén ülök is halkan
kuncogtak. – Isabella, de szólítsatok csak Bellának. –fordultam feléjük,
kedvesen.
-
Úgy örülök, hogy végre
megismerhettünk téged. Adam már annyit mesélt rólad, hogy alig vártuk… hogy
találkozhassunk veled. Éppen ezért amikor felhívott téged, s
megtudta/megtudtuk, hogy itt vagy Forksban, mindenképpen jönni akartunk mi is
vele. Remélem, nem baj. –állt elém Alice, s miközben elmagyarázta az itt létük
valódi okát, a végén kölyökkutya tekintettel nézett rám. Ajaj. Itt valami
rosszat sejtek! –villant fel a fejemben, a pirosló vészjelző lámpa. Adam elmondása
szerint, ha Alice ilyen szemeket mereszt valakire, akkor, valamit akar, vagy
inkább vásárolni akar. – Ugye, hétvégén eljössz velem vásárolni? El kell jönnöd
velem.
Ekkor Adamre néztem, aki csak fej rázva
mosolygott.
-
Alice, kicsim. Ne
támadd le szegény Bellát, rögtön az első alkalommal. –szólt rá, Esme kissé
megróva őt, de láttam rajta, hogy mosolyog fogadott lánya, kérésén.
-
Na, kérlek Bella.
Légyszi, légyszi! – kért még mindig.
-
Van más lehetőségem is?
–kérdeztem, sóhajtva.
Majd hirtelen a nyakamba ugrott.
-
Hidd el, remekül fogunk
majd szórakozni. – mondta, miután eleresztett, s visszatért párja – Jasper
mellé.
-
Előre is részvétem
Bella! – intézte hozzám a szavait Emmett. Nem kellett, hogy megkérdezzem, miért
mondta ezt. Mert már hallottam arról, hogy Alice-cel kész, ön gyilkosság
vásárolni, menni.
-
Kösz. De, egyedül csak
is akkor vagyok hajlandó menni, ha mindenki jön velünk. – vázoltam fel.
-
Nem. Nem és nem! Ez
kizárt dolog! – kezdett tiltakozásba Emmett, akivel Jasper is egyet értett.
-
Részemről rendben.
Amúgy is, kellene még egy pár új ruha. – rántotta meg a vállát, beleegyezően
Rosalie. Bár az arcán az unottság jelét véltem felfedezni.
-
Mi is benne vagyunk,
ugye Edward? –nézett a barna hajú lány –akinek a nevét, még most sem tudom – a
mellette ülőre, aki eléggé a gondolataiba merülhetett, ha nem figyelt a
beszélgetésünkre.
Majd miután, a lány beavatta őt is a
hétvégi programunkba, egy pillanat erejéig a tekintetét az enyémbe fúrta, majd
unottan megrántotta a vállát.
-
Mi is benne vagyunk. –mondta
Esme, mosolyogva.
-
Akkor fiúk ti is. És
nem is ellenkezhettek, mert akkor egy jó ideig nem is érhettek hozzánk.
–vigyorgott a két ellenkező fiúra, Alice. Akik bosszankodva, néztek a
párjaikra.
-
És te Adam? –kérdeztem,
felé nézve.
-
Bár nekem sem sok kedvem
van hozzá, azt hiszem nekem is kötelező lesz mennem. –forgatta meg a szemeit,
miközben a húga a válasza alatt mindvégig helyeslően bólintgatott.
-
Na, akkor ezt meg is
tárgyaltuk! Jó móka lesz. –csapta össze a kezeit Alice, boldogan.
-
Ja! Csoda lesz, ha nem
nyiffanunk ki a végére. –felelte grimaszolva Emmett.
Miután megtárgyaltuk, a hétvégi közös
programunkat. Adam bemutatta nekem a barna hajú lányt. Akiről mind kiderül,
egykor Volturi tag volt. De, most már az ő családjukhoz tartozik. S mivel, a
Volturinál emberi véren élt, így ezért kissé nehezebb neki át állni az
állatvérre. S éppen ezért, olyan a szeme amilyen. Tudtam meg. Ahogyan azt is,
hogy Lily –nek hívják.
Alaposabban végig mérve, gyönyörű lány.
Aki igazán illik is Edwardhoz. Ők ketten szép párt alkotnak. Amint ezt
kimondtam magamban, a torkomba egy újabb adag gombóc szorult.
De
mégis miért? –kérdeztem magamtól, miközben
türelmesen hallgattam amint Adam arról mesél, hogy mik történtek vele az idő
alatt, mióta nem találkoztunk. Nem akartam azzal a kérdéssel foglalkozni, hogy
miért. Helyette igyekeztem, inkább Adamre figyelni. Aki iránt, már sokkal
régebb óta, többet érzek, mint barátság.
Mivel Adam családja kíváncsi volt az én
verziómra, hogy miként is találkoztunk Adammel, s hogy miért is vagyok most
éppen Forksban. Ezért én kezdtem el, mesélni a történetemet. Azonban a
szüleimről, nekik is csak annyit meséltem, mint amennyit Adamnek meséltem.
Minthogy, a tizenhetedik születésnapomon
tudtam meg az igazat arról, hogy akiket éveken keresztül a szüleimnek hittem,
azok nem is az igazi szüleim. Majd ezt a hírt megtudva, elrohantam otthonról,
amikor összefutottam egy nomád vámpírral, aki megharapott. S ha Adam nem mentett
volna meg, akkor már azon az estén meghaltam volna. Meséltem nekik arról is,
hogy Adam hogyan és mint segített nekem, kezelni a szomjúságomat és a
képességemet.
Miközben a történetemet meséltem,
éreztem valami különöset. Mintha valaki a pajzsomon próbálna át hatolni.
A tekintetemet végig futtattam Jasperen,
Alicen, Edwardon s végül Lily-n is. Próbáltam rájönni, hogy nem –e valamelyikük
akarná rajtam használni a képességemet.
Amikor félbe hagytam az elkezdett
mondatott, mindannyian kérdőn tekintettettek rám, kivéve őt. Akitől már az első
pillanattól kezdve, rossz előérzetem volt.
-
Bells, mi történt?
–lépett mellém Adam.
De nem válaszoltam, helyette még mindig
Lily-re pillantottam. Aki még mindig próbált át törni a képességemen.
-
Hiába erőlködsz. –
szólaltam meg, egy kis idő után. – Úgy sem fog sikerülni. – nevettem fel
halkan, amikor Lily döbbenten fordult felém.
-
Mi nem fog neki
sikerülni? –kérdezte, Alice értetlenül.
-
Kérdezd meg őt.
–mutattam felé.
-
Én… én nem…
-
Mondd, hogy nem a
képességedet akartad rajta használni?! –förmedt rá hirtelen Adam. Amitől, a
lány ijedten Edwardhoz húzódott.
-
Hogy mi? –kérdezték
egyből a többiek is.
Azonban ő, szótlanul hallgatott tovább.
Mielőtt azonban bármelyikünk is megszólalhatott volna, Rosalie hangja
mindannyiinkba belé fojtotta a szót.
-
Még is mi a fenét
képzelsz te? Van fogalmad arról, ha nem lenne a pajzs körülötte, akkor akár meg
is ölhetted volna?! S vele együtt minket is?!
Nem elég, hogy befogadtunk, de már rögtön gyilkolni is akarsz újra? Nem
is ismered őt, akkor meg mi a francért akartad rajta használni azt az átkozott
képességet? … Tudtam, hogy ostoba és felelőtlen döntés volt téged a családunkba
fogadni. Mivel a többiek bíztak benned és mivel idővel Edward párja lettél,
nagy nehezen, de mégis elfogadtam, hogy a családunk tagja lettél. Azonban
mindig is sejtettem, hogy nagy hiba volt.
-
Én… én, nem…. –szólalt
volna meg Lily, de Rosalie félbeszakította.
-
Na, én nekem aztán
magyarázkodhatsz, meg mentegetőzhetsz! De mind hiába, mert nem érdekel. –
Rosalie szemei szinte szikrákat szórtak a benne felgyülemlő dühtől. Hallottam
amint Esme-ék arra kérik Jaspert, hogy nyugtassa le, azonban ő akárhogyan is
próbálta rajta használni a képességét nem tudta. Rosalie nem hagyta, hogy
lenyugtassák.
Dühős, volt. Ami érthető is volt. Bár
gondoltam, hogy nem feltétlenül, értem aggódott. Hanem leginkább a szerelméért,
és a családja tagjaiért. Akik egy olyan képességnek a hatása alá is kerülhettek
volna, amelyet bár nem tudok, hogy mi is, - de Rosalie viselkedése, és a
többiek reakciója láttán – minden bizonnyal nagyon veszélyes lehet.
A Rosalie-ról hallottak alapján, és a
mostani viselkedése után, rádöbbentem arra, hogy ő messze nem, azaz ember mind,
akinek mutatja magát. S mint akinek más látja őt.
Ő, igazság szerint csak a családját
védelmezi. S ezért nem is enged akárkit közel magához. Hiszen, soha nem tudni
igazán, hogy kiben is bízhatunk meg. S hogy kiben nem.
Ezek szerint, ő sem kedveli Lilyt.
Remek, egy közös pontunk már van.
Amikor Emmett át akarta ölelni, a még
mindig dühtől tajtékozó szerelmét… Rosalie, egy hirtelen mozdulattal az ajtó
felé igyekezet. De még előtte, egy mondatra hátra fordította a fejét.
-
Ettől a perctől fogva,
egy percig sem leszek hajlandó egy szörnyeteggel – egy fedél alatt lakni. –
mondta, majd elviharzott.
-
Én, nem ezt akartam.
Nem tudom, hogy mi ütött belém. Én annyira sajnálom. –nézett felém Lily,
bűntudatos tekintettel.
Azonban nem tudtam, hogy őszintén mondta
azt, amit most mondott, vagy sem. Az eddigi rossz előérzeteim, eddig még
egyetlen egy alkalommal sem csaptak be. De, mi van, ha most, őszinte volt?
–merült fel bennem ez a gondolat.
És mi van akkor, ha mégsem volt őszinte?
–kérdezte egy másik hang a fejemben.
Most ha nem lenne oda kint, egy dühtől
tajtékozó vámpír. Ha nem lenne, egy aggódó szerelmes srác. És ha nem lenne
mellette egy egyben aggódó, és mérges család. Akkor talán még le is álltam
volna a gondolataimmal foglalkozni. De,
így? Nem tudtam.
Emmett már épp az ajtó felé vette volna
az irányt, amikor késztetést éreztem arra, hogy megállítsam őt. Elé álltam,
majd belenéztem féltő és egyben aggódó szemeibe.
-
Ne! – raktam a kezeimet
a mellkasára. – Tudom, hogy szereted és, hogy félted őt. De, hagyd, hogy én
menjek utána. –kértem, kérőn.
-
Em. Hagyd, hogy Bella
menjen utána. – érintette meg Adam, bátyja vállát. Aki egy pár perces vonakodás
után, beleegyezően bólintott.
Ezután, kilépve az ajtón,
beleszippantottam a levegőbe – rózsa illat – után kajtatva. Követve az illatot,
magamban azon gondolkodtam, hogy mégis mit fogok majd mondani neki.
Kissé kezdtem nevetségesen érezni
magamat, amiért egy olyan személy után futok, akit valójában nem is ismerek.
De, nem is akartam ezzel foglalkozni.
Helyette, folytattam a keresését tovább.
Körülbelül egy óra, futás után a szél
felém fújt egy rózsa illatot, ami kizárólag csak is az övé lehetett. Egy
megkönnyebbült sóhaj hagyta el ajkaimat, miután megpillantottam őt. Azonban
amikor oda értem mellé, a megkönnyebbülést átvette a döbbenet, és egyben az
aggodalom.
Ugyanis hét idegen vámpír állt támadásba
előttünk.
-
Látom, még sem vagy
egyedül cica baba! – nevetett fel közülük az egyik, akinek hosszú sötét haja, és
vérvörös volt a tekintete.
-
Minek jöttél utánam?
–sziszegte oda nekem Rosalie, miközben próbálta magát kiszabadítani, a
vaskarmok közül. Sikertelenül.
-
Azért, hogy
visszavigyelek! – feleltem a kérdésére.
-
Azt hiszed, hogy azt
hagyni is fogom? –kérdezte meg ugyanaz a férfi, aki az imént is beszélt.
-
Igen. Vagy különben
megöllek. – morrantam rá.
Erre ő felnevetett, majd éreztem amint
valaki hátulról le akar fogni. Mielőtt hozzám érhetett volna, megfordultam.
Majd kicsavarva a kezeit, rántottam egyet rajta. S egy hirtelen mozdulattal
letéptem a fejét. Ebből is látszik, hogy Adam jó hatással volt rám, a
kiképzések terén.
-
Engedd el őt, és
ígérem, hogy meghagyom az életedet! – néztem újból a férfira.
Aki idegesen felnevetett. Azután
Rosalie-hoz lépett, és az egyik kezét az arcára tette. Mire Rosalie torkából,
egy éles sikoly szakadt fel.
-
Te is, ahogyan a kis
barátnőd velünk jöttük, vagy végig nézetem veled, ahogyan lassú halált hal?! –
mondta az ajánlatát, miközben a kezeit a mellkasán kulcsolta össze.
-
Ne… ne tedd! –nyögte
Rosalie, elfúlóan.
-
Rendben. De, ha egy még
egyszer akár te, vagy a többiek is a képességeiteket használjátok, akkor
esküszöm, hogy végzek veletek! – morogtam, elfogadva az ajánlatát.
-
Fogjátok. –szólt az
embereinek, akik megragadtak és maguk után hurcoltak minket.
Tudtam, hogy nem tehettem mást. Még a
képességemet sem használhattam, mert akkor vele együtt azt a férget is a
pajzsom alá vontam volna. Mivel, akármikor megérinthette volna őt.
Ha, meg küzdök velük. Akkor akár
bármelyik pillanatban megölhették volna Rosalie-t. Aki nélkül, képtelen lettem
volna hazatérni.
Hogy, hogyan s mint fogom tudni
kiszabadítani magunkat, azt nem tudom. De, valamit ki fogok találni. Kerüljön
bármibe is, de Rosalie-t mindenképpen vissza fogom juttatni a családtagjai közé…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése