( Bella szemszög)
Lassan egy hónapja, hogy elhagytuk Phoenixet, és pontosan ennyi ideje már, hogy ebbe az esős kisvárosba költöztünk. Lehet, hogy hihetetlenül hangzik, de szeretem ezt a helyet. Szeretem az eső illatát, tulajdonképpen mindig is szerettem. Tempi kérésére, itt is elmentünk a kórházba, hátha találunk egy jó szemorvost... de sajnálatunkra szemorvost eddig nem alkalmaztak. Hiába mondtam, Tempinek és Seeley-nek hogy én már beletörődtem abba, hogy soha többé nem fogok majd látni, és hogy elfogadtam a sors adta életemet. Hiszen, mért higgyek egy olyan dologba, ami voltaképp lehetetlenség? Ha eddig nem tudták visszaadni a látásomat, akkor ezután se fogják.
Az elején gyűlöltem, hogy ilyen sors jutott nekem, hogy mindig mindenhova segítséggel tudtam csak menni, vagy épp csinálni bármit is. De lassan, beletanultam az önállóságba. Egy idegen számára, ki nem ismer, látszatra nem hinné el, hogy látás sérült vagyok. Ezt egyedül is csak Tempinek és Booth-nak köszönhetem. Nélkülük, kitudja, mi lenne velem. Habár, a baleset óta eléggé magamba zárkóztam, és senki felé nem nyíltam, megfogadtam Seeley tanácsát. Ha már az iskolatársaimmal nem barátkozom, még ha ők mindig is kedvesen és szeretet teljesen bánnak velem, még sem érzem azt, hogy bármelyikük előtt, teljes mértékben megbízhatók, akkor találjak magamnak olyan elfoglaltságot, amellyel el tudom tölteni a szabad óráimat. Amikor az osztálytársaim, vagy bárki más, beszélgetésbe elegyedik velem, válaszolok a kérdéseikre, vagy épp én is kérdezgetek tőlük dolgokat, de olyat, mint a barátok/barátnők szoktak csinálni, azt én nem csinálom. Meg fogadva Seeley tanácsát, a Forksi óvodában kezdtem el dolgozni, mint óvónő iskola utáni órákban. Nem tudom mi vezérelt arra, hogy elfogadjam az óvónői posztót. Talán a húgom iránt érzett hiány, volt az, ami arra vezérelt, hogy a gyerekek között kell lennem. Velük boldognak érzem magam, és ami a szívemben torzuló fájdalmat illeti, egyedül csak ők tudják enyhíteni.
Néha magam is meglepődöm, hogy velük minden olyan gondtalannak és boldognak tűnik. Sokkal természetesebben fogadtak el, engem vakként, mint mások. Talán, egy fajta ösztöneik miatt vagy, mert nem is értik igazán mennyi bajjal, és gonddal jár az, ha valaki mindenét elveszíti. De kívánom is hogy, egyikőjük se élje át mindazt, amit én.
Ma, is mint eddig minden nap, iskola után Seeley jön értem és visz el az óvodáig.
- Szia, Bella! –nyom egy puszit a homlokomra. –Mehetünk a rossz boonsokhoz?
- Szia, Booth! Te javíthatatlan vagy! –rázom meg a fejem mosolyogva. –Mehetünk.
Beszállva a kocsijába, ami egy fekete BMW x7-es, indulunk az oviba. Az óvodába érve, amint a lábamat beteszem az épület ama termébe ahol épp lenni szoktunk, a gyerekek rögvest az ölelésükbe zárnak, ami hatalmas boldogsággal önt el. Miután sorban mindenkit köszöntök, elbúcsúzom Seeleytől, majd Suzan, aki a munkatársam félre hív egy röpke pillanatra.
- Bella, ma jött egy új gyerek az óvodákba, aki eléggé különös gyereknek nézz ki, és hát a családja is eléggé furák. De azért, bemutatnálak neki, ha nem gond. –mondja Suzan.
Miközben, Suzan hozzám beszél, olyas fajta érzés kerít hatalmába, mint ha valaki figyelne, s hallaná a beszélgetésünket...
- Adam, hadd mutassam be neked Izabellát, ő is itt dolgozik – szólít meg valakit.
- Adam Cullen –hallok meg egy gyerekes hangot.
Ami sokkal másabb volt, mint a többi gyerek hangja. Milyen szépen cseng.
- Szia! Én Izabella Swan vagyok, de szólíts csak Bellának, és kérlek, tegezz. Rendben? –kérdezem, mire abba az irányba nyújtom a kezemet, amerre őt érzékelem.
- Rendben –fogja meg a kezemet. –Tényleg igaz az, amit a többiek mondanak, hogy te nem látsz?
- Igen, igaz –felelem, mosolyt erőltetve az arcomra.
- Megkérdezhetem, hogy mi történt veled? –kérdezi kíváncsian, miközben leülök a viszonylag mellette lévő székre.
- Majd máskor elmesélem. De most játszunk egy kicsit a többiekkel. Oké? –kérdezem, terelve ezt a témát.
Adam beleegyezése után, kézen fogom őt, majd a többieknek szólván játszani kezdünk.
Már jóval túl vagyunk a délután négy órán is, amikor azt veszem észre, hogy a többiek egyre jobban kezdik megkedvelni Adamet. Ennek tudatában mosoly ül az arcomra. Elgondolkozva Suzan szavain, miszerint eléggé különös Adam, én is felfedezni vélem benne a különöst. Van benne valami, ami miatt olyan mintha ismerném őt régebb óta.
De hisz ez lehetetlen, ugyan is semmilyen Cullen-re nem emlékszem, ahogyan arra sem hogy ismerném őket. De akkor mért van bennem ez az érzés? Nem tudom, talán idővel kiderül.
Vagy sem.
Lassan elérve az öt órát, mindenkiért jönni kezdenek a hozzá tartózóik. Nagy sajnálatomra, Brennen hamarabb jön értem, így nincs alkalmam meg ismerni Adam szüleit, vagy éppenséggel a hozzá tartózói egyikét.
Haza érve, Booth már kész vacsorával vár minket. Amit valljunk be, isteni volt. Hát, Tempi mellett volt is ideje meg tanulni főzni – gondoltam magamban. Emlékszem, amikor először próbálkozott a főzéssel az egész konyha olyan volt, mint ha egy tornádó söpört volna végig rajta.
Vacsora közben, mint eddig minden alkalommal most is mindenki elmeséli, a napját. Ugyan is Tempi-nek ez a szokása, Seeley elmondása szerint, ez örökké tartani fog...
Elköszönve tőlük, felmegyek a szobámba, ahol egy forró fürdő után, álomra hajtva a fejemet szenderedem el az álmok világában.
De ekkor még nem is sejtvén, hogy a holnapi nap milyen eseményekkel kecsegtet majd nekem.....
( Edward szemszög)
Mennyi minden megváltoztathat egy emberben/jelen esetünkben, vámpírokban, ha egy új személy jelen meg az életében?! Aki fényt hozz egy olyan családba, kik hiába szeretik egymást, kitartanak egymás mellett, és védelmezik egymást, mégse végtelenül boldogok.
Nos, velünk ez megtörtént.
Megtörtént az, amire a családom tagjai mindig is vágytak.
Emlékszem, épp a nagy közös családi vadászatból tértünk haza, amikor is egy kis csöppséget találtunk a házunk előtti nagy tölgyfa alatt, betakarva egy baba pólyával. Mint mindenkit nagyon meglepett, az hogy egy kis gyermek árválkodott egyedül kint ebben a hideg időben. Rose mit sem törődve velünk, rögvest a karjaiba kapta a kis csöppséget ki a folytonos sírását abba hagyni kezdte. Rosalie ránk pillantva, avval a vágyakozó tekintetével, amit a gyerek váltott ki belőle, egyértelműen mindenki arra gondolt, hogy magunkhoz vesszük őt. Rose, mint sejthető volt, nagyszerű anyja lett a kis Adamnek. Igen, Adam. Ugyan is Rose ezt a nevet adta a „fiának”.
Habár, a mai napig sem derült fény arra, hogy kik is lehetnek a szülei, a mi családi körükben is mindenki más számára, mi vagyunk a családja, és Rosék pedig a szülei.
Mivel, a többiek a házat rendezték be, én vállalkoztam arra, hogy elmegyek Adamért az óvodába. Aki mondhatni, a keresztfiam. A mai napig is hálás vagyok érte Emmettéknek amiért, én lehettem a keresztapja a fiúknak. Leparkolva az óvoda előtt, rögvest ki is pattanok a kocsimból, és már a folyósón lépdelek tovább. Mikor elérkezem az ő csoportjának ajtajához, bekopogva nyitom ki az ajtót. Ekkor az orromat finom frézia illat csapja meg. Körbe nézve sajnos, nem lelem eme csodálatos illat gazdáját.
Amint Adam észrevesz, hatalmas mosollyal az arcán rohan felém. Leguggolva vártam, hogy az ölembe vethesse magát.
- Keresztapu! Hogy – hogy te jöttél értem? Azt hittem, hogy anyáék jönnek majd értem –mondja kissé szomorkásan.
- Azért én jöttem érted, mert ők a házat és a szobádat rendezik be –felelem, miközben egy puszit nyomok a homlokára.
-Á... Elnézést, én Susan Mayer vagyok. A kis Adam óvónője –mutatkozik be, egy harmincas éveiben járó, barna hajú nő. /*Milyen, helyes ez a fiú...Kár hogy ilyen fiatal. ... Aj, elfelejtettem Bellának megemlíteni, hogy a pénteki napon a gyerekek hozzá tartózói is jelen lesznek majd az óvodában, akik soron követik majd a munkánkat. Hogyan is felejthettem el? Azért felejtetted el Suzan, mert nem ott jár az eszed ahol kéne! Na, majd felhívom és elmondom neki, nem is... majd holnap. */
- Örvendek. Edward Cullen, Adam nagybátyja! –felelem, miközben a gondolatai hallatán igyekeztem visszafogni az apró kuncogásomat.
De velem ellentétben, Adam nem tudja visszafojtani, s hangos kuncogásba kezd bele.
Ugyan is, mint később megtudtuk ő is olvassa a gondolatokat.
- Öm, szeretném közölni, hogy, a pénteki napon, hogy valakinek a családjukból akinek, nem lesz semmi programja, vagy egyéb fontos dolga azt szeretettel várjuk óvodánkban. Ugyan, is mint minden gyereknek a csoportban a szülei, vagy épp hozzátartozói a pénteki napon, soron követhetik, a gyermekük időtöltését, fejlődését és a mi munkákat –fejezi be a felhívást.
- Köszönöm, hogy szólt. Majd át adom a szüleinek. Viszlát –köszönök el, felvéve egy mosolyt.
- Viszontlátásra Suzan néni! –köszön el integetve Adam.
- Viszlát, Edward! Szervusz, Adam! –köszön el az óvónő is tőlünk, majd távozunk.
Haza érve, amint keresztfiam beér mellettem a házba, egyszer csak kirobban belőle a nevetés. Mire, mindenki kérdő tekintettel tekint, hol Adamra, hol pedig rám.
- Nekem is mondjátok már el, hogy mi ilyen vicces! Én is nevetni akarok! –kéri Em csillogó szemekkel, mire Adam már a padlón ülve nevetgél tovább.
- Csak az óvónője bugyuta gondolatain. Ugyan is miután gondolatban, lerendezte magában, hogy hogyan is nézek ki, saját magát dorgálta meg. Adam pedig e kezdett el nevetni –miután elmesélem nekik, amit az óvónő gondolataiban olvastunk, ők se bírják megállni nevetés nélkül.
Miután, Adam megvacsorázott és megfürdött, Esme altatja el mostan. Ami következtében mindenki a saját szobájába megy, ahogyan én is.
Beérve a szobámba, ledőlök a fekete bőr kanapémra, majd az oviban érzett csodás frézia illatát elevenítem fel magamban....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése