( Edward szemszög )
Miért, kell egy tiszta szívű, kedves, szépséges lánynak ennyit szenvedni? Nem szenvedett már épp eleget? Ha tehetném, s ha tudnám, most azonnal vissza is mennék a múltba, hogy megmentsem őt ettől a borzalmas, keserű fájdalomtól, és vele együtt a szeretteit is. De ez lehetetlen. Hiszen, a múlton változtatni már nem lehet. Pedig, mennyivel jobb és egyszerűbb lenne, ha visszamehetnénk a múltba.
Bár, tudnék valamit tenni, hogy ne lássam az én angyalomat szenvedni. Bár, lenne valami, amivel őt boldoggá tudom tenni....
Hiába, kiszakította magát az ölelésemből, ezzel elhárítva azt a lehetőséget, hogy megízlelhessem megy piros ajkait, mégsem tántorított el attól, hogy fel adjam azt a reményt, hogy jobban meg is merhessem őt. Hiába, alig pár szót, váltottam vele, akkor is valamit elindított itt bennem legbelül. Olyan, érzelmeket, mint amiket eddig még soha senkinek sem sikerült, elő csalnia belőlem.
Ő, nem csak rejtély számomra, hanem valami sokkal több. Tudom, s érzem, hogy minden egyes vele töltött pillanat számomra, maga a mennyország. Ha létezik mennyország, akkor az az amikor vele vagyok. Mellette, nem kell megjátszanom magam –még ha nem is tudja, rólam ki azaz mi is vagyok valójában -. Vele ön magam lehetek. Nélküle, minden egyes perc maga egy kín szenvedés.
Amikor vele vagyok, mintha az idő és a tér megállna....
Bár tudnám, hogy ő hogyan is vélekedik rólam?
Épp a szobámban a kanapémon, az én angyalomról ábrándoztam, amikor is Alice kopogtatott be a szobámba.
-Szabad. –mondtam magam elé meredve, ugyan is tudtam, hogy úgy is meghallotta.
-Csak, azt szerettem volna veled közölni, hogy vendégeink érkeznek. Még hozzá a Denali klán. – mondta húgom, sejtelmesen.
Amit nem értettem, az az volt, hogy miért épp sejtelmesen, közölte velem azt a tényt, hogy vendégeink érkeznek, s hogy valamit nagyon is rejteget előlem a gondolataiban.
-Alice, elmondanád hogy mit is titkolsz előlem? –húztam fel a szemöldököm, kérdően.
-A-a. Minden a maga idejében... azaz hamarosan majd megtudod. –mondta rám kacsintva.
Majd, nevetve hagyta el a szobámat.
Még is mit tudhat ő amit én nem? S vajon mért titkolózik előttem?
-Edward! Úgy hiányoztál! –zavart ki a gondolataimból, Tanya hirtelen üdvözlése.
-Tanya. Te is nekem! –öleltem, meg.
-Már kezdtem, azt hinni, hogy rég el is felejtettél engem! –mondta, sértődöttséget tettetve.
/*Vajon, miért tűnik ennyire felszabadultabbnak Edward? Olyan furcsa. Talán, még is sikerült valamit elérnem, azzal kapcsolatosan, hogy felkeltsem a figyelmét? Áááá... ez lehetetlen... Habár, számomra ez felemelő érzés lenne, de akkor se hiszem, hogy én lennék az oka eme új viselkedésének.*/
-Tudom, hogy hallottad a gondolataimat.. s bocsánat is az ábrándozásaimért. De, kíváncsi vagyok arra, hogy mi is az oka annak, hogy így megváltoztál? –tette fel a kérdését.
-Nincs semmi baj. Már megszoktam! –mondta, vigyorogva, mire oldalba bökött.
-Na de most tényleg, áruld már el!
-Na, jó. Elárulóm.. mert tudom, hogy akkor addig nem fogsz békén hagyni.
Meg adóan, sóhajtottam egyet, majd elmeséltem neki a változásom okát.
Bár, kissé csalódott volt Tanya, amiért egy „ember lány” sokkoltabb jobban keltette fel a figyelmemet, mint ő maga.
Igaz, Tanya is gyönyörű szép, de Bella szépségéhez nem ér fel. Ahogyan senki más sem.
-Ez a lány, jól elvette az eszedet. De úgy gondolom, hogy mind hálásak lehetünk neki azért, amiért kiszedett téged abból, a bú komorságból amiben voltál eddig. Tudod, sokkal jobban tetszik ez az éned, mint a bukómóros éned. Remélem, nem haragszol meg a következő kérdésemért. De szeretném, megkérdezni, hogy addig amíg itt leszünk, meg is merhetem majd? Mert igazán, szeretném megismerni, azt az embert aki ennyire elvarázsolt téged.
-Nem is tudom. Tudod, amikor épp megakartam őt csókolni, kitért előle, s ezzel ki is szakította magát az ölelésemből. S nem tudom, hogy ő tulajdonképpen mit is gondol rólam. –mondtam, kicsit szomorkásan.
-Szerintem, azt gondolja rólad. Hogy egy kedves, és megértő lelkű ember vagy ki. Azaz, ha tartana tőled, akkor nem hiszem hogy neked sírta volna ki magát, a minap. Lehet, hogy csak egy kissé megijedt. Hiszen, még nem is ismer igazán. Bizonyára kell neki egy kis idő, hogy fel fogja a saját érzéseit, s azt is hogy létezik, olyan személy ki más fajta érzelmekkel közeledik hozzá, mint az eddigi személyek. Úgy – hogy, ne csüggedj, és ne siesd el a dolgokat. Hagyd, hogy a dolgok szépen – lassan sorjában, menjenek.
Meg fontolva Tanya tanácsait, és mondatait, döntöttem el, hogy bármi is legyen, én Bella mellett leszek. Még akkor, is ha ő csak a barátjaként tekint majd rám.
-Köszönöm, Tanya.
-Nem kell semmit, sem megköszönnöd. A barátod vagyok, és rám mindig számíthatsz mindenben. –mondta, ő majd felállva mellőlem, hagyta el a szobámat.
Az elkövetkező három napban, nagy sajnálatomra, avagy bánatomra Bella nem jött iskolába. Már – már az aggodalmam, és az ijedségem az első napon a tető fokára hágott, Carlisle megnyugtatott, hogy minden a legnagyobb rendben van az angyalommal, csak az újabb szemvizsgálatok miatt, hiányzik a tanórákról.
Szinte ezalatt a két nap alatt,amint Carlisle hazaért, egyből „szerelmem” hol léte alól, kérdeztem. Szerelmem? Milyen, furcsa megnevezés, de még is gyönyörű szó. Vajon, ez lenne az az érzés, melyet Bella iránt érzek? A szerelem? Ha, ez akkor örömmel hívom őt így... egyenlőre még csak magamban...
Suliból hazatérve, Esme-Carlisle, Carmen - Elezaer és Alice kivételével –az utóbbi se én se pedig a többiek nem tudták, hogy hova is mehetett -, mind a nappaliba telepedtünk le, ahol a lányok akarata végett, mi fiúk képtelenek voltunk egy „romantikus-vígjáték” filmet meg nézni. Bár, nem volt annyira rossz a film, de annyira jónak se nevezhető. Lehet, hogy végig untuk volna az egész filmet, ha Em időnként vicces utánzásokkal nem kezdett el volna bennünket traktálni.
-Emmett te javíthatatlan vagy! –mondtam, nevetve miközben megéreztem, a csodás frézia illatot.
-Sziasztok! –lépett be húgom, és Bella a nappaliba.
Ahol minden szempár feléjük irányult.
-Sziasztok. Bella, de jó téged újra látni. –szólalt fel elsőnek, nővérem.
Aki fel is pattanva a kanapéról, köszöntötte szerelmemet.
-Rose. Én is örülök neked. –felelte, mosollyal az arcán.
-Helló Bella!
-Szia Bellus! Már kezdtem azt hinni, hogy jött valami „szőke herceg fehér lovon”, se elrabolt téged előlünk... S akkor szegény Edy fiú, egyedül maradt volna... Áúú! Héj, ezt miért kellett? –dörzsölgette, Em az ütésemmel ért tarkóját.
Bella, ökör bátyám szavai hallatán, elpirult. Mely csak még gyönyörűbbé tette, arcát.
-Szia Bella. Örülök, hogy látlak. –léptem én is közelebb hozzá.
Mire, ő legnagyobb megilletődöttségemre, megölelt, s így köszöntött engem.
Amint tudtam, s éreztem hogy most nem fogja magát kiszakítani az ölelésemből, a kezeimet a derekára csúsztatva, szippantottam bele, az eper illatú hajába.
Eközben húgom, hirtelen ötlettől fogva valahonnan egy fényképező gépet kapott elő, s készített rólunk egy közös képet. Amin én és szerelmem állunk. Lehet, hogy máskor tiltakoztam volna ezért az ötletéért, de most felettébb sem jutott ilyen az eszembe. Ugyan is, így szerelmemet ölelve, mérhetetlen boldogság öntött el. Hogy, végre a karjaimban tarthatom őt...
Akarva – akaratlanul, de el kellett engednünk egymást. Ugyan is a lányok szerették volna meg ismerni Bellát.
Így miután Tanyaék bemutatkoztak szerelmemnek, felkísérték őt Rose szobájába, ahol a kérdéseikkel traktálták az én angyalomat.
Miközben, a csajok fent pletyiztek, megérkeztek Carlisleék is, akikkel Adam is megérkezett. Sorba köszöntött mindannyiunkat, majd úgy döntött hogy fel megyen, beköszönni a lányoknak....
-Csak nem Bellához van szerencsénk? –kérdezte apám, aki a levegő szippantva, fel ismerte szerelmem illatát.
-De. Alicesszel jött, s most pedig fent van az emeleten Rossékkal. –feleltem.
-Ő az a Bella, akiről meséltetek? –kérdezte egyszerre Carmen, és Elezaer.
-Igen, ő az. Bella hadd mutassam be neked, a nővérünket Carment, és a férjét Elezaert. –mutatta be Tanya Bellának, Carmenéket, miután lejöttek az emeletről.
-Jó estét. –köszöntötte őket Bella.
-Jaj, kérlek. Ne magázz minket. Tegezz csak nyugodtan. –szólalt meg Carmen.
-Rendben. De nekem most már haza kell, hogy menjek. Örülök, hogy megismerhettelek titeket.
Már épp köszönt volna el, amikor is Alice, megszólalt:
-Bella, mi lenne, ha itt töltenéd velünk a hétvégét?
-Mi? Én, nem is tudom. –mondta zavartan.
-Ugyan már Bella. Kérlek mondj igent. Légyszi, légyszi! –kérte, őt húgom.
-De... Tempiék...
-Ők már beleegyeztek, abba hogy nálunk töltsd ezt a hétvégét. –vágott a szavába húgom.
-Bella, mi mindannyian azt szeretnénk, ha nálunk töltenéd a hétvégét. –mondtunk egyszerre, a többiekkel.
Mire, szerelmem ajkait gyöngyöző nevetés hagyta el.
-Hát jó. Rendben. –felelte.
-Juhééé... Aj... annyira jó lesz. Majd meglátod. –mondta, pattogva Alice, és Rose.
Majd, Esme és Carmen a konyhába mentek vacsorát készíteni szerelmemnek, és kereszt fiamnak. Elezaer és Carlisle pedig, apám dolgozó szobájába mentek. Mi pedig ülő helyzetbe téve magunkat, néztünk meg egy újabb filmet.
Mivel, szerelmem köztem és Tanya között foglalt helyett, így egész idő alatt a film helyett, a figyelmemet csak is Bellára fordítottam.
....ekkor még nem is sejtve, hogy milyen meglepetésekkel és sors fordulatokkal kecsegtet majd nekünk, az előttünk álló hétvége.....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése