Nem engedem...
Nincs más ahhoz fogható érzés, mint amikor az emberben a feltétlen szabadság vágya egy egészséges adag bosszúvággyal keveredik.
A székemre akasztott táskámat olyan hévvel kapom fel a vállamra, hogy máskor igencsak meglepődnék magamon, azonban a mostani helyzetben egy cseppet sem ez izgat a legjobban.
Miközben a visszafele ugrándozó Ana elébe megyek, megpróbálom elfojtani a dühömet, mert attól félek, hogy mindjárt elsírom magam. Úgy tűnik, valami rejtélyes okból az indulataim a könnycsatornáimmal állnak összeköttetésben. Ha dühös vagyok, rendszerint sírva fakadok, ami elég megalázó.
De nem szabad! Nem fakadhatok most sírva! – tiltakozom magamban hevesen a könnyeim ellen, miközben elengedve a fülem mellett Christian idegesen könyörgő hangját, megragadom az időközben, hozzám közelebb kerülő lányom kezét, majd a kocsim felé húzom őt.
- Mami, mi a baj? Miért sietünk így, és hol van Christian? Ő miért nem jön velünk? – ostromol meg a kérdései sokaságával kíváncsian, amikor beültetem a kocsiba.
- Nincs semmi baj, kicsim! Christian... – amikor kiejtem Ötven árnyalat nevét, elcsuklik a hangom. – Neki, nos dolga akadt, így elkellet mennie – hazudom összeszorított fogakkal, közben pedig ezer és ezer szitkot szórok magamra.
Nem akartam neki soha hazudni, és bár most sem akarok, mégsem tudom neki csak úgy megmondani az igazat. Mégis hogy mondhatnám el neki, hogy azért kellet eljönnünk a fagyizóból, mert hirtelen a semmiből megjelent az asztalunknál az a gyerekmolesztáló nőszemély, aki miatt az lett Ötvenből, az, aki?
Sehogy!...
Épphogy beülni készülök a vezetői oldalra, amikor Christian utolér minket. Már semmi esélyem sincs arra, hogy beüljek, mert ő egy csapással visszacsukja a kocsiajtót a helyére, és hogy még véletlenül se tudjak elmenekülni, két kezét közvetlenül az oldalam mellett támasztja ki.
- Mit akarsz? – kérdezem összeszorított ajkakkal.
- Azt, hogy hallgass meg! – feleli kérőn a szemeimbe nézve.
- Mégis miért hallgatnálak meg, amikor nem vagyok kíváncsi a magyarázatodra,úgy, mint ahogyan rád sem? – a hangomból erősen kihallható a cinizmus, amivel egész pontosan nemtörődőmnek igyekszem mutatni magam.
- Akár érdekel a magyarázatom, akár nem, akkor is el fogom mondani! – morogja. – Nem én hívtam őt ide, és tulajdonképpen az sem érdekel, hogy mit keres itt...
- Ó, ugyan már, Christian! – csattanok fel a szavába vágva. – Ahogyan én, úgy te is nagyon jól tudod, hogy mi, vagyis inkább ki miatt van itt – nézek rá jelentőségteljesen, és amikor a sötéten izzó tekintetét egy pillanatra lehunyja, tudom, hogy ő is tudja azt, ami nyilvánvaló.
Telhetetlenül megrázom a fejem, miközben kínosan felnevetek a saját szerencsétlenségemen. Már amikor éppen kezdeném levetni magamról a gátlásaimat, és azokat az indokokat, hogy mégis miért nem szabadna ellágyulnom vele szemben, és már csak egy apró kis valami hiányzik ahhoz, hogy megadhassam neki azt az esélyt amelyet kér tőlem, akkor mint derült égből a villámcsapás megjelenik az a nő. A nő, aki bár a korához képest, nagyon is csinos és elegáns, de mégis, amikor az imént megpillantani véltem, csupa harag, düh és undor fogott el vele szemben.
Még most sem tudom ésszel felfogni, hogy hogyan vetemedhetett egy férjes asszony ilyenre. És miért pont az én Ötvenemet vezette be az ő szadista világába? Miért nem talált valaki mást magának, helyette? Legszívesebben visszarohannék hozzá, és jól megmondanám neki a magamét, de mégsem teszem.
- Ne törődj vele! Ő már réges-rég nem jelent számomra semmit sem. – mondja újra kinyitva a szemeit, mire egy horkanás szerűség hagyja el az ajkaimat. Még hogy ne törődjek vele? Könnyű azt mondani! – Kérlek, Ana! – fogja két keze közé az arcomat. – Nem engedem, hogy közénk álljon, sem Elena, sem pedig bárki más! Csak... csak gyere vissza hozzám! – kérlel, és mintha esdeklést vélnék kihallani a hangjából.
- Mondj igent!
- Nem megy! – suttogom fájdalmasan a választ – Nem tudok.
- Miért teszed ezt velem? Veled? Velünk? – csap dühösen a kocsi tetejére, aminek hallatán egy pillanatra megremegek. – Nem tudlak elengedni, sőt, mi több, nem is akarlak...
- Elég! – vágok ismételten a szavába, jóval hangosabban a kelleténél. – Elég! – ismétlem újra. – Nem akarom, hogy újra az életem része légy! Érted? – a hangom a visszafojtott keserű dühtől remeg. – Menj el! Tűnj el, az életemből, az életünkből! – a kezeimet a mellkasára téve ellököm őt magamtól.
Kihasználva, hogy Christian szinte kővé dermed a szavaimtól, beszállok az autóba, majd indítok.
Az eddig visszatartott könnyeimnek, most szabad utat engedek. Ennyi volt. Eddig bírtam, pedig nem akartam, hogy Ana így lásson, ahogyan azt sem akartam, hogy halljon minket hangosan veszekedni.
- Mami, miért kiabáltál Christian-nal? – kérdezi kíváncsian előre hajolva. – Valami rosszat csinált?
- Nem igazán – nevetek fel keserűen, letörölve a könnyeimet. – Sajnálom, hogy hallanod kellett minket. Ne haragudj!
- Én nem haragszom rád, mami! – mondja – De, ugye ki fogtok majd békülni?
- Nem tudom, kicsim – motyogom fájdalmasan a választ az orrom alatt.
Rosszul érzem magam attól, hogy hazudok neki, de nem tehettem mást. – Még, hogy nem tehettél volna mást? Annyira ostoba vagy, Anastasia! – csattan fel mérgesen egy belső hang a fejemben. – Az lett volna a legjobb megoldás, ha igent mondtál volna Ötvennek.
Nem! Nem! Nem, és nem! – rázom meg a fejem ellenmondásként, majd mielőtt belevethetném magam az ellenérvelésekbe, észreveszem, hogy megérkeztünk Lorenékhez.
Kisegítve Ana-t a biztonsági övből, miután beriasztom a kocsit, követem őt barátnőmék házának ajtajához. Néhány másodperc elteltével Loren nyit nekünk ajtót, akinek bár döbbenet látható az arcán, mégis mosolyogva ölel meg, és invitál minket beljebb. Amíg Ana csatlakozik az udvaron játszadozó Holly-hoz és Chris-hez, addig mi Loren-nel a kanapét célozzuk meg.
Hiába nem nagyon fűlik hozzá a fogam, mégis szóról – szóra elmesélem neki, hogy mi is történt a mai napon onnantól kezdve, hogy Christian és Sia megjelentek a munkahelyemen, egészen a fagyizóbeli jelenetig. Annyira belemerülök a mesélésbe, hogy észre sem veszem, hogy már nem is ülök, hanem fel, s alá járkálok az erkélyajtó előtt.
- Ó, drágám! Biztos vagy te ebben? – kérdezi, miután közlöm vele, hogy most hazamegyek, és véglegesen elküldöm Christian-t.
- Igen. Azt hiszem – felelem, majd mielőtt elindulnék az udvarról beszaladó kislányomhoz guggolok le. – Kicsim, a maminak most el kell mennie egy kis időre.
- De...
- De te addig itt maradsz Loren néniéknél, oké?
- Miért ne aludhatna itt? A gyerekek biztosan nagyon örülnének neki. – szól közbe barátnőm, akinek az ajánlatát mind a ketten nagyon jó ötletnek találjuk.
Így miután megbeszéltük, hogy Sia ma itt alszik, elbúcsúzom tőle, majd megköszönve Lorennek a segítségét, beülök a kocsimba, és már indítok is.
A hazafelé vezető úton ezer és ezer gondolat cikázik a fejemben, ahogyan Loren kérdése is.
Valóban azt akarom, hogy Christian eltünjőn az életemből? – teszem fel a kérdést magamnak, amikor egyszer csak hátulról valaki belém jön.
- Mi a... – szólalok meg, amikor újra ütközést észlelek a kocsimon.
A visszapillantó tükörbe nézve egy sötét autót pillantok meg, aki egy újabb ütközést kísérel meg, szerencsésen.
Amikor már épp félre állni készülnék a mögöttem levő jármű útjából, az újfent ismét a lökhárítót célozza meg. Ekkor elveszítem az irányítást a kormány felett, és egy hangos sikoly tör fel belőlem, amikor a kocsi felborul...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése