(Bella)
Talán csak percek, talán csak órák
telhettek el azóta, hogy egy barlangba tévedtünk. Amelynek a belsejéig
hurcoltak minket. Majd mind a kettőnket egy vasajtó mögötti kis szobaféleségben
hagytak.
-
Előre szólok, hogy
semmi esélyetek sincs arra, hogy innen kiszabaduljatok. Mert amint az ajtóhoz
értek, egyből elégtek. Aminek persze, egyáltalán nem örülnék. –intézte még
hozzánk a szavait félvállról az idegen vámpír, mielőtt véglegesen ránk
zárhatták volna az ajtót.
Akit már az első pillantásnál a pokol
legmélyebb bugyraiba kívántam.
Rosalie-ra pillantottam, aki továbbra is
ellenszenves tekintettel mért végig. Éppen ezért jobbnak láttam, nem
megkísérletezni egy beszélgetést. Inkább
hagytam őt a saját gondolataiban, s visszatértem az enyémekhez. Amelyek az
körül jártak, hogy hogyan és miként tudnám kiszabadítani magunkat. A sok
gondolat között, egyik sem volt éppen a legfelemelőbb terv. De, továbbra is
törtem a fejemet egy jobb megoldás után. Hátha…
Egy időre elegem lett a sok agyalásból,
ezért inkább próbáltam más felé terelni a gondolataimat. Legalábbis egy kis
időre. Azonban ez nem igazán bizonyult jó ötletnek, ugyanis az eszembe jutott
Edward és a gyönyörű aranybarna szemei. Valamiért úgy gondoltam, hogy ez
helytelen. Mármint, hogy olyan pasi körül forognak a gondolataim, aki körül
éppenséggel nem szabadna. Hiszen, ő Adam igazi testvére. Aki iránt a mi napig
azt hittem, hogy sokkal több érzelem fűz, mint, szimpla barátság; avagy mint
szimpla testvéri kapcsolat. De akkor ott abban a pillanatban, amikor a
tekintetem egybe fonódott az övével. Rádöbbentem, hogy amit érzek Adam iránt,
az nem szerelem. Még egyetlen egy kis szikrája sincs ennek a szónak, vele
kapcsolatban. Ami miatt egy kicsi csalódottságot is éreztem.
Hiszen annyira vártam arra, hogy újra
láthassam őt. Hogy újra magam mellett tudhassam.
Azonban azt is tudnom kell, hogy én soha
sem lehetek az a lány, akit Edward szerelemmel szeretni fog. Ugyanis ott van
neki Lily. Akivel szép párost alkotnak. De én mi vagyok Lily-hez képest? Semmi.
Lehet, hogy Lily múltja sáros. Lehet,
hogy valóban nem akart bántani. S éppen ezért, bár úgy hiszem, nem igazán fogom
keresni a társaságát, még sem haragszom rá. Hisz nem is ismerem őt.
Gondolataimból az ajtónyikorgó hangja
térített vissza a valóságba. És az ajtón ismételten az a féreg lépett be, két
emberével együtt.
-
Te szöszi velem jössz!
– jelentette ki, ellenmondást nem tűrő hangnemben. – Már előre látom, hogy
milyen remekül fogjuk érezni magunkat. Ez az éjszaka mindkettőnk számára
felejthetetlen lesz. Oly annyira, hogy az után meg sem fog fordulni abban a
csinos kis fejedben, hogy megszökj tőlem. – nézett, kaján vigyorral Rosalie-ra,
akit eközben már a karjánál fogva rángatta az ajtóig.
Ekkor Rosalie szemében olyasvalamit
láttam meg, ami hirtelen ösztönzésre késztetett.
Félelmet; gyötrődést; és mérhetetlen
fájdalmat láttam azokban az aranybarna szempárokban. Nem értettem igazán
ezeknek az értelmeknek az okát. De csak a sejtelmeimre tudtam hallgatni.
Tudtam. Vagy legalábbis gondoltam, hogy mégis mire utalt ez a féreg.
Egy szerelmes lányt készül olyasvalamire
kényszeríteni, amit ő nem akar. S ha az megtörténik, amit éppen tervezni készül
vele, akkor onnan nincs kiút. Bemocskolva érezné magát utána Rosalie. Képtelen lenne,
úgy viszonyulni szerelméhez, mint ezelőtt. Nem bírná elviselni, ha az a
személy, aki a világot jelenti neki, megérinti. Mind végig magán érezné annak a
mocsoknak az érintéseit. Ami miatt saját magától is undorodna.
Bár velem ilyen még nem fordult elő, még
is sok mindent tudok az ilyenekről.
Ha valakit megerőszakolnak, onnantól
kezdve már semmi sem lesz számára olyan, mint régen. Mindent más szemmel lát.
Képtelen más férfiak érintését elviselni.
Sok olyan fiatal és már idősebb nővel
találkoztam már, akik átestek már az ilyen helyzeteken.
És ha ez Rosalie-val is megtörténik,
akkor… minden összeomlik körülötte, és a családja körül. Amit egyszerűen nem
hagyhatok. Nem hagyhatom, hogy tönkre tegyen ez az alak egy örök életre szóló,
kapcsolatot.
Cselekednem kell valamit! – szóltam
magamra.
-
Ha megteszed, esküszöm,
végzek veled. Még akkor is, ha azaz életünkbe fog kerülni. – néztem vele
farkasszemet.
Már nem mosolygott, nem is vigyorgott.
Állta a tekintetemet. Amelyekben csupán a színtiszta elszántság lángolt.
Egyáltalán nem rezzentem meg a ki mondott szavaimon. Nem is gondolkodtam
épp szerűen. Amúgy sem volt rá szükségem, sem pedig időm. Minden gondolkodás
nélkül, képes lennék magam feláldozni egy olyas valakiért is, akit nem is
ismerek. Főleg meg olyan személyért is, aki egy hozzám nagyon is közelállóhoz
tartozik.
-
Dan, van egy kis
gondunk. – jelent meg, egy fiatal lány.
Kinek a hangja ismerősként csenget.
Ahogyan az pedig ismerősként látszott.
-
A rohadt életbe. –
emelte fel a hangját a férfi, majd elengedte Rosalie-t. Aki a földre zuhant. –
Majd legközelebb folytassuk ezt a beszélgetést. – intézte nekem a szavait, majd
a lányt követve az embereivel, hagyott minket magunkra.
Amint az ajtó bezáródott mögöttük,
azonnal Rosalie mellett termettem, akit egy kicsit hátrébb támogattam a falhoz.
Amit ő hagyott is.
A helyiségben újra az a néma csönd vett
részt, mint pár perccel ezelőtt. Igyekeztem hely valamelyik részének egy
szimpatikusabb pontjára figyelni. De, nem jártam sikerrel. Megőrjített ez a
bezártság. Pláne meg, hogy egy olyan személlyel vagyok egy helyre bezárva, aki
egy „szia” - nál – és „egy minek jöttél utánam” - nál többet
nem is intézett felém.
-
Miért? – hangzott el
egy kérdés, Rosalie ajkaiból.
-
Mi miért? – fordultam
visszafelé, kérdőn. S egyben meglepetten, amiért hozzám szólt.
-
Miért jöttél utánam, s
miért védtél meg? – kérdezte, a szemeimbe nézve.
Mielőtt válaszolhattam volna, neki
támaszkodtam háttal a falnak. Majd választ adtam a kérdéseire.
-
Hogy miért is jöttem
utánad? Egyszerű a válasz. Részben miattam, részben pedig Lily miatt rohantál
el.
-
Ki ne ejtsd még egyszer
annak a szörnyetegnek a nevét! – vágott közbe, összeszorított fogakkal.
Mire csak bólintottam egyet, majd tovább
folytattam.
-
Adam mesélt a
családotokban lévő kapcsolatotokról. Arról, hogy mennyire kötődtök egymáshoz.
Bármit megtennétek egymásért. Még akár meghalni is képesek lennétek… Mikor Lily
megpróbálta rajtam használni a képességét, és te kiakadtál. Rádöbbentem arra,
hogy a családod élete mennyire is fontos neked. A kirohanásoddal, csak is őket
védelmezted. Amiért csak is tisztelni és becsülni tudlak téged. Amikor kiléptél
az ajtón, Emmett utánad akart menni. De valamiért, úgy éreztem, hogy nekem kell
annak a személynek lennie, aki utánad jön. Bár tiszta szívvel szeretitek
egymást, mégse lett volna valami jó megoldás, ha ő jön utánad. Hiszen amilyen
düh uralkodott a testedben, véletlenül akár olyasmit tehettél volna, amit később
megbánhattál volna… vissza akartalak vinni, mielőtt valami bajod esett volna. De,
mint kiderült ez nem sült el úgy, ahogyan terveztem. – húztam félre a számat. –
Adam nagyon fontos nekem, s mivel tudom, hogy te és a többiek meg neki vagytok
fontosak. Ezért utánad jöttem. Mert… mert eszembe juttattad akkori önmagamat,
amikor még ember voltam. Dühből elrohantam otthonról, s mivé lettem? Egy vérre
szomjazó lény. Nem akartam, hogy te is úgy eltűnj, mint ahogyan én… és amiért
megvédtelek az azért volt, mert nem akartam, hogy te is átéld ugyanazt a
borzalmat, amelyet már oly sokan. Az emberi férfiak nap, mint nap erőszakolnak
meg fiatal lányokat, akik vagy öngyilkosak lesznek, vagy teljesen magába
fordul. Tudom, mert vámpírlétem óta, sok ilyen helyzettel találkoztam már. És,
nem akartam, hogy te is át éld ugyanazokat a borzalmakat. –fejeztem be a feltett
kérdésre, válaszomat.
Majd ismét néma csönd telepedett közénk.
Rosalie-t figyelve, láttam rajta amint a szavaimat értelmezi magában. Az arca
hitetlenségről a meglepődöttségre változott át, egyik percről a másikra. Mind
addig amíg, szólásra nem nyitotta a száját.
-
Soha nem gondoltam
volna, hogy egyszer ezt ki fogom mondani… de, köszönöm. Köszönöm, hogy utánam
jöttél, ahogyan azt is, hogy megvédtél. – nézett a szemeimbe, hálásan.
-
Nincs mit megköszönnöd.
– feleltem, őszinte mosollyal.
-
És, sajnálom amiért…
úgy tudod, kiakadtam.
-
Nem a te hibád volt.
-
Tudom, csak egyszerűen
kiborít az nő. Erre ő meg befészkelte magát a családunkba. –rázta meg a fejét.
– A családom minden egyes tagja, megbolondult, amiért rögtön elfogadták őt. De a
legbolondabb az a bátyám, Edward.
-
Ha jól tudom, a szívnek
nem tudunk parancsolni. Még akkor sem, ha az már nem ver.
-
Még hogy a szívnek?
Várj, te azt hiszed, hogy Edward szerelmes abba a nőbe? –kérdezte.
-
Miért? Mert nem az?
–kérdeztem vissza, kíváncsian. Miközben magamban, azt hajtogattam, hogy mondjon
nemet.
-
Kedvelni kedveli, de
nem szerelmes belé.
-
Óh… - mindössze csak
ennyit mondtam.
Mire ő sejtelmesen elmosolyodott.
Majd, beszélgetni kezdtünk. Mivel ők már
hallották az én történetem „kisebb” verzióját, így ő is elmesélte a sajátját.
Onnantól kezdve, hogy milyen gyerek kora volt. Az álmait, amelyeket szeretett
volna megvalósítani. Egy szerető férjet, gyerekkel együtt. A gyerek
gondolatára, én is elszomorkodtam egy pillanatra. Az, hogy nekünk nem adatik
meg egy saját gyerek, egy idő után elkeseredetté tesz minket. Akiknek nem lehet
saját gyermeke. Amikor elmesélte, hogy miként talált rá Carlisle, - ha dobogna
még a szívem, minden bizonnyal összefacsarodott volna -, már tudtam, hogy miért
láttam azokat az érzelmeket a szemeiben, amiket láttam.
Ő ezt az érzést már átélte, nem is egy
alkalommal. S ráadásul egy olyan személy tette ezt meg vele először, akihez épp
férjhez menni készült.
Sajnáltam őt.
De, még sem mondtam erre semmit sem.
Hiszen egy egyszerű „sajnálom” – mal, nem értem volna el
semmit. Ezzel az egy szóval, akkor sem tudnám meg nem történté tenni azt, ami
már megtörtént.
Helyette, közelebb léptem hozzá. És
megöleltem őt. Először megkövülve állt ott ahol állt, majd egyszer csak
viszonozta az ölelésemet. Amely mosolyt csalt az arcomra. Örültem, hogy
elmesélte élete egyik fájó pontját. Örültem, hogy nem lökött el magától.
S talán ez egy biztató jel, arra hogy
egyszer akár barátnők is lehetünk majd.
-
Igaz a hely, és ez a
helyzet amiben – ahol most vagyunk, nem megfelelő éppen egy barátság
kezdetéhez. – szólalt meg nevetve.
-
Hát nem.
-
De, senki sem mondhatja
el magáról, hogy hol és milyen helyzetben került barátságba egy másik
személlyel. Csak is mi.
-
Ahogyan mondod. –
értettem vele egyet.
-
Egy barátság kezdete… -
mondtuk ki egyszerre…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése