Második esély - 20. rész

[Antai-Kelemen Ádám (Cortez)]

Megérkezve Reniékhez, miután egy mély és hosszú levegőt veszek, becsöngetek.

Miközben Reni-re várakozom, válasz sms-t küldök, Ricsinek arról, hogy mégis mire készülök most ebben a pillanatban, majd amikor hallom, hogy nyitódik a kapu, a zsebembe süllyesztem a telefonom, de előtte lenémítom.

-         Beszélnünk kell! – vágok is bele rögvest, minden köszönés nélkül.

-         Neked is, szia! – nézz rám meglepetten, majd aztán egy bólintás kíséretében behív.

Követve őt, hamarosan a nappaliban találom magam, ahol, ahogy az előbb sem kertelve tovább, most is a lényegre térek.

-         Azért jöttem, mert úgy gondolom, tisztáznunk kell mindazt, ami kettőnkkel történt.

-         Igen. Igazad van – ért velem egyet, s miközben látom rajta, hogy totál ideges, mégis hellyel kínál, mint ahogyan maga is helyet foglal a kanapé mellet lévő fotelban.

Én pedig közvetlenül mellette ülök le, a kanapé karfájára, szemben vele.

-         Kezdeném én, ha nem bánod? – javasolja, zavartan a fülé mögé tűrve egyik kósza tincsét. Én pedig mindenegyes mozzanatát, árgus szemmel követem.

-         Rendben – egyezem bele.

-         Sokat gondolkoztam azon, ami történt, rajtad, rajtam… és kettőnkön is – kezd bele, de amikor egy pillanatra elhallgat, és én bár tudom, hogy zavarában utál ilyenkor beszélgetni, mégsem szólok közbe. Hagyom, hogy folytatja azt, amit ő akar nekem elmondani. – Igaz a többiek is segítettek nekem egy dolgokban, hogy tisztán lássak, és gondolkozzak. És ma… ma végül, arra a döntésre jutottam, hogy… hogy…

-         Mire? – kérdem amikor, hirtelen hosszú hallgatásba kezd, és mindenfelé tekint, csak felém nem. – Kérlek, nézz rám, és mond el, hogy mire jutottál! – kérem, mire visszafordítva a tekintetét rám, a tudomásomra adja, a döntését.

-         Arra, hogy közöttünk – mutat először rám, majd magára -, soha többé nem lehet már, mint barátság – nyögi ki végül.

Hogy? Tessék? Ezt ugye, nem gondolta komolyan? – akadok ki magamban, miközben a valóságban, igyekezvén eltüntetni a felháborodásomat, enyhe nyugodtsággal ezt kérdezem tőle:

-         És, azt hiszed, hogy azzal, hogy csak barátok lehetünk, minden rendben lesz?

-         Nem tudom – rázza meg a fejét. – Lehet.

-         Ugye nem gondolod ez komolyan? – kérdezem, s nevetségesnek találva ezt a hülye ötletet.

-         Vagy ez, vagy akár úgy is tehetünk, mint akik nem is ismerik egymást. Vagyis tekinthetünk mind a ketten a másikra úgy, mint egy idegenre – vonja meg a vállát, és bár hangja higgadtnak tűnik, viszont a tekintete nem ezt mutatja.

Látom, hogy nem ezt akarja, ahogy én sem!

-         És azt hiszed, hogy ez működne is? És, hogy én is ezt akarom?

-         Nem tudom – feleli. – Miért, nem ezt akarod?

-         Nem! – vágom rá.

-         Ööö… oké… Akkor te mit akarsz? – teszi fel a kérdést, kissé hezitálva. Látom rajta.

De mielőtt visszaszívhatná a kérdést, máris megadom a választ neki.

-         Téged! – jelentem ki határozottan a barna szemeibe nézve.

-         Hogy mondod? – kérdi meghökkenve a válaszomon.

-         Téged akarlak! – ismétlem el újra az előbbi kijelentésemet. – Mindig is téged akartalak, még akkor is, amikor Vikivel jöttem össze, akivel csak azért jártam, mert haragudtam rád, amiért Neményivel foglalkoztál – észreveszem, hogy mondani akar valamit, viszont most ezúttal én vagyok az aki, nem hagyja, hogy a másik közbe tudjon szólni. – Ami akkor szilveszterkor történt, azt soha nem bántam meg. Hívtalak is egy csomoszór és üzenetet is hagytam neked, de amikor nem reagáltál rá, akkor úgy gondoltam, hogy nyilvánvalóan, te az után a csók után sem akarsz tőlem semmit, ezért is maradtam Vikivel. Amit számtalanszor meg is bántam, mert most már tudom, hogy semmi sem úgy volt, ahogyan azt korábban hittem, gondoltam és tudtam – félbehagyva a vallomásomat egy pillanatra, az ölében lévő kezeit a sajátjaim közé veszem. – Amikor a láncot a gyűrűvel a postaládátokban hagytam, arra vártam egész nyáron végig, hogy majd írsz vagy, hogy felhívsz… de amikor nem ez történt, megharagudtam rád. Ahogyan aztán később magamra is, amikor kiderült, hogy te is pont ugyanerre vártál, hogy én tegyem meg. Majd aztán, amikor kiderült, hogy nincs is semmilyen franciabarát, akkor… akkor megalázva és becsapva éreztem magam, mert előtte azt, hittem, hogy valami több is kialakult köztünk, és hogy lehet is valamit. Végtelenül dühős voltam rád… viszont amikor megtörtént az a baleset, akkor azt hittem, hogy örökre elveszítelek, úgy, hogy meg sem tudod, hogy mit is érzek irántad. De… emlékszel, amikor azt kérdezted, hogy a bűntudat miatt kezdtem el feléd közeledni, amikor felébredtél? – amikor válaszul egy bólintást kapok, tovább folytatom a beszédemet – és én akkor azt feleltem, hogy egyrészről igen – egy újabb bólintás következik - … azonban a folytatást már nem vártad meg, és nem is hagytam, hogy befejezzem. Azt szerettem volna mondani, hogy azért éreztem bűntudatot, mert miattam kerültél kórházba. De közeledni viszont azért közeledtem feléd, mert abban reménykedtem, hogy kaphatok még egy esélyt arra, hogy mindent helyre hozhassak, és hogy te meg én, együtt lehessünk.

-         Tényleg ezt akartad? – kérdezi mégis közbe tudva szólni a vallomásomba.

-         Igen – felelem bólintva.

-         De miért?

Miért? Miért? – ismétlem magamban el a kérdését, értetlenül állva az előtt, hogy még azok után, amit az előbb mondtam, még ezt kérdezi.

-         Mert szeretlek! – bököm ki váratlanul, megdöbbentve eszel őt is, és saját magamat is.

-         Hogy? Én…

-         Sajnálom, ahogyan korábban viselkedtem veled, és hogyha tehetném, visszafordítanám az időt, hogy megakadályozzam azt, hogy szenvedést és fájdalmat okozzak neked. Szeretlek, és veled akarok lenni. De ha te nem akarod ezt, és hogyha már nem érzel így irántam, akkor… akkor, tényleg jobb lesz, ha megpróbálunk majd úgy tenni, mintha nem is ismernénk egymást. – ó hogyne! – mondom magamnak gúnyosan! Szerintem fogom magam akkor és amilyen messzire csak tudok, elhúznék Budáról!

-         Én… én is szeretlek! És… veled akarok lenni! – mondja egy kis idő után, mire hitetlenül nézek rá először, majd amikor rájövök, hogy ezt komolyan mondta, megcsókolom őt…

Egy pillanatra elszakadok tőle, mivel megcsörren a telefonja, s pont abban a pillanatban az enyém is rezegni kezd a zsebemben. Kénytelenül, de elővesszük őket.

Míg engem Ricsi keres, addig őt Virág.

Majd egyszerre felvéve, amikor rájövünk, hogy a vonal túloldalán lévő összes barátaink együtt vannak arra várva, hogy mi történt, és hogy mi a helyzet, egy apró csókváltás után, egymásra nézve közöljük velük, hogy együtt vagyunk.

A vonal túloldalán hangos üdvrivalgás és füttyszó hallatszik, na meg egy: Na, végre! – kijelentés mindenkitől egyaránt, egymásra mosolygunk, majd kinyomva a telefont, Reni-t áthúzom a kanapéra, az ölembe, csak hogy újra és újra megcsókolhassam őt…