A kezdet
„Bármi történjék velünk életünk során, az már valószínűleg
jó ideje lesben állt. Ahhoz, hogy az elkerülhetetlent elkerülje az ember, nem
elég csak a végzetünkkel szembeszállni, nem elég az időt megállítani, vissza
kell térni a kezdet kezdetéhez. A kezdetet pedig csak akkor találjuk meg, ha a
jó oldalon vetjük fel életünk könyvét.”
„Minden irányból,
mindig egyetlen egy pont felé indulok el. A gondolatok, az emlékek, az álmok, a
tevékenységek mind ugyan oda törekszenek: valami kielégüléshez,
kiegyenlítődéshez, beteljesüléshez.
Valamihez, ami addig
érdekes csak, addig vonzó, amíg elérhetetlen, amíg meg nem kapom, föl nem
falom. Közben, mintegy felkészülésként, iskolaként a kis örömök és a kis
halálok, a tulajdonképpeni létezés. S az egyetlen pont mintha bennem volna.
Érzem, amint valami
megmagyarázhatatlan érzés a hatalmába kerít. Tudom, hogy a saját testemben
vagyok, amelyet mintha nem is én irányítanék.
Újra Seattle – ben a
Grey Enterprises Holding főhadiszálláson találom magamat. Az épület kívülről –
belülről, csak úgy, mint legelső alkalommal most is elbűvöl.
Amikor a csinos szőke
hajú titkárnő közli velem, hogy Mr. Grey fogad, felállok a bőrfotelból, és
elindulok abba az irányba, ahonnan alig pár perce egy vonzó afroamerikai férfi
lépett ki.
Az ajtóhoz érve
bekopogok, és amint benyitok a lábaim összeakadnak és egy fejessel érkezem be
az irodába. Érzem, hogy gyengéd kezek segítenek fel, amelytől borzasztóan
zavarba jövök. Erőt véve magamon felnézek. Amikor a fürkésző szempárba
nézek, amely megbabonázott, éreztem, hogy végleg elvesztem...”
-
Szentséges
basszantyú! – kiáltok fel, amikor az ébresztőórám hangos jelzéssel adja a
tudtomra, hogy itt az ideje a felkelésemnek. – Nem lehet igaz, hogy álmomban,
újra átéltem az első találkozásunkat – rázom meg a fejem, hitetlenül.
Miért álmodom folyton
– folyvást róla? Miért üldöz még az álmaimban is állandóan?
Gyűlölöm, amiért még
mindig beférkőzi magát a gondolataimba. Miatta egyetlen egy férfit sem tudok
közelebbről megismerni. Mert tudom, hogy egyikőjük sem ő.
De mindhiába vártam
rá, hogy utánam jöjjön... ha közben tudtam, hogy képtelen megadni azt nekem,
amire én vágyom. És én sem vagyok képes arra, amire ő vágyik.
Éppen ezért is hagytad el őt,
Anastasia! – mondja a tudatalattim. Én pedig igazat is adok neki. Mi nem
illettünk össze. Ennyi! Ezt el kellett fogadnom. Punktum! – zárom le magamban a
dolgot, egyelőre.
Majd amikor az órára
pillantok, amely fél nyolcat mutat, hipergyorsasággal ugrok ki az ágyból, és
szedem magam rendbe.
Mire rendet teszek a
szobámban, és a konyhában is, felkapom a táskámat, amelyben miután szétnézek,
és megállapítom, hogy minden ami kellhet, benne van, bezárom magam után a lakás
ajtaját, és már száguldok is a lifthez. Beszállva a liftbe, köszöntöm Mrs.
Edwards-ot, a szomszéd nénit, aki bár már túl van a hatvanon is, mégis
rendkívülien friss és üde a korához képest. Mellette pedig hatalmas, és arany
szíve van.
Amíg a lift a
földszint felé tart, addig pár szóval kipletyizzük a tegnap esti VIP talk show
újabb részét.
Amint megérkezünk a
legelső szintre, elköszönök a kedves szomszéd nénitől, majd a parkolóház felé
sietek, ahol bepattanva a piros Peugeot-omba, és rátaposva a gázra, a Mirror
könyvkiadó felé tartok.
A munkahelyemre érve,
a számomra kijelölt helyre parkolok, majd a vállamra véve a táskámat szállok ki
a kocsimból, amelyet beriasztva magam után hagyok a parkolóban, és az irodába
megyek.
-
Jó
reggelt! – köszöntöm a kollégáimat, és a helyemre megyek.
Amint lepakolom a
táskámat, és helyet foglalok a székemen, a főnököm, David jelenik meg előttem.
-
Jó
reggelt Ana! Beszélni szeretnék veled most az irodámban!
-
Jó
reggelt David! Bocsánat a késésért, ígérem többet nem fog előfordulni – kérek
elnézését, s bár tudom, hogy David nem az a szigorú típus, azt azért
borzasztóan rühelli ha valaki késik a cégnél.
Nem szól semmi sem
csak bólint, aztán pedig az irodája felé terel.
Az irodájába lépve, miután
becsukja az ajtót maga után, az asztala előtt lévő egyik szék felé mutat, ahova
én szótlanul le is ülök, míg ő velem szemben a saját székében foglalt helyet.
Néhány perc eltelte
után végül megszólal.
-
Figyelj!
Tudod jól, hogy egy jó ideje a cég fele annyi könyvet adott ki ebben az évben,
mind eddig – mondja, mire bólintok egyet. – Akkor azt is tudod, hogy ez
számunkra semmi jót nem jelent – újra bólintok. – Azt is tudod, hogy miért van
ez így? – kérdezi.
-
A
konkurenciánk miatt... – felelem az igazat, kissé kényelmetlenül.
Ahogyan a cégnél levő
dolgozók, úgy én is tudom, hogy valóban nem áll valami jól a szénánk. Beleértve
a céget is. Az utóbbi időben egyre kevesebben keresnek fel minket azzal
kapcsolatosan, hogy adassuk ki a könyvüket. Ugyanis a legtöbben az idén
megalakuló Krevor könyvkiadóval adatják ki a könyveiket. És ha az év végére még
kevesebb könyvet adunk ki, akkor kezdhetünk felkészülni a lehetséges
elbocsátásokra, és arra, hogy a cég véglegesen is a becsődöl.
Sajnálom David-et,
hiszen a cég az apai nagyapjáról maradt rá, amelyet már több, mint harminc éve,
hogy ő vezet. S tudom, hogy ez a cég az élete, melynek elvesztése igencsak
mélységes fájdalmat okozna neki.
-
Igen, a
konkurenciánk miatt – helyesel bosszúsan. – De hogy ne kelljen felmondanunk az
embereknek, olyasvalakit kéne a cégtársulatba bevennünk, akivel sokan szívesen
kiadatnák az írásukat – mondja mindvégig a szemeimbe nézve.
Kíváncsian várom,
hogy hova szeretne ezzel kilyukadni, amikor egyszer csak olyan javaslatot,
vagyis inkább ajánlatot tesz, ami miatt a levegő a torkomban reked.
-
Szeretném,
ha ez a társtulajdonos te lennél, aki egyben ki is adhatná a saját könyvét.
Jól hallottam,
tényleg azt mondta, hogy szeretné, ha én lennék a cég új társtulajdonosa? És
hogy adjak ki egy általam íródott történetet? Mégis hogyan juthatott ez az
eszébe? Ha még előléptetett volna, de hogy cégtulajdonos legyek! Annak
egyszerűen nem tudom magamat elképzelni.
-
David, ez
igencsak nagylelkű ajánlat, de... – igyekszem valami kézhez foghatót mondani erre
az ajánlatra, de valahogy nem igazán jönnek a szavak a nyelvemre. - ... nem
hiszem, hogy én lennék erre a legalkalmasabb személy.
-
Ana,
tudom, hogy ez így váratlanul ért most. De, hidd el nekem, hogy ha ezt nem így
gondolnám, akkor nem tettem volna neked ezt az ajánlatot – erre ismét csak
bólintani tudok, majd hagyom, hogy tovább folytassa a beszédét. – Erre a
társulásra egyedül csak téged kértelek fel. Mert benned bízom a legjobban, és
tudom, hogy te képes vagy arra, hogy újra gatyába rázd ezt a céget. Nem kérem,
hogy most dönts azonnal, de kérlek, fontold meg az ajánlatomat. Éppenséggel
erre most pont megfelelő és elég időd lesz majd, a kéthétnyi szabadságod alatt.
Fontold meg, jó?
Nem tudom, hogy mit
is mondhatnék, így helyette egy biccentéssel adom a tudtára, hogy megfontolom
az ajánlatát...
Kissé gondterhelten
távozom délután a munkahelyemről, és mindvégig, amíg Lorenékhez nem érek,
akivel közel két éve már, hogy elég jó barátnők vagyunk, David ajánlatán
gondolkozom.
Valóban igazán jó
érzés tudni, hogy David ennyire megbízik bennem, és hogy ezügyben rám gondolt,
és hogy engem szeretne társtulajdonosnak, de nem tudom... vagy legalább is, nem
hiszem, hogy én lennék erre a legmegfelelőbb személy. Erre a posztra sokkal
inkább Ian-t vagy Elizabeth-et tudnám elképzelni, mert ők már elég régóta
dolgoznak a kiadónál, és jobban tudják az ilyen munkával járó feladatokat
elvégezni, mint például én.
Nekem mindeddig az
volt a feladatom, hogy elolvassam a nekünk beküldött írásokat, amelyek közül
később a legigényesebbeket kellett kiválasztanom, és véleményt alkotnom,
amelyeket a vezetőségnek kellett prezentálnom.
Valóban képes vagyok
erre a posztra? – merül fel bennem a gondolat, miközben megérkezem barátnőmék
házához.
Kiszállva a kocsimból,
a bejárati ajtóhoz sétálok, és amikor egyszer - kétszer bekopogok, alig pár
másodperc alatt Loren nyit ajtót, aki mosolyogva két puszival köszönt, amit én
viszonzok is.
-
Épp
jókor. Most főztem le egy teát, amit Indiából hoztak – invitál be a házba.
A táskámat a fekete
bőr kanapé szélére téve, követem hosszú barna hajú barátnőmet, aki kétgyermekes
anya lévén, kiváló alakkal rendelkezik, amelyet a többi anyuka, és még azok a
nők is megirigyelhetnének, akiknek még nincsen gyermeke. Velük együtt én is
csodálattal ámulom az alakját, és azt is, ahogyan egyedülálló anyukaként ilyen
remekül megállja a helyét az életben. Erős és független nő, aki soha nem
hagyja, hogy bárki is irányítsa.
Amíg ő két
teáscsészébe tölti ki a teát mindkettőnk számára, addig én a teraszajtón
keresztül figyelem, amint Ana, Loren gyerekeivel játszadozik a gyerek
medencében. Az arcomra mosoly kúszik a látványtól, és a tudattól is egyaránt,
hogy ennyire boldognak láthatom őt.
Egy pillanatra a
vidám mosoly szomorú mosollyá válik az arcomon, amikor eszembe jut, hogy mégis
min kellett neki átmenni, már alig egy éves korában.
-
Bevallom,
kicsit irigylem őket, amiért még nem tudják úgy felfogni és értelmezni a világ
gondjait és bajait, mint mi – szólal meg mögülem Loren.
-
Még az a
szerencse – értek vele egyet, majd mellette foglalok helyet a kanapén.
Elveszem tőle a felém
tartott csészét, amelyet két kavarás után meg is kóstolok Az íze új
számomra, de még is finomnak találom.
-
Hm... ez
finom – mondjuk ki egyszerre, ami folytán mind a ketten elmosolyodunk.
-
Valami
baj van? – kérdezi.
-
Ha azt
bajnak lehetne nevezni, hogy Kate...
-
A
Washingtoni barátnőd? – vág a szavamba.
-
... igen,
ő. Most hétvégén férjhez fog menni, és megkért, hogy legyek a tanúja, amire én
nem tudtam nemet mondani, hisz, mégis ő a legeslegjobb barátnőm, már kisgyerek
korunk óta.
-
Hát ez
szuper! Úgyis azt tervezted, hogy meg akarod őt látogatni.
-
Igen,
de... – kezdem el, de képtelen vagyok folytatni a beszédet.
Még saját magamban
sem tudtam megemészteni a tudatot, hogy újra találkozni fogok vele. Nem hogy
még beszéljek is róla. Azonban szerencsémre, Loren hamar levágja a helyzetet.
- Óh – óh.
Az expasi. Vele nem szeretnél összefutni, de mivel a barátnőd az ő öccséhez
megy feleségül, így kizárt dolog, hogy ne találkozzatok – jelenti ki, s
együttérzően teszi az egyik kezét az enyémre.
-
Igen
– helyeslően bólintok. – De, előbb vagy utóbb úgyis elérkezett volna
annak az ideje, hogy újra találkozzam vele. Nem tudom, hogy milyen lesz majd az
a pillanat, amikor újra látni fogom. Ahhoz, hogy lezárhassam a múltat, szembe
kell néznem vele. Bizonyára már talált valakit magának, akinek sikerült
elfeledtetni engem, s ezzel a tudattal azt hiszem, sikerül majd átvészelnem azt
a két hetet, amelyet Seattle-ben fogok... azaz fogunk eltölteni.
-
Ez a
beszéd, kislány! – mosolyogva bátorít, ami igazán sokat jelent nekem.
És bár szeretném
viszonozni a mosolyt, mégsem tudom. Hiszen amellett, hogy visszatérek oda,
ahonnan elmenekültem, még azzal is számolnom kell, hogy éppenséggel nem vagyok
egyedül. Igaz Kate és Elliot tudnak Ana-ról, és már volt alkalmuk is
megismerkedni, de a többiek otthon, az égadta világon semmit sem tudnak róla.
De akárhogyan is
reagáljanak rá, azt nem fogom engedni, hogy bárki bántsa majd őt.
-
Bevallom
félek attól, hogy nem fogják majd Ana-t elfogadni – szólalok meg kis idő
eltelte után.
-
Ugyan,
nincs mitől tartanod. Hiszen mindenkit az ujjai köré csavar, és ez nem lesz
másként Seattle-ben sem – öntött lelket továbbra is belém. – Lehet, hogy az
elején kissé furcsa lesz nekik, hogy van egy lányod, – aki bár nem is a
sajátod, de még is úgy nevelted mintha az lenne... - de majd megszokják. És ha
megtudják az egész történetet arról, hogy miként is került ő hozzád, akkor
könnyebb lesz majd nekik elfogadni őt.
-
Igazad
van, és köszönöm – ölelem át hálásan.
Nem is tudom
elképzelni, hogy mi lenne velem, ha nem ismertem volna meg őt. Kate után ő az
egyetlen személy, akiben teljes mértékben megbízom. Bár neki sem szóltam a
„vele” kötött szerződésről, de a ma történtekről mesélek neki, ami révén ő jó
ötletnek tartja David ajánlatát.
-
Mami,
mami! – ugrik a nyakamba Ana, amikor Holly-val és Chris-sel, Loren gyerekeivel
belépnek a teraszajtón.
-
Szia
kicsim – nyomok egy puszit az arcára. – Ugye jól viselkedtél Loren néniéknél?
-
Igen
mami! – feleli. – Tegnap este vaníliás pudingot készítettünk, és Loren néni
pedig mesét is olvasott lefekvés előtt, ahogyan te szoktál nekem.
-
Nem is
emlékszem már, hogy mikor volt utoljára ilyen nyugodt és békés estém, mint a
tegnap este. Most kivételesen Hollyék sem veszekedtek, mint általában szoktak –
veszi át a szót Loren, miközben a kiürült csészéket viszi ki a konyhába. –
Gyerekek, azért jó lenne, ha átöltöznétek valami szárazabb ruhába, mielőtt
mindent összevizeztek – szól vissza az ajtóból.
-
Tényleg,
öltözzetek át, ha ma már nem fürdötök a medencében – mondom én is nekik.
Mire szófogadóan
mennek fel az emeletre, ahova én is követem őket, majd néhány perc elteltével
némi segítséggel, száraz ruhába öltöztetett gyerekekkel térek vissza a
nappaliba.
Még egy kis rövid idő
erejéig, amíg mi Loren-nel a konyhában beszélgetünk, addig a gyerekek tévét
néznek a nappaliban, azonban amikor az óra már öt órát mutat, elindulunk
haza...
A közös vacsora
elkészítése után, a tévé előtt fogyasztjuk el azt, amely után nem sokkal
később, a kanapén nyom el minket az álom...
A hétvége hamarabb
elérkezett, mint ahogyan azt vártam, így a munkahét utolsó napján, azaz
pénteken már nem megyek be dolgozni. Egész délelőtt a bőröndjeinkbe pakolok ki
és be, majd amikor úgy érzem, hogy mindennel elkészültem, amivel kellett,
átöltöztetem Ana-t egy egyszerű kis nyári ruhácskába, magamra pedig egy, az övé
hasonló ruhadarabot öltök.
Miután mindent
alaposan átnézek, hogy el van–e pakolva, és a bőröndjeinket is lecipelem a
taxiig, aminél az ötvenes éveiben járó kicsit tömzsi férfi a segítségemre
sietve pakolja be a azokat a csomagtartóba, néhány perc elteltével már a reptér
felé haladunk.
A reptérre
megérkezve, épp hogy csak annyira volt még időnk, hogy felhívjam Kate-et, hogy
már úton vagyunk, majd amikor feljutunk a gépre, helyet foglalunk a helyünkön,
és indulásra készen állva, akaratlanul is a holnapi nap jut az eszembe, és az,
hogy újra látni fogom őt...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése