The boundaries of life - A szeretet határai - 8. rész

(Edward)

Bár meglehetne állítani az időt. Bár így maradhatnánk örökre.

Egymás karjaiban.

Érezve a másik jelenlétét. Érezve ujjaink játékát a másikon.

Még soha eddigi életemben nem éltem át ilyen, élményi pillanatokat mint amilyent, a karjaim közt fekvő szépséges angyallal.

Csodás érzés volt az ajkait az enyémeken érezni. Felemelő érzés volt, az ajkaimmal és az ujjaimmal felfedezni teste minden egyes részét. Ahogyan gondolatban lejátszottam az ez előtt történtek pillanatait, éreztem amint a vágyaim újra feltámadnak. De megpróbáltam magamat visszafogni. Hiszen, csak nem támadhatom le őt újra. Nem akarom, ezt a nyugodt, békés és leírhatatlan pillanatot elrontani.

Azonban a gondolataim közé akaratlanul is beférkőzött az a kérdés, amelyre nem igazán akartam a választ hallani.

Mi lesz ezután? Mi lesz velünk?

Képes lennék elhagyni Lily-t érte? – A válaszom: Igen.

Vajon, ha szakítanék Lily-vel, ő velem maradna?

Erre a kérdésre csak is ő tudná megadni a választ.

Bár tudnám, hogy mire gondol most. Vajon ő is azon morfondírozik, hogy mi lesz velünk ezután?

Meg kellene kérdeznem őt, de egyszerűen nem megy. Félek, hogy esetleg azt mondaná, hogy ennyi volt. Azonban én nem érem be ennyivel. Képtelen vagyok távol tartani magamat tőle. Nem megy. Minden egyes percben, csak is mellette szeretnék lenni. Ölelni és csókolni őt, akkor és ott, amikor csak akarom.

-          Bár tudnám, hogy mire gondolsz most. – suttogtam a füle tövébe, ahova egy apró csókot leheltem.

-          Ugyanezt mondhatnám én is. – tornázta fel magát, épp csak annyira, hogy a tekintetünk egybe olvadhasson.

A kijelentésén muszáj voltam elmosolyodni.

Annyira csodálatos, gyönyörű ő. Neki sikerült mind azt elérni amit eddig soha senkinek. Neki sikerült megdobogtatnia rég, halott szívemet. Amely csak is miatta, érette dobog.

Egy kusza tincs, amely érdekes módon vörös volt, az arcára tapadt. Levéve az egyik kezemet a derekáról, simítottam a fülé mögé a haját, miközben a gyönyörű karamella tekintete még mindig fogva tartott.

A fejemet feljebb emeltem a párnáról, és amikor az ajkaink közel kerültek egymáshoz, lassan összeillesztettem őket.

Először lágyan ízlelgettem ajkait, majd a nyelvemmel az övét felkeresve szenvedélyes táncba hívtam. Éreztem amint átveti rajtam egyik lábát, mire a kezeimet a fenekére téve, csúsztattam őt fentebb, mind addig amíg újra el nem vesztem benne.

Mind a ketten egyszerre nyögtünk bele a csókba... majd pár másodperc elteltével, Bella mozogni kezdett. Csókunkat megszakítva, mozgott... vagyis inkább ringatózott. Amikor a kerekded mellei a mellkasomat súrolták, a torkomból morgás szerűség szakadt fel, majd a fenekébe markolva kényszerítem őt a gyorsabb mozgásra.

Lejjebb hajolt, hogy ajkaink újra eggyé váljék.

Gyengéden csókoljuk egymást, miközben ő továbbra is mozog. Beszívom elsőnek az alsó ajkát, majd a felsőt. A fogaim közé csippentve ajkait, óvatosan húzogatom, még több kéjes sóhajokat kiváltva angyalomból.

Mindketten éreztük, hogy már nincs sok hátra így Bella még gyorsabban mozgott, mind addig amíg el nem ért minket a csodálatos gyönyör. Hagytam, hogy szorosan belém kapaszkodjon, és miközben a csupasz hátát simogattam fel és le, egymás szaggatott lélegzetvételeit hallgattuk.

Bár erre a vámpír mivoltunknak köszönhetően, nem lenne szükségünk. Azért még is van, amit a testünk nem felejt el.

Percek, avagy órák telhettek el felettünk, amikor Bella kibújt a karjaim közül és maga köré tekerve a lepedőt, kimászott az ágyból.

Felkönyökölve figyeltem, amint a szoba egyik sarkában lévő, két ajtós szekrényhez lép, és tiszta ruhákat vesz ki. Kiakartam mászni, hogy aztán a karjaimba fogva őt, visszacipeljem az ágyba. De még sem tettem. Kissé csalódottan vettem tudomásul, hogy egyenlőre most csak ennyit kaphattam belőle. Még akkor is, ha többet kaptam belőle az elmúlt pár óra alatt mint amiről még álmodozni sem mertem volna. Azonban belőle sosem lenne elég, ezt tudom és érzem is.

Némán lépett az egyik ajtóhoz, ami épp a fürdőszobába nyílt, és belépett oda. Hallottam amint a lepedő a csempére huppan. Hallottam amint megnyitva a csapot, éppen a számára megfelelő vízhőmérsékletre állítja be a vizet.

Pár másodperc töredékébe tellett, mire miután elképzeltem amint a víz cseppek érinti selymes – gyönyörűen kecses testét, azonnal kiugrottam az ágyból. Hipergyorsasággal mögötte termettem, és az egyik tenyeremet a hasára csúsztatva húztam őt közelebb magamhoz, míg a másikkal a bal vállára simítottam gesztenyebarna haját. Csak, hogy apró csókokat lehelhessek a nyakára és a fültövébe egyaránt.

-          Nincs még eleged belőlem? – kérdezte, mosolyogva.

-          Belőled sosem elég. – feleltem, miközben a fogaimmal a fülcimpáját harapdáltam.

A kijelentésem után, felém fordult. Karjait a nyakam köré fonva húzott lejjebb, egészen közel az ajkaihoz.

-          Ennek örülök. – suttogta az ajkaimba, s most ő kezdeményezte a csókot.

Amit rögvest viszonoztam is.

Megszakítva a csókunkat, megmosdattuk egymást, majd miután felöltöztünk, és megbizonyosodtunk arról, hogy a házban egyedül is csak mi ketten vagyunk, Bellát kézen fogtam és a „rétem” felé vezettem őt.

A zöld színben pompázó réthez érve, megálltam, és elengedtem Bella kezét. Csodálattal figyeltem amint, elkerekedett szemmel tesz egy majd nem sokkal később még több lépést előre. Majd körbe – körbe fordulva, térképezi fel eme gyönyörű és nyugodt hangulatú helyet.

-          Ez... gyönyörű. – suttogta, a rét közepén állva.

-          De te még gyönyörűbb vagy. – mondtam, mire mosoly jelent meg meggyvörös ajkain.

-          Ne mondj olyat, ami nem igaz.

-          Én csak is az igazat mondtam neked Bella. Te vagy a leggyönyörűbb nő, akit valaha is láttam. Kérlek, ez alól ne legyen semmi kétséged. – amint mögé termettem, az ujjaimmal végig simítottam szépséges arcán.

-          Ez a kedvenc helyed? – kérdezte, lehunyt szemekkel.

-          Igen. – válaszoltam, majd megfogva a kezét, húztam őt le magammal a fűbe. S miután kényelmesen elhelyezkedtünk, elmeséltem neki, hogy mikor is találtam rá a rétre. – Még akkoriban fedeztem fel amikor, Carlisle-lal, és Esme-vel először jöttünk Forksba. Amint először megpillantottam ezt a helyet, azon pillanatban beleszerettem. És onnantól kezdve, amikor egyedüllétre vágytam mindig ide jöttem ki.

-          Lily-t is elhoztad már ide? – tette fel hirtelen a kérdést, ám a hangjában némi gunyort véltem felfedezni.

-          Nem. Rajtad kívül senki mást nem hoztam ide. A családom tagjai nem is tudják, hogy hol van. Csak annyit tudnak, hogy van. – feleltem.

-          És akkor engem, hogy – hogy elhoztál ide? – fordult meg, és kíváncsi tekintetét az enyémbe mélyesztette.

-          Őszintén? – kérdeztem, mire egy bólintás volt a válasza. – Nem tudom. Hirtelen ötlet volt. Egyszerűen nem akartam elszakadni tőled. Azt akartam, hogy velem légy, egy olyan helyen ahol senki sem zavar minket. Ezért hoztalak el téged ide.

-          Köszönöm. – lehelt egy apró csókot ajkaimra.

Hosszú ideig ültünk még így összeölelkezve a rétemen, közben pedig élete azon részéről faggattam őt, amikor még ember volt.

Amikor Bella egyszer csak elhallgatott, és hosszú percekig meg sem szólalt, kezdtem aggódni.

-          Mi a baj? – kérdeztem meg, kedvesen.

-          Mi lesz velünk? – tette fel azt a kérdést, amelyre a minap már egyszer én is gondoltam.

-          Nem tudom... – mondtam ki. - ... de azt igen is tudom, hogy én veled szeretnék lenni.

-          Ahogyan én is szeretnék veled lenni... de...

-          ...de?

-          De neked ott van Lily, aki szeret téged, és én...

-          Te?

-          Én nem szeretnénk kettőtök közé állni. – felelte, majd kiszakítva magát a karjaim közül ma már másodszorra, és fel állt.

Én is föl álltam, majd a derekánál fogva fordítottam magam felé.

-          Nem vagyok Lily-be szerelmes. Soha nem is voltam az. Szép, okos és kedvelem őt. De csak ennyi. De, te más vagy. Te már az első pillanattól kezdve megbabonáztál. Amikor te és Rosalie eltűntetek, azt éreztem, hogy ha bármi bajod is esik, avagy ha nem látlak soha többé, akkor én abba belehalok. Amikor meglettetek és magamhoz ölelhettelek, a földkerekség legboldogabb vámpírjának éreztem magamat. Amiért nem esett semmi bajod, amiért a karjaimba tarthattalak. A nap minden percében csak is körülötted forogtak a gondolataim. Amikor veled vagyok, elhiszem hogy ennek az életnek is van értelme. Melletted vagyok csak igazán önmagam. Amikor tegnap megcsókoltalak, és te viszonoztad a csókom, akkor már biztosra tudtam, hogy képtelen lennék többé magamat távol tartanom tőled. Ezért is jelentem meg nálad az este. Nem akarok tőled távol lenni, ölelni és csókolni akarlak a nap minden egyes percében. Akkor és ott ahol azt szeretném. Téged akarlak, senki mást. Régi hallott szívem, éretted dobbant meg újra. Szeretlek Bella.

Vallottam színt, a vele való érzelmeimről. Hagytam, hogy a szavaim teljesen eljusson a tudatáig.

Néhány perc elteltével, az ajkait szólásra nyitotta.

-          Én...