Gabriel Lucas volt az, aki éltetett engem…
Ő volt az, aki megtanított igazán önmagamnak lenni. Megtanított arra, hogy hogyan szeressek újra. Megtanított arra, hogy miként éljem túl az elszenvedett veszteségeket. Megtanított arra, hogy ne tudjam megfogadni a tanácsait. Megtanított arra, hogy soha se tudjam őt kitörölni az emlékeimből… és megtanított arra is, hogy Soha ne akarjak, rajta kívül senki mást.
Nem is akartam… ahogyan az ismeretségünk elején őt sem akartam. Viszont… amikor a ragyogó kék tekintete rabul ejtette az enyémet, akármennyire is szabadulni akartam tőlük, egyszerűen képtelen voltam rá. Nem tudtam elszakadni tőle, mert nem engedte.
És később rájöttem arra, hogy tulajdonképpen örültem is neki, amiért nem engedte el a tekintetemet.
Emlékszem, ismeretségünk napjára, minden egyes pillanatára.
Emlékszem, teljesen magam alatt voltam, mert mindenkit, akit szerettem, és fontos volt számomra, egy szempillantás alatt elveszítettem. Nem akartam már az akkori életemet, ahogyan semmi mást sem többé.
De amikor a szüleim bárjának, a búcsúestéjén megpillantottam őt… bár tudtam, hogy ő nem olyan, mint akiről valaha is álmodoztam… de mégis, abban a pillanatban tudtam igazán… hogy, ő lesz az életem.
Így is lett…
Emlékszem, épp szomorú mosollyal fogadtam, a Bár törzsvendégeinek a részvétét, amikor ő utat törve magának, egyenesen felém közeledett. Viszont részvét helyett, vagy bármi más helyett, csak ennyit mondott nekem: Gyere velem!
Hangja mélyebbnek hangzott a koránál, de mégis volt benne valami, lágy, valami érdesség, és simogató.
Lehet, hogy felelőtlenség volt tőlem, és ostobaságnak is tűnhetett, az, amit akkor tettem… de nem törődtem sem a lehetséges aggályokkal, ahogyan az emberek rosszalló és döbbent tekintetével sem.
Egyszerűen csak ki akartam törni az egyre nyomasztó társaságból, az egyre jobban körém fonódó gyászból…
Nem szóltam egy szót sem… az egyik szabad kezemet az övébe helyeztem, majd letéve a másik kezemből a teli lévő boros poharat, hagytam, hogy elvezessen onnan… arról a helyről, ahol az életem tizenkilenc évét töltöttem.
Amikor átvágtunk a hatalmas tömegen, egy fekete Harley- hoz vezetett, amelyre miután segített felszállnom, ő is felült elém, majd a karjaimat a dereka köré fonta.
Egyetlen egy szó nélkül, indította be a motort, minek a hirtelen lendületétől szorosabban öleltem őt, majd, aztán amikor kilőttünk, és éreztem amint a szél lágyan belekap a hajamba, engedek a szorításból.
Nem tudom, hogy merre mentünk, de igazság szerint, nem is figyeltem. Egyedül csak arra az érzésre, amit akkor éreztem, először.
Szabadnak éreztem magam, és úgy éreztem, hogy szárnyalok. És ez jó volt.
Mindent és mindenkit elfeledtetett velem, arra a kis időre. Nem számított semmi… egyedül csak az, hogy valami olyasmiben lehet részem, amiben azelőtt még soha, és amiben soha sem akartam, hogy részese legyek.
De neki, Gabe-nek sikerült… sikerült minden olyan gondolatot kiűzni a fejemből, amelyre nem akartam gondolni.
Ő, erre is meg tudott tanítani.
Alig félóra múlva, már egy erdős részhez érkezünk, amelynek a közepén megállva, mind a ketten leszállunk a fekete járműről.
A teli holdnak köszönhetően, az ösvényre és az útra is alaposan rá tudunk látni.
Továbbra sem szólva egymáshoz, ő újra felém nyújtja egyik kezét, amelybe szintén belecsúsztatva a sajátomat, amit miután összekulcsol, magunk közé ejti, majd magával vezet be a fák sűrűjébe.
Lehet, hogy félnem kéne attól, hogy esetleg bántani akar, de mégsem féltem. De bízni sem bíztam benne!
Csak hagytam, hogy vezessen… és egyáltalán nem törődtem azzal sem, hogy mit fog velem tenni.
Ha meg akart volna ölni, örömmel hagytam volna magam, mert nem hittem, hogy volna bármi értelme is a további életnek.
De, nem bántott… akkor nem.
Egy gyönyörű szép kis vízeséses patakhoz vezetett, az elmondása szerint, ez volt a világon a legkedvesebb helye.
Ahogyan a hold fénye rávetődött a patakra, tükörképként verte vissza nekünk a víz csobogását. A lélegzetem is elakadt az elém táruló látványtól, mert ilyent még soha nem láttam.
Kihúzva a kezemet az övéből, egy hirtelen felindulásból, rúgtam le magamról a fekete köröm cipőmet, majd lassú mozdulatokkal ki is bújtam a ruháimból, egyedül csak a fehérneműt hagytam magamon. Éreztem a rám irányuló kék szemeinek, pislantását magamon, hosszan és kitartóan.
Majd óvatos léptekkel, s mozdulatokkal lépek bele a patakba, amelyben egyre mélyebbre menvén, arra a pontra úszom be, ahol a víz csobogott. Egy hangos sóhajt eresztek meg, amikor magamon érzem a rám csobogó langyos vizet.
Hátra tűrve vizes hajtincseimet, a szemeim megakadnak a kockáktól feszes, csupasz mellkasán, és hasán. Valahogy, soha sem érdekeltek az olyan fiúk, akik a kockás hasra gyúrtak, de ő, már más kategóriába tartozott. Jobban mondva csak egyetlen egybe.
Méghozzá az enyémbe!
A pólóját követte a cipője, majd a nadrágja is, míg nem egészen csak rajta is egy alsó nadrág maradt. Követve az én példámat, ő is belép a patakba, majd közel úszik rám.
Amikor szemtől – szemben találom magunkat, ő újra hosszan és kitartóan rabul ejti a kék szemeivel, az én zöldes barna szemeimet, amelyeket ő csak: macskaszemnek hívott.
Hosszú percek teltek el úgy, hogy egymás tekintetét fogva tartva, tartottuk fel magunkat a víz felszínén, majd aztán az egyik percről, a másikra, minden másként folytatódott.
Először csak az egyik az arcomra tapadó hajtincsemet sodorta a fülem mögé, majd még közelebb kerülve hozzám, az egyik tenyerét az arcomra csúsztatta, és az ujjaival lágyan végigsimított nedves arcomon, és az egyre csak kinyíló ajkaimon. Az ujjai érintése az ajkaimon, egy reszkető sóhajt váltott ki belőlem. De egyáltalán nem félő reszkető sóhaj volt ez, ha nem amolyan jól eső érzés.
Míg az egyik tenyerével az arcomon és az ajkaimon simított végig, addig a másikkal megragadva a csípőmet, húzott magához, mígnem a felsőtestünk, már egymásét súrolta.
Ezzel a cselekményével, egy apró nyögést váltott ki belőlem, amit ő egy szédítő mosollyal fogadott. Imádtam a mosolyát, mert egyedül csak rám mosolygott így, és mert amikor mosolygott, két aprócska gödröcske jelent meg az ajkai szegletében.
A mosolya láttán, a szívem heves dobogásba kezdett, és amikor lassan az ajkaival az enyémek felé közeledett, és rövid időn belül meg is érintette azokat, azt hittem, hogy ki fog majd ugrani a mellkasomból.
Erős karjaival védelmezően átölelt. Bársonyos nyelve az enyém köré fonódott, és számomra eddig ismeretlen forróságot ébresztve a testemben. Nem csupán csókolóztunk, az már… szerintem sokkal több tűnt annál.
Hagytuk játszani egymással az ajkainkat, és közben minden másról megfeledkeztünk.
Amikor ajkaink elváltak, és a homlokát az enyémnek döntve, velem együtt kapkodott a friss levegő után, arra döbbentem rám, hogy ő az… és immáron véglegesen is. Ő az akit, az életem végig csókolnom kell, és csókolni is akarok.
Nem akartam, hogy ennek a pillanatnak vége legyen, és ahogyan láttam az enyémbe mélyedő kék szemeiben, ő sem akarta ezt.
Mind a ketten, a másikat akartuk, testestül és lelkestül… még akkor is, hogy közben semmit sem tudtunk a másikról. Hiába vagyunk két idegen egymás számára, ha a testünk és a szívünk, egy szempillantás alatt egymásra talált.
Ekkor újra megcsókol, olyképpen, mint először. A derekamat ölelő keze a fenekemre csúszik, magához szorít, és úgy emel fentebb a patakban, hogy a lábaimat az ő dereka köré vonjam.
Hosszan csókol, miközben a kezeivel felfedező útra indul a testemen, eközben én a fekete vizes tincseibe markolok bele, viszonozva a csókjait, és újra táncra perdítve ajkainkat.
Hagyom, hogy megszabadítson a fehér neműmtől, ahogyan ő is hagyja, hogy én is viszont megszabadítsam őt az alsójától.
Az ajkai egyre szenvedélyesebben veszi birtokban az enyémeket, miközben a fenekemnél fogva, kissé még fentebb emel magán, csakhogy belém csusszanhasson. Lehet, hogy erős, s szúró fájdalmat kellett volna éreznem, vagy legalábbis a barátnőim azt mondták, hogy az első mindig fájdalmas… viszont én egyáltalán nem éreztem fájdalmat, sem pedig szúró érzést.
Elmondhatatlan gyönyört, vérpezsdítő érzést, éreztem. Szárnyaltam újra, akár csak amikor idefele jövet a motoron… sőt mi több, ez az érzés, még annál is jobb volt.
Gyengéd volt velem, mindig is gyengéden bánt a testemmel.
Ő volt az első, akinek odaadtam magam, és egyben az utolsó is. De nem bántam meg, egy pillanatra sem.
Amikor eme gyönyörű pillanat véget ért, azt kívántam, bár soha nem ért volna véget… ahogyan minden más alkalommal is.
Túlesve a reszkető gyönyörtől, óvatos kicsusszant belőlem, de nem eresztett el, soha sem tette ezt később sem…
- Jól vagy? – megkérdezte, és mintha némi aggodalmat hallottam volna ki a kérdéséből.
- Igen – feleltem bólogatva, és úgy szorítottam magamhoz, mint aki soha sem akarná őt elengedni.
- Tudom, hogy túl sokat kérek, hisz még nem is ismersz, de azt akarom, hogy maradj velem. Ugye velem maradsz? – kérdi, és egyben kéri is tőlem, mire nem kis döbbenetet okozott nekem.
Másodpercek teltek el, mielőtt bármit is feleltem volna rá.
Eleve még azon sem tettem túl magam, sőt mi több még azon sem volt időm gondolkodni, hogy mit is műveltünk mi, nem hogy még azon a válaszon gondolkodjak, hogy igent mondjak neki.
De ahogy az eszembe jutott az addigi életem, nem is akartam gondolkodni a kérésén. Főleg meg nem azután, amit átéltem vele.
- Igen! – suttogtam a választ, mire ő újra és újra megcsókolt.
Imádtam a csókjait. Imádtam az érintéseit. Imádtam, ahogyan hozzám szólt. Imádtam, ahogyan birtoklóan magához vont, akkor is, amikor kettesben voltunk, ahogyan akkor is, amikor a barátainkkal voltunk együtt.
Attól az egymással eltöltött éjszakától fogva, vele és mellette maradtam. Nem akartam nélküle lenni, csak is vele.
Boldoggá tett a tudat, hogy a szeretteim elvesztése után, megkaptam őt. Ha ő aznap nem jött volna oda hozzám a bárban, akkor már én is rég a szüleimmel lettem volna már.
Viszont, az mellett, hogy vele lehettem, mégsem tudtam teljesen boldog lenni. Mert hiába, voltunk egymásé… hiába, szerettük és imádtuk egymást a végtelenségig… és én hiába adtam neki oda magamat, testestül – lelkestül, ha ő nem egészen…
De ez nem az ő hibája volt, ha nem az enyém.
Mert, ahogyan nélküle, úgy vele sem tudtam együtt élni, s lenni… és ezt ő tudta, de mégsem törődött vele. Csak azzal, hogy engem boldoggá tegyen… ami nem egészen sikerült… mert egyfajta fojtogatást éreztem a részéről.
Olykor, már túlontúl is fojtogatónak találtam a velem való gondoskodását, és törődését… de még ez sem az ő hibája volt.
Egyszerűen csak ilyen voltam… ez voltam én.
Az utolsó pillanataimban, amikor a hatalmas franciaágyon feküdtem az ő karjaiban, csak énekelni akartam… egyedül azt az egyetlen dalt, amit hozzá, neki írtam:
„Olyasmibe kóstoltam miattad, amit
nem tudok semmihez hasonlítani,
amit eddig ismertem
s reménykedem,
hogy ezt a fellángolást is túlélem,
Tudom, hogy kicsit őrülten viselkedem,
Elfáradtam, míg minden ködös körülöttem
Kezemmel a szívemen imádkozom,
hogy ezt is túléljem
Az ágy kezd kihűlni, és nem vagy itt,
A jövő, amiért élünk, oly’ bizonytalan
Azonban, nem érzem, hogy élek,
ameddig nem hívsz, fel
A valószínűségekre hagyatkozom a józan eszem helyett,
tartsd meg a tanácsodat, mert nem fogom meghallgatni
Talán igazad, van, de nem érdekel
Millió dolgot tudnék felsorolni, miért kellene elhagynom téged,
de a szívnek nem lehet parancsolni
Darabokra szedtél,
Ragyogtunk, mint a csillagok, és üvöltöttünk,
Ragyogtam miattad, akár a Vénusz
Aztán eltűnsz, megvárakoztatsz,
és minden másodperc kínoz,
Megjárom a poklot,
nincs több, “mi lenne, ha”,
Megtalálom az utat, hogy elengedjelek,
de kicsim, nem,
nem tudok elmenekülni
Az ágy kezd kihűlni, és nem vagy itt,
A jövő, amiért élünk, oly’ bizonytalan
Azonban, nem érzem, hogy élek,
ameddig nem hívsz, fel
A valószínűségekre hagyatkozom a józan eszem helyett,
tartsd meg a tanácsodat, mert nem fogom meghallgatni
Talán igazad, van, de nem érdekel,
Millió dolgot tudnék felsorolni, miért kellene elhagynom téged,
de a szívnek nem lehet parancsolni
Ez egy modern tündérmese,
a boldog vég nélkül
Nem hajtja a szél a hajónkat,
de el nem tudom képzelni az életemet
elakadó pillanatok nélkül
Megtörök
Az ágy kezd kihűlni, és nem vagy itt,
A jövő, amiért élünk, oly’ bizonytalan
Azonban, nem érzem, hogy élek,
ameddig nem hívsz, fel
A valószínűségekre hagyatkozom a józan eszem helyett,
tartsd meg a tanácsodat, mert nem fogom meghallgatni
Talán igazad, van, de nem érdekel,
Millió dolgot tudnék felsorolni, miért kellene elhagynom téged,
de a szívnek nem lehet parancsolni!
A szívnek nem lehet parancsolni!”
… és ő volt az aki, a végzetem lett!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése