Hallgass a szívedre!

2. rész

[Annie Broda]

    Az eljegyzési party utáni másnapon, ahogyan már megszokottá vált számomra, a hajnali órákban ébredek fel. Felülve az ágyamon, amelyen ismételten végig simítok magam mellett, az ablakra szegezem a tekintetemet, amelyen keresztül a holdfény sugarai szűrődnek be.

   Ahhoz képest, hogy az a féreg megint bepróbálkozott nálam, mégis kellemesen telt az estém. Köszönhetően, egyetlen nővéremnek. Akiről minden egyes percben csak, sugárzik a boldogság. Rég láttam őt, ennyire boldognak. És, a tudat, hogy Pete mellett biztonságban és boldognak érzi magát, engem is megnyugtat.

    Nagyot sóhajtva, mászom ki az ágyból, majd a szekrényemhez lépve, kiveszek onnan egy szabadidő együttest, amelyet, egy pár perces tisztálkodás után, magamra is öltök, és vele együtt belebújok a futócipőmbe is. Értetlenül meredek a szekrényem belsejébe beépített tükörbe, ahonnan saját magamat látom visszatekinteni. A szürke melegítő és az ujjatlan felső, még most is passzol rám. A hajamat, mint minden alkalommal most is lófarokba kötöm, majd lefele indulok a földszintre.

   Mielőtt elkezdeném a korai testmozgásaimat, a konyhába megyek, hogy lefőzhessem a mindig friss energiát adó, kávét.

   Miközben arra várok, hogy lefőjön a kávé, egy ismerősnek tűnő idegen toppan be a konyhába, csak ugyan összeöltözve velem. Sötétszőke hajából, zavartan húzza ki hosszú ujjait, míg a majdnem feketének tűnő tekintetét az enyémbe fúrja.

   Még életemben nem láttam ilyen gyönyörű szempárt – gondoltam magamba.

   Őt láttam tegnap, Pete társaságában. De, a nevére nem emlékszem. Vagy az is lehet, hogy nem is hallottam. De mintha, Pete bemutatta volna őt nekem.

    Ahogyan vissza tekerem az emlékeimet, rájövök, hogy éppen akkor toppant közénk a nővérem.

   Hosszúnak tűnő percekig nézünk egymás szemébe, amikor a kávéfőző kissé hangos csipogással jelzi, hogy elvégezte a feladatát.

   Elfordítva tőle a tekintetemet, lekapcsolom a masinát, majd az előttem lévő csészébe töltök magamnak a fekete folyadékból.

-            Szabad? – csendül fel a kérdés, nem messze tőlem.

  A hangja, simogatónak és kellemesnek hangzik. Vajon tényleg hozzám szólt? Vagy csak képzelődöm, csupán?

   Amikor megfordulok, ő a kávéra mutat, mire zavartan, csak bólintani tudok. Elállva az útjából, figyelemmel kísérem minden egyes mozzanatát. Közelebbről is megszemlélve őt, alighanem a levegőm a tüdőmbe szorul. Kellemes és bódító, mandula illata az orromba kúszik és a közelsége pedig részegítő hatással tér rám, olyannyira, hogy magam is elcsodálkozom azon, hogy még a lábaimon állok.

   Hogy képes akár egy pillanat alatt, így megrészegíteni? – teszem fel a kérdést magamban, miközben azt figyelem, amint mellettem megtámaszkodik a konyhapulton és kínzó lassúsággal szürcsölgetni kezdi a kávét.

   Ah... azok az ajkak. Annyira szeretném, ha megízlelhetném őket.

   Atya ég! Még is mikről nem ábrándozok én? Egy számomra tök idegen, férfi csókjaira áhítozom. Mi történik velem? Azonnal szükséged lesz arra a futásra, kislány! – szögezem le azonnal magamban.

   Az utolsó kortyot is lenyelvén, elöblítem a csészét, majd némán, elhagyom a konyhát és a hátsó kapun át kilépve, először lassú majd időnként fel – felgyorsult kocogásba kezdek.

   Akármennyire is nem akartam a konyhában a fejemben lezajlott ábrándképekre gondolni, nem járok sikerrel.

   Ki ő? Miért, lopta be magát a gondolataimba egyetlen egy pillantásával?

   Azt azért meg kell, hogy valljam: Igazán helyes. Sőt mi több, nála helyesebb férfit még életemben nem láttam. A gyönyörű szemei... óh, azok az elbűvölő tekintetek. És az illata? Kábítóan, szédítő hatással voltak rám, amikor a közelemben volt.

   Bizonyára, minden nőre ilyen hatással van. És az is lehet, hogy az egyikőjük az a személy, aki büszkén állíthatja azt magáról, hogy: övé ez az Adonisz.

De még is miért önt el keserűséggel ez a feltevés?

   Egyszerűen csak arra vársz, hogy végül olyan is felfigyeljen rád. Akire te is felfigyelsz! – szólal meg egy aprócska hang a fejemben, a fejemben.

   Lehetségese volna?

   De még mennyire, hogy lehetséges!

   Gondolataim közepette megállok, azon kis park előtt, ahová kislányként apa mindig kihozott minket. Lelassítva a kocogásomat, az egyik közelebbire eső padra ülök le, és miközben felhúzom a lábaimat, amelyekre rátámasztom a fejemet, a gyerekkori emlékeim bukkannak fel a szemeim előtt. Amelyek során, érzem, amint kibuggyannak az első könnycseppjeim, amit követnek a többiek is.

   Annyira boldogok voltunk mi együtt négyen. Miért kellett akkor az egyik napról a másikra, elvesztenünk őt? Őt, aki életet adott nekünk?

   Lépteket hallok mellőlem, de nem nézek fel. Még akkor, sem amikor az illető leül mellém. Hagyom, hogy magához vonjon, és hogy simogatja a hátamat nyugtatólak. Egyből felismertem őt, amikor az illatát megéreztem. Nyugtatólak hat rám a simogatása és az ölelése egyaránt.

Azt kívánom bár, így maradhatnánk örökre. De, még is, el kell szakadnom tőle.

   Talán azért, mert utálom, ha mások ilyen állapotban látnak. Anya halála után, egyetlen egyszer sem törtem össze. Legalábbis mások előtt nem. Nem akartam, hogy összetörten, megsebezve lássanak. Erősnek mutattam magamat, még akkor is, ha nem voltam az.

   Kibújva az öleléséből, a kézfejemmel törlöm le a könnyeimet az arcomról.

-            Köszönöm – suttogom halkan a szemeibe nézve, miközben felállok.

   Azonban mielőtt hátat fordíthatnék neki, ő a kezeim után kap és visszahúz magához, mindaddig, amíg a mellkasába nem ütközöm.

   Mielőtt akár egyetlen egy szó is elhagyhatná a számat, az ajkait az enyémeken érzem meg. Annyira hirtelen és váratlanul ér az egész, hogy azon kapom magam, hogy a nyaka köré kulcsolom a karjaimat, majd az ujjaimmal a hajába túrva vonom őt még közelebb magamhoz és viszonozom lágy - finom és tüzelő csókját.

   Nem tudom, hogy mi ütött belém. Ez nem én vagyok. Én soha nem adnám magamat csak úgy oda, főleg meg nem egy idegennek, akitől ha akarnék, se tudnék el szakadni, jelen pillanatban.

   De hogy is nem. Igen is te vagy. Csak ez egy másik éned. Aki most nem gondolkozik, ha nem cselekszik. Végre az, vagy akit mind ez idáig elnyomtál magadban. És most hála, ennek a jóképű Adonisznak, most felszínre tőr az igazi éned. -  hiteget a kis hangocska.

   Nem is törődöm tovább az aggályaimmal és semmi mással, csak az engem, szenvedélyesen csókoló férfira.

   Megszakítva csókunkat, lihegve támasztjuk egymásnak a homlokunkat. Majd egy hirtelen ötlettől fogva, megragadom az egyik kezét és együtt visszaszaladva a házunkig, húzom fel őt magam után a szobámba.  Amelybe betérve, most én vagyok az, aki a csókot kezdeményezi.

   Amikor a kezei a csípőmre simulnak, felrugaszkodva a talajról, a lábaimat a dereka köré kulcsolom. Az ágyamhoz lép velem együtt, amelyre óvatos gyengédséggel dönt le. Az ajkai az enyémekről, a nyakamra tévednek, és lassan szívogatni kezdi az érzékeny bőrt, miközben a kezeivel a felsőm alját tűri feljebb, mindaddig, amíg el nem éri melltartóm szegélyét. Onnan pedig a melleimet a tenyerébe véve lágy, masszírozásba kezd. A torkomból, egyre sűrűbben törnek fel halk sikolyok, amelyeket legszívesebben teljesen kieresztenék, ha nem tartózkodna a nővérem és a leendő sógorom a házban.

    A tenyere helyét, az ajkaival veszi birtokba melleimet, és ahogyan az érzékeny bőrt szívogatja,  teljesen extázisba kerülök. Még soha ezelőtt, nem volt részem ilyenben. De nem is bánom. Vagy még is?

Mi van akkor, ha rájön, hogy én... hogy én még ezelőtt, soha sem voltam... úgy senkivel?! Nincs kizárva, hogy fogja magát és bosszúsan magamra hagy.

Erre a gondolatra, egy keserű gombóc keletkezik a torkomba és mielőtt tovább mennénk, lefogom a kezeit.

-            Állj! – állítom le, hirtelen.

   Meghökkenve és értetlenül emeli rám a tekintetét, amelyekben mostan némi sötétebb szikra is lappang. Tehát ez lenne a vágy? Azt látom a szemeiben?

   Nem! Nem és nem! – szólok magamra, bár tulajdonképpen nem is tudom, hogy miért.

-            Bocsáss meg! – lehelem.

   Majd lelökve a kezeit magamról, felülök, majd az ajtómhoz lépek és kitárom azt. Hallom, bosszús és egyben csalódott sóhaját, amikor ő is fel kell az ágyról. De mielőtt kilépne a szobából, végig simít az arcomon, viszont egy szót sem szól. Helyette elvéve a tenyerét az arcomról, lép ki a szobámból, aminek az ajtajának döntve a hátamat, csúszom le, miután becsukom mögötte.

   A lábaimat ismét feljebb húzom és elkeseredetten, csalódottan fogom két kezem közé az arcomat.

   Még is mi a fenét műveltem én? Hagyom, hogy megcsókoljon. Aztán felráncigálom a szobámba, ahol rávetem magamat. Majd aztán néhány perc elteltével, leállítom. És csak annyit mondok, hogy: - Bocsáss meg! ?–

   Én egy idióta, és egyben hülye liba vagyok!

   Nem értem, hogy mi történik velem, ahogyan azt sem értem, hogy mit és miért teszek?!  

  Annyira zavaros minden a fejemben, hogy képtelen vagyok ésszerűen gondolkozni.

  Hátha egy langyos zuhany, felfrissít, és ki tisztítja valamennyire a fejemet! – gondolom magamban, amihez tartva magamat, felpattanok a parkettáról, és a szekrényhez érve előkapok onnan, egy rövid sárga sortot és felsőt, amellyel együtt lépek be a fürdőszobámba.

   Ha azt hittem, hogy a zuhanyzás segít rajtam, és a gondolataimon, akkor nagyon, de nagyon tévedtem. Semmivel sem lett jobb. Egyfolytában csak is, a nem rég történtek pillanatai járnak a fejemben. És akármennyire is szeretném meg nem történté tenni, nem tudom. Legszívesebben, mostan egy törölközőt csavarnék magamra, hogy aztán megkeresve őt, újra megízlelhessem, méz édes ajkait.

   De, mégsem teszem. Helyette, nagyot sóhajtok, és a csempének támasztom a fejemet.

   Pár perc elteltével, hirtelen két kart érzek meg a csípőm köré tekeredni és egy puha ajkat a nyakamhoz érni. Elfojtva egy újabb sóhajt, megfordulok és a világ legszebb fekete szempárjával találom szembe magam, aki nem tétlenkedve tovább, az ajkait az enyémekre helyezi, és úgy csókol, mint ha most tehetné meg ezt utoljára......

Hallgass a szívedre!

1. rész

[Annie Broda]

Kilenc év telt el azóta, hogy apámat követve Afganisztánba mentem, ahol húsz évesen már be is állhattam mellé, „tengerészgyalogosnak”. Igaz sok megpróbáltatáson kellett végig mennem. De megérte. Megérte mindazon szenvedés, és fájdalom, amit elszenvedtem ez idő alatt, mind azért, hogy a hazámat szolgálhassam apám oldalán. Mindig tiszteltem és becsültem őt, amiért az életét kockáztatva védelmezte a hazáját és más országokat egyaránt. Kislányként mindig, örömmel töltött el a tudat, amikor hosszú idők elteltével a fenyő zöld színű hátizsákjával a vállán, lépett be a házunk ajtaján. Amikor a küldetéseiről faggattam, mindig csillogó szemekkel hallgattam őt.

Úgy tizenkettő – tizenhárom éves lehettem, amikor úgy döntöttem, hogy én is az szeretnék lenni, ami ő. Először féltem attól, hogy ő netán visszakozni fog, vagy különbözőbbnél - különb érveket fog majd felhozni a döntésem ellen, de meglepő örömmel vettem tudomásul, hogy őt boldoggá tettem a kérésemmel, miszerint hadd lehessen belőlem is „tengerészgyalogos”. 

Tizenhét éves voltam, amikor apám először magával vitt, Afganisztánba, ahol keményebbnél – keményebb kiképzések alá kellett vetnem magam. De, nem panaszkodtam, soha. Ugyan is nem szeretettem volna apámnak csalódást okozni. Azt akartam, hogy büszke legyen rám.

És most itt állok, kétévnyi távollét után, újra a halvány barnára festett kétszárnyú bükk ajtónk előtt, egy egyszerű fehér vászonnadrágban, piros rövid ujjú blúzban és egy szintén fehér színű lapos talpú cipőben. Igaz nem épp egy eljegyzési partihoz illő ruha viselet, de ez is megteszi. Legalábbis remélem, hogy Lizzy nem fog kiakadni, amiért így jelenek meg, élete egyik legfontosabb napján. Elizabeth, rövidebb nevén Lizzy, az én drága, szeretetre méltó nővérem, aki egyben a legeslegjobb barátnőm is.  Még mindig alig tudom elhinni, hogy valóban hamarosan férjhez megy. De, őszintén örülök neki. Lenyomva a kilincset, lépek be a házba. Abba a házba, ahol felnőttem. És ahova annyi oly sok szép, és boldog emlék köt.

Mielőtt csatlakoznék a nővéremhez és vendégeihez a hátsó udvarba, újra feltérképezem a házat. A bútorok nem változtak, csak a helyük. De nem is vártam mást. Hiszen tudom, hogy nővéremnek is oly annyira fontosak a családi ereklyéink, mint ahogyan nekem és apánknak is.

A szobámba érve, a frissen mosott ágyneműkből fakadó levendulaöblítő illata csapja meg az orrom. Végighúzom az ujjam a barna baldachinos ágyamon, a könyveimtől, a cd –től egészen a képeimig hemzsegő tölgyfa szekrényen, amelyben a levendula, és az orchidea virág mintái vannak bele vésve, édesanyánk kezei által. Akinek az elvesztését még most is nehezen tudjuk elfogadni, de miatta, csak is miatta, mind a hárman képesek voltunk újra talpra állni és küzdeni az álmainkért.

Egy pillanatra az ablakhoz lépek, ahonnan kitekintek az idegen emberektől hemzsegő udvarunkra, majd mély lélegzetet véve, erőt veszek magamon, és elindulok lefele.

Lelépve az utolsó lépcsősorról, hirtelen egy ismerős kiáltást hallok meg, aki nem törődve azzal, hogy magas sarkú van rajta, hiper sebességgel a nyakamba veti magát.

Percekig csak öleljük egymást, közben hol sírunk – hol pedig nevetünk, a boldogságtól és a viszontlátástól.

-            Annie, édes istenem. Hát hazajöttél? El sem hiszem – húzódik el tőlem nővérem, épp csak annyira, hogy tetőtől talpig végig mérhessen. – Annyira hasonlítasz anyára. Úgy örülök, hogy itt vagy. Életem legszebb ajándéka, hogy hazajöttél – szipogja boldogan és újra magához ölel.

-            Itt vagyok, mert a nővérem vagy. Itt vagyok, mert ez a te napod. És itt vagyok, mert nagyon szeretlek! – puszilom meg a homlokát – Hiányoztál.

-            Te is nekem. Te is. – mondja, miután elenged, csak hogy letörölhesse a könnyeit.

Pár perc elteltével, miközben még mindig egymást tüntetjük ki a figyelmünkkel, egy torokköszörülésre figyelünk.

-            Üdv itthon újra, kislány! – dörmögi, hatalmas mosollyal az ajkain Pete, majd erős karjai közé fogva egy csontropogtató ölelésben részesít.

-            Örülök, hogy újra látlak nagy medve! – engedem el boldogan. – De annak meg még jobban örülök, hogy ti még mindig együtt vagytok – mosolyodok el, kettőjükre nézve.

-            Gyere, hadd mutassalak be téged a többieknek – ragadja meg a kezemet, nővérem, miután egy apró csókot lehel szerelme szájára, és már kifele is húz a hatalmas tömegbe.

Akadtak ismerős és egyben, idegen arcok is, de ezen, rövid időn belül már változtattunk is.

Az eleinte félelemmel eltöltött aggodalmam, amely arról szólt, hogy esetleg nem sikerül beilleszkednem a társaságba, mind tudatlanul alaptalanná vált.

Lizzy és Pete kollégái, mind nagyon jó fejnek tűntek, és egyáltalán nem viselkedtek úgy, mintha valóban színészek lennének, ha nem mintha ők is csak egy átlagos normális emberek lennének. És ez nekem csak is kedvezett.

A legtöbb híres karriert befutó ember általában öntelt, beképzelt és még sorolhatnám a negatív viselkedéseket, de még sem teszem, hiszen a nővéremet is a színészi pálya vonzotta magához, amelyben szerencsés módon sikeresen helyt is áll és én ezért, büszke is vagyok rá.

Miután Pete hivatalosan is mindannyiunk előtt megkérte a nővérem kezét, aki másodjára is igennel felelt, egy pezsgős pohárral a kezemben, sétálok a medencéhez. A széléhez érve, levetem a cipőmet, majd felhajtva a nadrágom szárát, leülök és a lábamat pedig belelógatom a langyos vízbe.

Ezt a pár perces nyugodt, és kellemes hangulatot egy nem vár személy jelenléte zavarja meg, keserű örömömre. Mindig is utáltam, amikor a közelemben volt. Pláne meg akkor, amikor nem értette meg a „nem” szót.

-            Helló szépségem – ül le mellém, mire én arrébb húzódom. – Na, nem is örülsz nekem? Pedig én csak is miattad jöttem ide – mondja nyájasan, és még közelebb csusszan hozzám.

-            Akkor kár volt rám pocsékolnod az idődet – mondom nyugodt hangon. Pedig egyáltalán nem vagyok az.

-            Rád időmet, soha nem nevezném pocsékolásnak. Tudom, hogy te is kívánsz engem, ahogyan én téged. De nagyon – simít végig a karomon, amelyet, egyből el is rántok előle. – Most miért vagy ilyen merev? Csak enged el magad, és hidd el, ez lehet életed legszebb éjszakája - suttogja, miközben még közelebb kúszik hozzám.

A lélegzetén erősen érződik a temérdek sör elfogyasztásának a bűze, amitől a gyomrom kis híján fel is akar fordulni. Ellökve a felém közeledő ujjait, pattanok fel hirtelen, álló helyzetbe.

-            Te pedig azt hidd el nekem, hogy ha nem hagysz békén, de azonnal, azt nagyon megkeserülőd –fenyegetem meg.

De ő csak vigyorog, mint a tejbe tök és igyekszik felállni. Ami egy kicsit hosszabb ideig, el is tart neki.

Már épp azon volnék, hogy kikerülve itt hagyom őt, amikor a karom után kapva, ránt vissza magához.

-            Eressz el, te barom! – sziszegem neki mérgesen a fogaim között.

Kezd, feldühíteni ez az undorító féreg. Mit nem lehet érteni azon, hogy nem akarok tőle semmit? Azt eddig is tudtam, hogy egy undorító barom, de hogy ennyire?

[Jonas Patrick]

Kissé bosszankodva érkezem meg a Broda rezidenciára, ahogyan a jó öreg Pete barátom nevezi, „menyasszonya” lakhelyét. Akármennyire is szerettem volna korábban érezni, az átkozott producerem miatt mégsem tudtam. De, most egyáltalán nem szeretnék az elmúlt egy órában történtekre gondolni. Helyette amint a taxi leparkol Lizzyék háza előtt, borravalót hagyva a sofőrnek, az ajándékcsomaggal a kezemben közelítem meg a bejárati ajtót, amelynek lenyomva a kilincsét nyitok, be majd a hátsó udvar felé haladok, ahol a party már javában zajlik. Az udvarra érve, sorba köszöntöm az ismerős arcokat, mind addig, amíg az ifjú jegyespárhoz nem érkezem.

Átadva nekik a gratulációmat, és az ajándékomat csatlakozom a legközelebbi barátainkhoz, akikhez nem sokkal később, Pete is társul.

Épp Pete egyik idióta viccén nevek fel, amikor a pillantásom a medence felé irányul. Abban a pillanatban, amikor megpillantottam őt, a nevetésem elhalkul és csak is ő rá összpontosítok. A fehér nadrág és a vörös blúz kiemeli gyönyörű idomait. Hosszú barna haja, pedig hullámokban hever vállán.

Az arca valahonnan ismerősnek tűnik, csak az nem jut az eszembe, hogy honnan?

Majd egyszer csak azt veszem észre, hogy nincs egyedül. De amint megpillantom mellette azt a személyt, akit szívből gyűlölök, mérhetetlen szomorúságot érezek a szívemben. Azonban a szomorúságomat, pár perccel később egy kárörvendő mosoly váltja fel, amikor azt látom, hogy a gyönyörű szép nő - aki magára vonta a tekintetemet -, a hasába könyököl annak az alaktalan személynek.

-            A francba! – csattan fel közvetlenül, mellettem Pete.

-            Mi a baj haver? – kérdezzük szinte egyszerre, a fiúkkal.

-            Nem hiszem el, hogy ez a féreg már megint ott legyeskedik Annie körül. Ha nem ma, akkor később... de az egyszer biztos, hogy vagy a kórházban fog ki kötni vagy egyenesen a temetőben, ha így folytatja – morogja halkan, saját magának. Legalább is szerintem.

Majd hirtelen csak arra kapunk észbe, amikor Petet már a medencénél látjuk.

-            Uhh... mi lesz itt? Ezt közelebbről is meg kell néznem! – dörzsöli össze a két tenyerét a másik oldalamon álló, szőke hajú Kevin, és miközben az egyik karjával engem, addig a másikkal ’bandánk’ negyedik tagját Jack-et, tol egészen a medencéig.

Ahol még közelebb kerülök Ő hozzá. Gyönyörűen ívelt ajkait, mérgesen préseli egymáshoz. Kezeit pedig ökölbe húzva, arra készülve, hogy bármelyik pillanatban telibe találhassa az éppen előtte tántorgó Mike-ot.

-            Na de cica! – szól hozzá nyájasan, miközben a kezével a lány felé nyúl.

-            Nem vagyok a cicád, te szemétláda! – morogja mérgesen, és egy jobb horoggal egyenesen állba találja Mike-ot, aki vagy a részegségének, vagy a lány erőteljes ütésének köszönhetően, a hátára vágódik.

Az ütést követően, Mike hirtelen gyorsasággal pattan fel és bár lehetetlenül hangzik, még is úgy néz ki, mintha az egyik percről – a másikra, mint aki kijózanodott. Mielőtt bármit is felfoghatnánk az előbb történtekből, Mike meglendíti a kezét a lány felé, aki ügyesen tér ki az ütés elől, majd megragadva a felé lendülő kart, úgy fordítja magukat, hogy Mike háta ütközik az ő mellkasával, és a karját pedig a hátának szorítja.

-            És, most szépen fogod magad és elhúzod innen a csíkot! Megértetted? – A hangja még így mérgesen, is a leggyönyörűbbnek vélem.

Mike bólintva jelzi, hogy megértette azt, amit a lány mondott neki, mire az elengedi őt.

-            Ezt még nagyon meg fogod bánni te kis cafka! – morogja az orra alatt, és utat törve magának eltűnik a szemünk elől.

-            Minden oké? – fordul felé Pete, de érződik a hangjából az enyhe aggodalom és a megkönnyebbülés.

-            Persze – feleli, de az arcát nem láthatom, mert abba az irányba fordítja a fejét amerre Mike távozott.

-            Rendben – csóválja meg a fejét, Pete. – Hadd mutassam be neked a banda utolsó tagját, Jonas-t. 

Amikor felém fordul én ebben a pillanatban el is veszek a „még dühtől” szikrázó, smaragdzöld szemeiben. 

Még életemben nem láttam ilyen gyönyörű szempárt. Már abban a pillanatban is elbűvölt, amikor még néhány perccel ezelőtt messziről szemléltem őt, de most, még jobban.

-            Annie! Uram isten, jól vagy? Épp az előbb hallottam arról, hogy az a mocsok ismét bepróbálkozott nálad. Ha a kezeim közé kerül, én magam tépem le a golyóit – terem közénk, hirtelen a semmiből Lizzy, akit gondolatban néhány kiló méternyire, melegebb éghajlatra küldök. Miért kellett neki éppen most idejönnie? Miért, nem egy kicsivel később jött?

-            Liz, jól vagyok. Meg tudom magam védeni, hisz ismersz. Nem? Nyugodj meg – simogatja meg nyugtatólak az érte aggódó, szőke hajú leendő mennyasszonykánk karját.

-            Tudom, de... – kezd bele amaz, de aztán félbe hagyja a mondatot, amely helyett inkább szorosan magához öleli, a még mindig számomra ismeretlen szépséget.

-            Gyertek, hagyjuk őket magukra egy kicsit – szólal meg Pete és máris visszafele terel minket arra a helyre, ahol nem rég álltunk.

-            Ki ez a lány? – teszi fel azt a kérdést Kevim, amelyre a választ én is nagyon szeretném tudni.

-            Ő, Annie. Lizzy húga – válaszolja egyszerű nemességgel.

-            Óh... – hallatszódig el egyszerre mind a hármunktól ez az egyetlen egy szó.

-            Nos, igen, óh. Higgyétek el, én is ugyanígy reagáltam először – nevet fel barátunk, aki már folytatja is tovább. – Mind tudjátok, Lizzy-ék apja tengerészgyalogos – áll meg, mire egy bólintással reagálunk. – Annie pedig, szintén tengerészgyalogos lett, pont úgy, mint az apjuk. Így, ő, miután betöltötte a tizennyolcat, John-nal Afganisztánba ment, és most két év után, az eljegyzésünk alkalmából, el távot kért, csak hogy a nővérével lehessen. Eléggé kemény öklű, és dió a csaj, és ha nem avatkoztam volna közbe, akkor Mike-ot a földről kellene most feltakarítanunk – mondja, és csak mondja.

Egyáltalán nem rémít, meg amit barátom mesélt arról, hogy valójában mikre is képes Annie. Bár, lehet erős, de számomra mégis olyan törékenynek látszik.

Igaz nem olyan sok információt mesélt Annie-ről, - Annie... milyen szép neve van – de még is elegendő ahhoz, hogy biztosan tudjam, szeretném megismerni őt. A pillantásomat, ismételten a medence felé irányítom, és miközben a fiúk beszélgetéseit hallgatom, mindvégig csak őt tüntetem ki a tekintettemmel.

És, igen. Meg akarom őt ismerni – gondolom magamban, határozottan...

to be continued...

Valami most kezdődik el

5. rész

[Mia Prescott]

Két hónappal később...

A napok és a hetek bár gyorsan telnek el, még is oly lassúnak tűnik számomra. Ez alatt a két hónap alatt, Brian-nel egyetlen egy hetet tölthettem csak el kettesben. Hiányzik, de még mennyire, hogy hiányzik. De, el kell fogadnom, hogy a karrierünkben most értünk el mind a ketten arra a pontra, amikor még jobban bele kell vetnünk magunkat az edzésekbe és a mérkőzésekbe egyaránt. Ezért is csak egyetlen egy hét jutott kettőnknek. Hiába a telefon, és az email-ek... mégsem ugyanaz... amikor együtt vagyunk.

Búcsúzásunk után, azt hittem, hogy egy, avagy két hét múlva újra a karjaiban érezhetem majd magam, de csalódnom kellett, mert csak rá egy hónap után láttam őt újra viszont, teljes valójában. Ám azt az egyetlen egy hetet, alaposan ki is használtuk, amennyire csak lehetett...

Gondolataimból, ma már negyedjére is az émelygő gyomrom zavar fel, és már a számra téve a kezemet, rohanok is a WC-re és ismét kiadom az ebédemet.

Kiöblítve a számat, térek vissza az öltözőbe, ahol barátnőim aggódó tekintetével találom szembe magam.

-            Jól vagy? – kérdezik egyszerre.

-            Nem igazán – felelem, miközben leülök a kis padra és a fejemet a térdemre fektetem.

-            Annyira sápadt vagy és ma már négyszer, hogy hánytál. Ez nem normális. Hívom, Michael-t – jelenti ki Judy ellentmondást nem tűrően.

Mire felemelem a fejemet, hogy ellenkezhessek, már csak Nikki áll előttem.

-            Remek! – húzom félre a számat.

-            Ne orrolj rá csak azért, mert aggódik érted, ahogyan én is – ül le mellém, és együtt várjuk, hogy visszatérjen Judy az orvossal.

Dr. Michael Grey, a csapat orvosa, miután végez a rövidke vizsgálattal, először az edzőnket Jack-et tájékoztatja a fejleményekről, és aztán végül engem is beavat a rosszulléteim kialakulásának, okába.

-            Mia, azt hiszem és mivel a jelek is arra utalnak, hogy...

-            Aj... kérem doki, nyögje már ki, hogy mi a bajom! – szólok rá türelmetlenül.

-            Rendben. Minden viszonnyal terhes vagy – jelenti ki.

Minden viszonnyal terhes vagy... terhes... terhes... –visszhangzanak a fejemben a doki szavai. Nem! Nem! Az nem lehet! És ha mégis? – kérdezi egy távoli hang a fejemben.

Visszapörgetve az emlékeimet azokra a napokra, amikor én meg Brian egymáséi lettünk, egyáltalán nem rémlik egyik képben sem, hogy akár valamelyikünk is védekezett volna.

Édes istenem! – kapok a fejemhez, lesújtva a váratlan fordulattól. Egy gyerek. Egy kisbaba, aki a kettőnk szerelméből fakad. Egyrészről hatalmas boldogsággal önt el a hír, hogy gyereket várok attól a férfitól, akinek a szerelmemet adtam.

De, másrészről pedig félelemmel tölt el. Nem tudom, hogy késznek érzem –e magamat egy gyerekhez. Nem tudom, hogy jó anya lesz –e belőlem. És azt sem tudom, hogy Brian miként fogadja majd a hírt. Örülni fog – e majd neki? Vagy nem?

De, várjunk csak! Ha igaz a hír, hogy terhes vagyok, akkor, nem vehetek részt a bajnoksági mérkőzésen, ami két nap múlva lesz. Életem egyik legfontosabb mérkőzése lehetne ez a bajnoksági meccs. De, mégis egy kis csöppség növekszik bennem. Akiért felelős vagyok és, az ő egészsége sokkal fontosabb, mint holmi meccs, még akkor is, ha ez a mérkőzés az egyik legnagyobb álmom volt is, mindig.

-            Jól vagy Mia? – térít vissza a jelenbe Jack, aggódó hangja.

-            I.. igen, persze. Csak annyira váratlanul ért a hír, hogy... nem is tudom mi tévő legyek. Viszont, ha valóban igaz, hogy kisbabát várok, akkor nem vehetek részt a holnaputáni mérkőzésen. Akármennyire is szeretnék, de a kisbabám épsége mindennél fontosabb – nézek, barna szemeibe határozottan.

-            Tudom és el is fogadom a döntésedet – bólint, majd megköszönve, Dr. Grey-nek a segítségét, távoznak is.

Pillanatokon belül, Judy és Nikki robban be az öltözőbe, és kíváncsi tekintetüket rám emelik.

-            Michael, azt mondja, hogy több mint valószínű, hogy várandós vagyok – árulom el nekik.

Miután felfogják a szavaim értelmét, visítva ugranak a nyakamban, természetesen ügyelve az állapotomra.

Mind a ketten boldognak tűnnek, és máris azt tervezgetik, hogy mi mindent fognak majd venni a kicsinek.

Vajon ha igaz a hír, Brian is ennyire fog örülni? – ez az egyetlen egy kérdés foglalkoztatott mindaddig a pillanatig, amíg nem végeztem a nőgyógyásznál. Aki megerősítette a csapat orvosának a megérzéseit. Valóban egy élet növekszik a szívem alatt, aki az ultrahangos képen csak egy aprócska borsószemként látszódik.

Nem is tudom, hogy miként közöljem Brian-nel a hírt. Egyetlen egyet tudtam csak, hogy ahhoz mindenképpen találkoznunk kell, személyesen. És mivel tudom, hogy neki is mérkőzése lesz a napokban, így nekem kell elutaznom hozzá.

Igen. Ezt fogom tenni – határozom el magamban, miközben városunk, azaz Los Angeles, hatalmas futball stadionja felé tartok.

A megszokott fekete kapucnis felsőbe bújok bele és miután lófarokba kötöm a hajamat, egy baseball sapkát veszek fel, amire pedig felhúzom a kapucnimat. Mielőtt kiszállhatnék a kocsiból, felveszem a ray-ban napszemüvegemet, majd a hátsó bejáraton át megyek az öltözőnk felé. Miután mindenkivel váltok egy pár szót, nem tudva ellenállni a kísértésnek, megmutatom az ultrahangos képet a piciről, Judy-nak és Nikkinek. A reakciójuk, mely egy boldog visítás volt, mindenki másból, akik rajtunk kívül az öltözőben tartózkodtak, kíváncsian meredtek ránk, ami miatt mi igyekeztünk csendesebben ujjongani. Mire egy újabb boldog visítás volt a feleletük.

Amikor a meccs kezdetét veszi, én Jack, az edzőnk mellett foglalok helyet a kispadon. A csapat társaim és mindenki más úgy tudja, hogy gyomorrontás miatt, nem veszek részt a bajnokságon. Ez valamivel hihetőbb kitaláció arra, hogy miért nem játszok, minthogy bevallottuk volna mindenkinek, hogy terhes vagyok, de addig senki mást nem szeretnék beleavatni ebbe a titokba, amíg Brian-nek el nem mondtam.

Mielőtt újra arra a kérdésre keresném a választ, hogy vajon Brian miként fog reagálni a terhességemre, már végett is ér az első fél idő, 0:0 – arányban. Úgy látszik, hogy a Német lány csapat csak ugyan olyan erősek, mint a fiú csapat. De a mi csapatunk sem piskóta. Ez fix.

Miközben én is csapatunkkal tartok vissza fel az öltözőbe, hirtelen újságírók kerülnék elém, akik már le is támadnak a kérdéseikkel.

-            Az a hír járja, hogy ön ma egyáltalán nem mérkőzik Mis. Ha nem veszi tolakodásnak a kérdésemet, miért? – hallatszódig ez a kérdés egyszerre vagy öt embertől.

Próbálom magam átverekedni köztük, de nem járok sikerrel.

-            Mint már a mérkőzés elején is bejelentettük, gyomorrontást szenvedtem. De kérem, hagyjanak tovább menni – kérem őket.

A hirtelen szerencsémnek köszönhetően Taylor, az egyik biztonsági őrünk menekít ki az újságírók közül. Az öltöző ajtajához érve, köszönetet mondok neki.

-            Köszönöm Taylor.

-            Nincs mit megköszönnie Miss Prescott. Ez a feladatom – mosolyog rám barátságosan. – Azért sajnálom, hogy ma nem játszik a pályán.

-            Én is Taylor. Én is – felelem kissé szomorúan, majd belépek az öltözőbe, ahol kész káosz fogad.

Az egyik középcsatárunk Jenna, a fél idő utolsó perceiben, súlyos sérülést szerzett a pályán, és nem tud lábra állni.

Áj! Ez így nem lesz jó! Ugyan is középcsatárunk nincsen a csere játékosaink között, és jelenleg csak én vehetném át a helyét.

-            Majd én beállok a helyére!  - szólalok meg, és nem csak a többieket döbbentek meg a hirtelen jött ötletemmel, de saját magamat is.

Judy, Nikki és Jack azonnal tiltakozni kezdenek a döntésem ellen.

-            Tudom, hogy féltetek, de ez az egyetlen esélyünk arra, hogy ma győzni tudjunk. Ha együtt dolgozunk össze, akkor sikerülni fog. Úgyhogy az ellen, hogy játszani fogok, ne vitatkozzunk! – mondom határozottan, próbálva nem gondolni a kockázatokra.

Kissé bizonytalanul, de még is beleegyeznek, majd miután át veszem a mezemet, megvitatjuk a stratégiánkat. A szünet lejárta után, már megyünk is vissza a pályára. Ahova mindenki nagy megdöbbenésére, én is besétálok, mint játékos...

Körülbelül már csak alig tíz percünk van a hosszabbításig, és a meccs állása még mindig 0:0. Kevesebbet és lassan futok, mind az megszokott tőlem. Érzem, hogy a legtöbb kamera rám irányítódik. Tudom, hogy mindenki azt latolgatja, hogy mi is lehet valójában a bajom, mert nem hiszem, hogy bevették volna azt a süket dumát a gyomorrontásomról.

Még jó hogy nem veszik be. Hisz én sem hinném el, ha kívülről látnám magamat.

Valamit kezdenem kéne, mert eddig jó formán két jó labdaszerzésem és két jó passzom volt az idő alatt, mióta újra a pályán vagyok. De, ha ugyan úgy játszanám ezt a meccset is, ahogyan a többit, akkor félő, hogy valami bajunk esik.

De akkor mégis mitévő legyek? – kérdezi a tudatalattim.

Mind tudatlanul, veszek egy nagy mély levegőt és csak is a játékra koncentrálok. Nem hagyhatom, hogy további hosszabbításokon kelljen végig mennünk, az után pedig a tizenegyesek döntsék el, hogy ki nyeri meg a kupát.

Nagy lendülettel szaladok előre és egy tőlem megszokott sikeres csellel elveszem az ellenfelemtől a labdát, amelyet magam előtt tartva vezetem végig a pálya másik oldalára. Amikor észreveszem az engem körbe fogókat, hátra passzolom Judy-nak, aki pedig Nikki-nek. Mostanra ő vezeti a labdát, mind addig, amíg én a tizenhatoson belülre nem érkezem. Először balra, majd jobbra rúgja a labdát, majd egy éles kanyart vetve lepasszolja nekem. Mellel veszem le a labdát, amelyet próbálok még egy picivel előrébb vinni, azonban amikor a kapura rúgom, a kapus megfogja.

Pár másodpercig vár, majd kirúgja. Én pedig visszafele futok. Látom amint az ellenfél csapatból, a tizenegyes számú játékos, akinél a labda van az éppen tőlem alig két méterre álló nyolcasnak passzol. Amikor ellövi a labdát, gyorsabb tempóra váltok és a labda elé ugrom. Ám amint a labdát megérintem, egy erős lökést tapasztalok meg, majd előre bukfencezem a lendülettől.

A hasam tájékán egy erő teljes hasító fájdalmat érzek meg. Mitől az arcom összerándul. A testem pedig összegörnyed. És egy hangos kiáltás hagyja el a torkomat, majd hagyom, hogy elnyeljen a mély – gyötrelmes sötétség...

[Brian Cross]

Két hónap után, végül izgatott és egyben boldog mosollyal ülök, barátaim mellett a lelátón. Kíváncsi, de mégis aggódó figyelemmel kísérjük nyomon a meccset, amelyet a párjaink játszanak. Igaz, kicsit aggasztott a tudat, amiért a mérkőzés kezdete előtt azt a hírt kaptuk, hogy Mia nem játszik. Szörnyen aggódtam érte és meg is akartam keresni őt, de a srácok arra utasítottak, hogy várjam ki a mérkőzés végét.

Vajon mennyire lehet komolyabb ez a gyomorrontás? Még is miért nem ügyelt jobban az egészségére?

Amikor végül a pályára lép, az eddigi bennem lévő aggodalom, csak még jobban felerősödik. Lassabban és visszafogottan mozog, ami nem megszokott tőle. Ennyire beteg lenne? Ha igen, miért nem közölte velem? Miért nem mondta el, amikor felhívtam a minap?- kérdezem magamtól, továbbra is aggódva érte, amikor egyszer csak a kezdeti rossz előérzetem, a szemeim előtt teljesedik ki.

Mia-t a pályán összegörnyedve, pillantom meg. A csapattársai, a játékvezetők és az orvosok, mind egy szempillantás alatt mellette teremnek. Látom amint hordágyra fektetik, de ő nem mozdul. A félelem, ekkor felülkerekedik rajtam és nem törődve a körülöttem lévőkkel, rohanok lefele egyenesen a pálya széléig. Ám a sok embertől sehogy sem tudok odaférkőzni hozzá.

-            Mi történik? – ragadom meg hirtelen, Judy karját idegesen, nem foglalkozva a szemeit ellepő könnyekkel.

-            Ne...nem tu... tudom – zokogja ijedten.

Követjük a Mia-t szállító embereket, egészen a mentő kocsiig, amibe miután be is teszik, már indított is egyenesen a legközelebbi kórházhoz.

Leintve az egyik álló taxit, gyorsan be is szállok és utasítom is a sofőrt, hogy kövesse a mentőt.

A kórházhoz érve, amikor megpillantom Mia-ék edzőjét, azonnal odasietek hozzá.

-            Jack, kérem, mondja, el mi a fene folyik itt? Mi történt Mia-val? – támadok neki a kérdéseimmel.

-            Brian, még én magam sem tudom igazán. A pályán, amikor fellökték és összegörnyedt, abban a pillanatban el is ájult és az óta sem tért még magához – válaszolja röviden.

Látom, amint beviszik egy vizsgáló szobába, aminek az ajtaja előtt állva, ideges türelmetlenséggel várjuk, hogy valaki jöjjön és közölje velünk, a híreket.

Ha valami komolyabb baja esett, én abba beleörülök.

A percek teltek és teltek, és még mindig semmi hírünk. Idegességemben, aggodalmamban, félelmemben föl – alá járkálok, még akkor is amikor megérkeznek a barátaink.

-            Tudtok már valamit? – kérdezi Judy.

-            Nem – válaszol helyettem, Jack.

-            Nyugodj meg haver! Rendbe fog jönni – teszi az egyik kezét Josh, a vállamra nyugtatólak.

-            Még is hogyan nyugodjak meg, amikor... – förmedek rá, amikor kijön az egyik orvos.

-            Önök a hozzátartozói, Miss Prescott kisasszonynak? – teszi fel a kérdést.

-            Igen – vágják rá egyszerre a lányok, és az edzőjük.

-            A férje vagyok – válaszolom én.

Jack döbbent, tekintettel mered rám, de nem tudok most vele foglalkozni.

-            Enyhe agyrázkódása van, ugyanis az esésnél beverte a fejét, és egy kis összehúzódása. De ebben a kórban, az ilyen várható is. Bár egyáltalán nem helyeslem, hogy részt vett a mérkőzésen ebben az állapotban. Viszont szerencsére, minden a legnagyobb rendben van.

-            Hogy... hogy érti, hogy ilyen kórban és ebben az állapotban? –kérdezem értetlenül, és egyben megkönnyebbülten.

-            Örömmel válaszolnék a kérdésére, de szerintem a felesége még boldogabb lenne, ha ő mondhatná el. Magánál van. Be lehet menni hozzá. De, sok pihenésre van szüksége – mondja.

-            Köszönöm – nézek rá hálásan, majd benyitok a szobába, ahol szerelmem, hitetlenkedő tekintetével találom szembe magam.

Közelebb lépve hozzá, két kezem közé fogom az arcát, és megcsókolom. Úgy csókoltam mintha az életem múlna rajta. Ebbe a csókba belepréseltem minden érzésemet. Az örömet és a megkönnyebbülésemet az iránt, hogy nincsen komolyabb baja, és az iránta érzett szerelmemet.

Ajkaink elválása után, mellé ülök és miközben az egyik kezemet összekulcsolom az övével, addig a másikkal végig simítok az arcán.

-            Hogy vagy? – kérdezem.

-            Most már sokkal jobban – válaszolja. – De, te hogy kerültél ide?

-            Ma reggel érkeztünk meg a fiúkkal, mert meglepetést akartunk nektek okozni azzal, hogy miután véget ér a meccs köszöntünk majd titeket. De, amikor a pályán fellöktek téged... – ennek gondolatára, az ajkaimat összepréselem... de amikor megszorítja a kezemet, folytatom a magyarázatomat – átvágtam magamat a tömegen, és taxiba ültem,  amivel idáig a kórházig hozattam magamat. És most itt vagyok.

-            Sajnálom, hogy rátok hoztam a frászt. Nem akartam – néz bocsánatkérően a szemembe.

-            Shh... – teszem az ujjamat az ajkára. – Nem a te hibád volt. És, most az a lényeg, hogy minden a legnagyobb rendben van. Tényleg, erről jut eszembe. A doki azt mondta, hogy ő egyáltalán nem helyeseli, hogy ebben az állapotban a pályára léptél. Mit akart evvel mondani? – kíváncsiskodom.

-            Uhh... igazság szerint nem így akartam, hogy megtudd... – kezd bele hezitálva.

-            Mia kérlek, áruld nekem – kérlelem.

-            Rendben – sóhajt fel, majd vesz egy mély levegőt. – Kisbabánk lesz – mondja ki.

Kisbabánk lesz... kisbabánk lesz... – ismételgetem magamban ezt a két szót. Mind addig, amíg értelmezni nem tudom.

Hihetetlen boldogság önti el a szívemet. A tudat, hogy egy kis csöppség növekszik szerelmem szíve alatt, aki a mi kisbabánk, örömkönnyeket csalt ki a szemeimből.

-            Köszönöm – suttogom közel az ajkaihoz, amelyekre az enyémeket tapasztom. – Köszönöm, hogy vagy nekem. Köszönöm, hogy megajándékozol a szerelmeddel, és egy kisbabával – minden egyes köszönetmondás után, egy szerelmes csókot lehelek ajkaira.

Ennél boldogabb már nem is lennék – gondolom magamban, miközben szerelmemet hamarosan elnyomja az álom, a karjaimban.

Egésznek és boldognak érezem magam, amiért megtaláltam azt a nőt, akit tiszta szívből szeretek, és amiért hamarosan, kétszeresen is apa lehetek...

Hat és fél hónappal később...

A kilencedik hónap leteltével, végre a karjaimban tarthatom tündéri és meseszép kislányunkat, akit Anastasia-nak neveztünk el. Földöntúli boldogság járja át egész lényemet, amiért a családom elfogadta páromul szerelmemet. Amiért szerelmem, a kislányunk és a fiam bearanyozza a mindennapjaimat.

Tudom, hogy soha sem fogom tudni elégszer megköszönni és meghálálni Mia-nak azt, hogy hozzám jött. Azt, hogy szeret. Azt hogy, elfogadott engem és a fiamat. És, hogy egy szerető és boldog családdá hangolt össze minket. De, a határtalan, és a visszavonhatatlan szerelmemmel mindig is igyekezni fogok majd, őt boldoggá tenni halálomig és még a halálom után is...

Vége