Valami most kezdődik el

1. rész

[Mia Prescott]

A lelátón ülök, mind a kedvenc csapataik nevét sikongassák. Ezzel is ösztönözve őket a győzelemre. Arra a győzelemre, amelyre mindenki vágyik.

A szurkolók, ha a kedvencük van fölényben, örömükben tombolnak. De, ha épp vesztő félben van, akkor természetesen szitkozódnak. De, éppen ez a játék menetele, hogy egyszer nyerő félben vagyunk, egyszer pedig épp vesztésre álljunk. Nem lehet mindig győzni. Csak akkor, ha te magad is elhiszed, hogy képes vagy rá. Meg tudod csinálni. S, ha te saját magad ezt elhiszed, akkor sikerülni fog.

Előttem a labda, amit szélsebesen vezetek végig a pályán. Miközben a tekintetemet egy percre se veszem le a labdáról, mégis tudom, és érzem, hogy körbe fogtak.  Általában ilyenkor, mindig az ellenfélhez kerül a labda. De, ha jól összpontosítasz, és ha ügyesen cselezel, akkor simán ki tudsz szabadulni a fogságból.

Egy picit előrébb gurítom a labdát, majd hátra és egy éles kanyart véve elslisszolok az ellenfeleim mellett. Ha akartam volna, simán felnevethettem volna, amiért sikerült becsapnom őket. Ez az egyik taktikám, amelyet csak akkor vetek be, ha igazán szorul a kötél a nyakunkon. Elhitetem velük, hogy kétségbeestem. S, mielőtt elhappolhatnák tőlem a labdát, akkor én egy ügyes csellel arra az oldalra rúgom, amerről elhaladni készülök mellettük.

Futok, ahogyan csak tudok, miközben még mindig nálam a labda. A tizenhatos vonalhoz érve, újra akadályokba ütközöm. Először balra, utána jobbra, majd hátra pillantok. A szemeimmel az épp megfelelő embert kutatom, akinek passzolni tudnék. Amikor megpillantom a tizenkettes számú csapat társamat, akit nem fog senki sem, lepasszolom neki a labdát. Amíg a labda szélsebesen száguld felé, magamban az égiekhez fohászkodom, hogy sikerüljön még egy gólt belőnünk.

Senki másra nem figyelek jelen pillanatban, csak is a tizenkettes számú játékosra. Aki, amint odaér a labda, elé, már lendíti is a bal lábát, amivel egy kissé erőteljes rúgást visz véghez.

Lélegzetvisszafojtva követem nyomon, továbbra is a labda útját amely, amikor a hálóba ér, a játékot vezető bíró, egy erős sípfújással jelzi a gólt.

A csapat társaim egy emberként szaladnak, a gólt szerzőhöz. Csak én nem. Természetesen büszke vagyok rá, és örülök is a gólnak. De, soha nem szeretek előre inni a medve bőrére.

A kijelző táblára pillantva, az állás 2:2 arányt mutat.

A játékvezető három perces hosszabbítást, bírál el. Mi pedig újra felállunk a közép pályánál, majd amikor a síp újra megszólal a másik csapat a mi kapunkat veszi célba. Amit én, csatárként nem engedhetek meg. A játékos felé futok, akinek az arcán, ijedtséget vélek felfedezni. Tudtam, hogy mi fog következni. Oldalra pillant, a labdát abba az irányba gurítja, amerre tekint, majd passzoláshoz készülődik. Azonban én gyorsabb vagyok nála, és így el tudom venni tőle a labdát.

Gyorsabb voltam, mint bárki más a csapatban. Amit, amikor csak tudunk, ki is használunk.

Újra a tizenhatoshoz közeledem, miközben a másodpercek hihetetlen gyorsasággal repülnek. Meglendítve a lábamat, csak is az ellenfél kapujára összpontosítok. Már majdnem belerúgnék a labdába, amikor a másik csapatból az egyik játékos, egy becsúszással akarná elvenni tőlem a labdát, azonban a labda helyett, az én lábamba rúg bele.

Felszisszenek az éles fájdalomtól, és akárhogyan próbálom, magam megtartani nem járok sikerrel. A fájdalom minden egyes megmozdulással, míg nem térdre rogyva, csusszanók végig a frissen nyírt pázsiton, egyre erősebben nyíllal a lábamba.

Látom amint a társaim felém közelednek, ahogyan a játékvezető is, de én még is csak, a felállással próbálkozom, ami csak még nagyobb gyötrelemmel járul számomra.  Időközben, elő kerül a csapat orvosa is, Michael is, aki egy rövid vizsgálódást követően, egy apró horzsolást, és egy bokaficamot állapít meg.

-            Mia, sajnálom, de nem folytathatod a meccset tovább –közli velem, együtt érzően.

-            Hah, azt már nem! Nem fog engem, egy holmi ficam csak úgy megállítani! Ha törik, ha szakad, de én befejezem azt, amit elkezdtem! – ellenkezek, határozottan.

Minden erőmet összeszedve, és némi segítséggel végül sikerül talpra állnom.

Amikor Michael, látja a szememben a megmásíthatatlan határozottságomat, egy helytelenítő fejrázást követően, lesétál a pályáról. Én pedig a bíróval és a csapat társaimmal az oldalamon, sántikálok a tizenegyes vonalhoz, ahol egy pillanatra lehunyom a szemeimet és igyekszek minden hangot kizárni a fejemből. Egyedül csak is a kapura összpontosítok, újra.

Tudom, hogy ez a meccs mindannyiunk számára sorsdöntő játék. Ahogyan ez a lehetőség is, a tovább jutásra, ebben a szezonban.

Be kell lőnöm! – utasítom magamat.

Egy kicsit hátrébb lépek, majd miután felharsan a síp hangja, neki futásból lövőm a labdát, kapura, amely a háló felé közeledik.

Szinte érezni lehet a feszültséget a pályán belül s kívül is egyaránt. Oly hosszúnak és, idegfeszítőnek tűnik ez a pillanat.

Egy, megkönnyebbült sóhaj hagyja el a torkomat, amikor a labda a hálóban ér célt, és én végül hagyom, hogy a lábaim feladják a küzdelmet, hogy újra térdre rogyhassak.

Hallom amint kihirdetik a győzelmünket. Hallom a csapattársaim, és a nekünk szurkoló közönség hangos üdv rivalgását, de én az helyett, hogy velük együtt örülnék, egy boldog mosollyal az arcomon, az ég felé fordítom az arcomat.

-            Meg csináltam apa! Ismét sikerült győzelmet aratnunk! – suttogom halkan, mire kibuggyannak a szemeimből az első, sós könnycseppek.

Egyben határtalan örömet érezek a szívemben, az újabb győzelmünk miatt. Egyben pedig, szomorúságot – és fájdalmat, amiért apa már nem lehet itt velem. De, tudom, hogy odafentről mindent látott és, hogy büszke rám. Mindig is az volt. Ami mindennél sokall többet jelentett, és számított nekem...

***

Már két nap telt el a meccsünk óta, de még most is mindenki a győzelmünkről beszél. Na, igen, a Barcelonai leánycsapatot még eddig soha senkinek sem sikerült legyőznie. De, aztán jöttünk mi. Akiknek pedig sikerült megvernie őket.

Másik számra kapcsolva a lejátszómat, folytatom tovább a futást, Barcelona város, egyik gyönyörű parkjában. Bár a bokám még fáj egy kicsit, de a futást, azért még sem akartam elhanyagolni.

Igaz már a bajnokságnak két napja véget ért, de pihenésképpen vasárnapig itt maradhattunk, ami mindannyiunk számára, most jól jön, miután hónapokon keresztül, csak is a tegnapelőtti meccsre készültünk.

Amikor lassan, kilenc órához közeledik az idő, és úgy döntök, hogy visszaindulok a szállodába, egyszer csak egy aranyos szőkés barna göndör hajú kis fiú szalad belém. De még mielőtt eleshetne, a két karommal érte nyúlok.

-            Hé, te kis szélvész bajnok – mosolygok rá barátságosan, megelőzve egy sírást. A hangomra, kinyitja hatalmas nagy csoki barna szemeit, amelyeket az ütközés során, csukhatott be.  - Hol vannak a szüleid? – kérdezem meg, miközben megsimogatom, a kissé pirospozsgás arcocskáját.

-            Papa – papa! – mutat az egyik irányba. Amelyet én követve, egy kávézót pillantok meg.

-            Ott bent van az apukád? –kérdezem, mire még mindig arra mutat aprócska ujjaival. – Akkor visszaviszlek hozzá –mondom, majd a kávézó felé veszem az irányt.

Belépve a kávézóba, az ölemben lévő kisfiú újra megszólal.

-            Papa – papa – kiabálja, mire az egyik pubból egy magas, sötét szőke rövid hajú férfi közeledik felénk.

A lélegzetem is eláll, amint végig futtatom rajta a tekintetem. Igazi sportos testalkata van – állapítom meg magamban, miközben a mellkasán feszülő, rövid ujjú – fehér póló, igencsak kiegyensúlyozza az izmait.

Ajkait mosolyra húzza - amikor egyre közelebb ér hozzánk-, amitől az én szívverésem pedig, ki is hagy egy – két ütemet. Még életemben nem láttam ilyen szívdöglesztő mosolyt.

-            Ejnye – ejnye. Már megint becsajoztál, picur?! – vigyorog a kezemben lévő gyermekre hitetlenül, aki felé nyújtózkodott. – Bocsánat – mondja, amikor már a karjai között lévő, kisfiú fölött rám néz. - Köszönöm, hogy visszahoztad őt – néz bele a szemeimbe, hálásan.

-            Nin… nincs mit… megköszönnöd – ellenkezem dadogva, miközben érzem, amint az arcomat elönti a pír. Próbálok szabadulni a tekintetétől, de sehogy sem sikerül. Teljesen magába szippantott a világoskék szempár.

-            De – de, van. Hiszen, visszahoztad a fiamat. Engedd, hogy meghívjalak egy reggelire – ajánlja fel.

-            Köszönöm, de, erre igazán semmi szükség – tiltakozom továbbra is. Akkor legalább egy kávét igyál meg velünk. Kérlek… - kérlel újra, mire egy megadó sóhaj hagyja el az ajkaimat.

-            Na, jó – adom be a derekam, és helyet foglalok a valahonnan ismerősnek tűnő férfi asztalánál, pontban vele szemben.

Miközben a rendelésünket adja le, addig én azon filózok magamban, hogy honnan ilyen ismerős nekem. Pontosabban az óta tűnt ismerősnek valahonnan, amióta leültünk.

Csak tudnám, hogy honnan!

-            De, udvariatlan vagyok, még be sem mutatkoztam – rázza meg a fejét bocsánatkérően. – Brian, ő pedig itt, Chris. – mutatkozik be, majd a kisfia nevét is elárulja.

-            Csak nem a híres, ’New Yersi’ focistához van szerencsém? –kérdezek vissza hirtelen, amikor eszembe jut, hogy honnan is tűnt nekem ilyen ismerősnek az arca.

A csapat társaim, mind odáig vannak érte. Ráadásul, az arcképe pedig óriás plakátként szerepel az öltözőnk egyik falán.

-            De… - feleli, miközben elhúzza a száját. Áh, csak nem utálja, ha valahol felismerik? –ezt inkább magamtól kérdezem, mint sem tőle.

-            Öm, én pedig Mia – árulom el én is a nevemet.

-            Várj, nem te voltál az a lány, aki győzelemre vezette a ’Los Angel’s női csapatát, két nappal ezelőtt, Barcelona ellen? – kérdezi, döbbenten.

-            De, igen. Én voltam az –felelem egy kínos mosoly kíséretében.

-            Minden elismerésem a tiéd. Az a fajta elszántság, amit nálad láttam a játék elejétől kezdve a végéig, teljesen lenyűgözött – mondja, elismerően.

Ami, igazán jól esett. Pláne, meg egy olyan nagy profi, és híres játékostól, mint amilyen ő.

Ezután egy pincérnő, hozza ki a kávénkat és, a kis Chrisnek-nek az össze turmix - olt, gyümölcs kelyhet, amit az apukája segítségével fogyaszt el. Az elém táruló jelenet, mosolyt csal az arcomra. Elbűvölő, ahogyan bánik a kisfiával. Látszik, hogy nagyon szereti őt.

-            És, az anyukája? –teszem fel a kérdést, kíváncsian.

-            Ő, most New York-ban van. Modell, és hát… hogy is mondjam. Azaz élete –komorul el hirtelen az arca.

-            Óh, sajnálom –húzom el a számat.

Gratulálok Mia! Sikerült, elrontanod egy kedves, aranyos és nem mellesleg észvesztő pasinak a társaságában a hangulatot!  De, hát mégis honnan tudhattam volna, hogy ez a téma őt rosszul érinti?

-            Semmi baj – mosolyog rám újra egy pár percnyi kínos csönd után. – Meddig tartózkodsz itt Barcelonában? –vált témát.

-            Csak vasárnapig. Azután pedig irány London, a Chelsea ellen –válaszolom grimaszolva.

-            Aha. Chelsea… nos, az biztos, hogy a Londoni csapatok igen erős játékosok –bólint, együtt érzően.

Ezután mivel, egyikünk sem igazán szeretett volna a fociról tovább beszélgetni, így egymást kezdtük el bombázni a kérdéseinkkel, mint pl.: a kedvenc filmről/filmekről, kedvenc zenékről – énekesről – színészekről, együttesekről. Kedvenc ételről, italról, és amit ki nem hagyhattunk, az édességről. Kedvenc városról, avagy országról, színekről. Kedvenc hobbitöltéseinkről. - és, még ezekhez hasonló kérdések is szóba kerültek.

Mikor rá pillantok az órájára, ami lassan fél tizenkettőt mutat, nem akarván, de búcsúzkodni kezdek tőle és a tündéri kisfiától, aki egyszerűen imádni való.

-            Örülök, hogy személyesen is megismerhettelek Mia – áll fel, hogy egy búcsúölelésben részesítsen.

Amikor magához ölel, mélyen beszippantom az illatát, amelyet, igyekszem mélyen elraktározni magamban, ahogyan a szívdöglesztő mosolyát is. Emlékül.

-            Én is örülök, hogy találkozhattam veled, és a kicsi Chrissel –akinek az arcára, egy apró puszit lehelek is, miközben megfogom egy pillanatra az aprócska ujjait. Ő cserébe, egy angyali kacagással szorítja meg az én ujjamat, amit nem tudok, nem meg mosolyogni.

-            Sok szerencsét, a Londoni mérkőzésen… Remélem, még találkozunk – mondja, búcsúzol, remény teljesen a szemeimbe nézve.

-            Én is remélem, hogy igen. Köszönöm. Nektek is sok szerencsét, a Barcelonaiak ellen – mosolygok rá, majd hátat fordítva nekik, távozom a kijárathoz.

Miközben az ajtó felé lépkedek, és megérzem a hátamban lévő fürkésző pillantást, még egy utolsó pillanatra hátra tekintek. Látva, hogy még mindig engem néznek, mosolyogva intek nekik egyet, amit ők viszonoznak is, majd visszaindulok a szállodába.

Az arcomon lévő boldog mosoly okát, a csajokat természetesen nagyon is érdekelte, amikor visszaérek. Hiszen, apa halála után, csak ritkán láttak engem mosolyogni.

Mivel tudom, hogy addig úgy sem fognak leakadni rólam, amíg el nem mesélem nekik az öröm mivoltát, így ebéd közben beavatom őket a történtekbe.

Természetesen, amikor elárulom, hogy kivel találkoztam és, hogy kivel ültem egy asztalnál és bájcsevegtem egy kávézóban, a szálloda éttermi részlege a mi asztalunktól lett hirtelen hangos, a barátnőim által. Egészen addig nem is engedték, hogy felálljak az asztaltól, amíg részletesebben el nem mesélek nekik mindent…

Visszatérve a szobáinkba, a hatalmas ágyra huppanva a délelőtt történtek körül forognak a gondolataim.

Nem tudom, hogy miért, de a mai nap folyamán teljesen máshogy gondolok Brianre, mint ezelőtt bármikor. Meglehet, hogy azért, mert ezelőtt nem is ismertem őt, csak a médián keresztül hallottam róla egy és mást. Amelyek vagy igazat mondanak, vagy sem.

Viszont a ma délelőtti után, teljesen más lett a róla megalkotott képem. A mai napig, azt hittem róla, hogy egy nagyképű, magától elszálló focista, azonban, ez a kép mindössze csak egy tévhit volt.

Ő más. Egy felelősség teljes, apa. Aki imádja a fiát, ahogyan azt is, amit csinál. Kedves és humoros. És nem mellesleg nagyon is szimpatikus ember. Akit ha valaki, személyesen is meg ismer, ugyan olyan pozitívan fog csalódni, mint ahogyan én is. Már ha esetleg, valakinek nem lenne szimpatikus ő.

De, senkit sem lehet azért hibáztatni, ha esetleg nem kedvelné őt vagy hozzá hasonlókat. Mert mindenkinek megvan a saját véleménye, amit ha akar – akár meg is változtathat. De, ha nem akkor nem.

Éreztem amint a szemeim lassan leragadni készülődnek. Éppen ezért, mielőtt még átadhatnám magam az alvásnak, előtte veszek egy gyors zuhanyt. Ami után, újra az ágyamra feküdve, bebújok a takaró alá, majd Brian gyönyörű világoskék színű szemeinek és a mosolyának az emlékére gondolva, rövidesen elnyom az álom…

to be continued...