1. rész
[Annie Broda]
Kilenc év telt el azóta, hogy apámat
követve Afganisztánba mentem, ahol húsz évesen már be is állhattam mellé, „tengerészgyalogosnak”. Igaz sok megpróbáltatáson kellett
végig mennem. De megérte. Megérte mindazon szenvedés, és fájdalom, amit
elszenvedtem ez idő alatt, mind azért, hogy a hazámat szolgálhassam apám
oldalán. Mindig tiszteltem és becsültem őt, amiért
az életét kockáztatva védelmezte a hazáját és más országokat egyaránt.
Kislányként mindig, örömmel töltött el a tudat, amikor hosszú idők elteltével a
fenyő zöld színű hátizsákjával a vállán, lépett be a házunk ajtaján. Amikor a
küldetéseiről faggattam, mindig csillogó szemekkel hallgattam őt.
Úgy tizenkettő – tizenhárom éves
lehettem, amikor úgy döntöttem, hogy én is az szeretnék lenni, ami ő. Először
féltem attól, hogy ő netán visszakozni fog, vagy különbözőbbnél - különb
érveket fog majd felhozni a döntésem ellen, de meglepő örömmel vettem
tudomásul, hogy őt boldoggá tettem a kérésemmel, miszerint hadd lehessen
belőlem is „tengerészgyalogos”.
Tizenhét éves voltam,
amikor apám először magával vitt, Afganisztánba, ahol keményebbnél –
keményebb kiképzések alá kellett vetnem magam. De, nem panaszkodtam,
soha. Ugyan is nem szeretettem volna apámnak csalódást okozni. Azt akartam,
hogy büszke legyen rám.
És most itt állok, kétévnyi távollét
után, újra a halvány barnára festett kétszárnyú bükk ajtónk előtt, egy egyszerű
fehér vászonnadrágban, piros rövid ujjú blúzban és egy szintén fehér színű lapos
talpú cipőben. Igaz nem épp egy eljegyzési partihoz illő ruha viselet, de ez is
megteszi. Legalábbis remélem, hogy Lizzy nem fog kiakadni, amiért így jelenek
meg, élete egyik legfontosabb napján. Elizabeth, rövidebb nevén Lizzy, az én
drága, szeretetre méltó nővérem, aki egyben a legeslegjobb barátnőm is.
Még mindig alig tudom elhinni, hogy valóban hamarosan férjhez megy. De,
őszintén örülök neki. Lenyomva a kilincset, lépek be a házba. Abba a házba,
ahol felnőttem. És ahova annyi oly sok szép, és boldog emlék köt.
Mielőtt csatlakoznék a nővéremhez és
vendégeihez a hátsó udvarba, újra feltérképezem a házat. A bútorok nem
változtak, csak a helyük. De nem is vártam mást. Hiszen tudom, hogy nővéremnek
is oly annyira fontosak a családi ereklyéink, mint ahogyan nekem és apánknak
is.
A szobámba érve, a frissen mosott
ágyneműkből fakadó levendulaöblítő illata csapja meg az orrom. Végighúzom az
ujjam a barna baldachinos ágyamon, a könyveimtől, a cd –től egészen a képeimig
hemzsegő tölgyfa szekrényen, amelyben a levendula, és az orchidea virág mintái
vannak bele vésve, édesanyánk kezei által. Akinek az elvesztését még most is
nehezen tudjuk elfogadni, de miatta, csak is miatta, mind a hárman képesek
voltunk újra talpra állni és küzdeni az álmainkért.
Egy pillanatra az ablakhoz lépek,
ahonnan kitekintek az idegen emberektől hemzsegő udvarunkra, majd mély
lélegzetet véve, erőt veszek magamon, és elindulok lefele.
Lelépve az utolsó lépcsősorról, hirtelen
egy ismerős kiáltást hallok meg, aki nem törődve azzal, hogy magas sarkú van
rajta, hiper sebességgel a nyakamba veti magát.
Percekig csak öleljük egymást, közben
hol sírunk – hol pedig nevetünk, a boldogságtól és a viszontlátástól.
-
Annie,
édes istenem. Hát hazajöttél? El sem hiszem – húzódik el tőlem nővérem, épp
csak annyira, hogy tetőtől talpig végig mérhessen. – Annyira hasonlítasz
anyára. Úgy örülök, hogy itt vagy. Életem legszebb ajándéka, hogy hazajöttél – szipogja
boldogan és újra magához ölel.
-
Itt
vagyok, mert a nővérem vagy. Itt vagyok, mert ez a te napod. És itt vagyok,
mert nagyon szeretlek! – puszilom meg a homlokát – Hiányoztál.
-
Te
is nekem. Te is. – mondja, miután elenged, csak hogy letörölhesse a könnyeit.
Pár perc elteltével, miközben még mindig
egymást tüntetjük ki a figyelmünkkel, egy torokköszörülésre figyelünk.
-
Üdv
itthon újra, kislány! – dörmögi, hatalmas mosollyal az ajkain Pete, majd erős karjai
közé fogva egy csontropogtató ölelésben részesít.
-
Örülök,
hogy újra látlak nagy medve! – engedem el boldogan. – De annak meg még jobban
örülök, hogy ti még mindig együtt vagytok – mosolyodok el, kettőjükre nézve.
-
Gyere,
hadd mutassalak be téged a többieknek – ragadja meg a kezemet, nővérem, miután
egy apró csókot lehel szerelme szájára, és már kifele is húz a hatalmas tömegbe.
Akadtak ismerős és egyben, idegen arcok
is, de ezen, rövid időn belül már változtattunk is.
Az eleinte félelemmel eltöltött
aggodalmam, amely arról szólt, hogy esetleg nem sikerül beilleszkednem a
társaságba, mind tudatlanul alaptalanná vált.
Lizzy és Pete kollégái, mind nagyon jó
fejnek tűntek, és egyáltalán nem viselkedtek úgy, mintha valóban színészek
lennének, ha nem mintha ők is csak egy átlagos normális emberek lennének. És ez
nekem csak is kedvezett.
A legtöbb híres karriert befutó ember
általában öntelt, beképzelt és még sorolhatnám a negatív viselkedéseket, de még
sem teszem, hiszen a nővéremet is a színészi pálya vonzotta magához, amelyben
szerencsés módon sikeresen helyt is áll és én ezért, büszke is vagyok rá.
Miután Pete hivatalosan is mindannyiunk
előtt megkérte a nővérem kezét, aki másodjára is igennel felelt, egy pezsgős
pohárral a kezemben, sétálok a medencéhez. A széléhez érve, levetem a cipőmet,
majd felhajtva a nadrágom szárát, leülök és a lábamat pedig belelógatom a
langyos vízbe.
Ezt a pár perces nyugodt, és kellemes
hangulatot egy nem vár személy jelenléte zavarja meg, keserű örömömre. Mindig is
utáltam, amikor a közelemben volt. Pláne meg akkor, amikor nem értette meg a
„nem” szót.
-
Helló
szépségem – ül le mellém, mire én arrébb húzódom. – Na, nem is örülsz nekem?
Pedig én csak is miattad jöttem ide – mondja nyájasan, és még közelebb csusszan
hozzám.
-
Akkor
kár volt rám pocsékolnod az idődet – mondom nyugodt hangon. Pedig egyáltalán nem
vagyok az.
-
Rád
időmet, soha nem nevezném pocsékolásnak. Tudom, hogy te is kívánsz engem,
ahogyan én téged. De nagyon – simít végig a karomon, amelyet, egyből el is
rántok előle. – Most miért vagy ilyen merev? Csak enged el magad, és hidd el, ez
lehet életed legszebb éjszakája - suttogja, miközben még közelebb kúszik
hozzám.
A lélegzetén erősen érződik a temérdek
sör elfogyasztásának a bűze, amitől a gyomrom kis híján fel is akar fordulni. Ellökve
a felém közeledő ujjait, pattanok fel hirtelen, álló helyzetbe.
-
Te
pedig azt hidd el nekem, hogy ha nem hagysz békén, de azonnal, azt nagyon
megkeserülőd –fenyegetem meg.
De ő csak vigyorog, mint a tejbe tök és
igyekszik felállni. Ami egy kicsit hosszabb ideig, el is tart neki.
Már épp azon volnék, hogy kikerülve itt
hagyom őt, amikor a karom után kapva, ránt vissza magához.
-
Eressz
el, te barom! – sziszegem neki mérgesen a fogaim között.
Kezd, feldühíteni ez az undorító féreg.
Mit nem lehet érteni azon, hogy nem akarok tőle semmit? Azt eddig is tudtam,
hogy egy undorító barom, de hogy ennyire?
[Jonas Patrick]
Kissé bosszankodva érkezem meg a Broda
rezidenciára, ahogyan a jó öreg Pete barátom nevezi, „menyasszonya” lakhelyét.
Akármennyire is szerettem volna korábban érezni, az átkozott producerem miatt
mégsem tudtam. De, most egyáltalán nem szeretnék az elmúlt egy órában
történtekre gondolni. Helyette amint a taxi leparkol Lizzyék háza előtt, borravalót
hagyva a sofőrnek, az ajándékcsomaggal a kezemben közelítem meg a bejárati
ajtót, amelynek lenyomva a kilincsét nyitok, be majd a hátsó udvar felé
haladok, ahol a party már javában zajlik. Az udvarra érve, sorba köszöntöm az
ismerős arcokat, mind addig, amíg az ifjú jegyespárhoz nem érkezem.
Átadva nekik a gratulációmat, és az
ajándékomat csatlakozom a legközelebbi barátainkhoz, akikhez nem sokkal később,
Pete is társul.
Épp Pete egyik idióta viccén nevek fel,
amikor a pillantásom a medence felé irányul. Abban a pillanatban, amikor
megpillantottam őt, a nevetésem elhalkul és csak is ő rá összpontosítok. A
fehér nadrág és a vörös blúz kiemeli gyönyörű idomait. Hosszú barna haja, pedig
hullámokban hever vállán.
Az arca valahonnan ismerősnek tűnik,
csak az nem jut az eszembe, hogy honnan?
Majd egyszer csak azt veszem észre, hogy
nincs egyedül. De amint megpillantom mellette azt a személyt, akit szívből gyűlölök,
mérhetetlen szomorúságot érezek a szívemben. Azonban a szomorúságomat, pár
perccel később egy kárörvendő mosoly váltja fel, amikor azt látom, hogy a gyönyörű
szép nő - aki magára vonta a tekintetemet -, a hasába könyököl annak az
alaktalan személynek.
-
A
francba! – csattan fel közvetlenül, mellettem Pete.
-
Mi
a baj haver? – kérdezzük szinte egyszerre, a fiúkkal.
-
Nem
hiszem el, hogy ez a féreg már megint ott legyeskedik Annie körül. Ha nem ma,
akkor később... de az egyszer biztos, hogy vagy a kórházban fog ki kötni vagy
egyenesen a temetőben, ha így folytatja – morogja halkan, saját magának.
Legalább is szerintem.
Majd hirtelen csak arra kapunk észbe,
amikor Petet már a medencénél látjuk.
-
Uhh...
mi lesz itt? Ezt közelebbről is meg kell néznem! – dörzsöli össze a két
tenyerét a másik oldalamon álló, szőke hajú Kevin, és miközben az egyik
karjával engem, addig a másikkal ’bandánk’ negyedik tagját Jack-et, tol egészen
a medencéig.
Ahol még közelebb kerülök Ő hozzá. Gyönyörűen ívelt ajkait,
mérgesen préseli egymáshoz. Kezeit pedig ökölbe húzva, arra készülve, hogy
bármelyik pillanatban telibe találhassa az éppen előtte tántorgó Mike-ot.
-
Na
de cica! – szól hozzá nyájasan, miközben a kezével a lány felé nyúl.
-
Nem
vagyok a cicád, te szemétláda! – morogja mérgesen, és egy jobb horoggal
egyenesen állba találja Mike-ot, aki vagy a részegségének, vagy a lány
erőteljes ütésének köszönhetően, a hátára vágódik.
Az ütést követően, Mike hirtelen
gyorsasággal pattan fel és bár lehetetlenül hangzik, még is úgy néz ki, mintha az
egyik percről – a másikra, mint aki kijózanodott. Mielőtt bármit is felfoghatnánk
az előbb történtekből, Mike meglendíti a kezét a lány felé, aki ügyesen tér ki
az ütés elől, majd megragadva a felé lendülő kart, úgy fordítja magukat, hogy
Mike háta ütközik az ő mellkasával, és a karját pedig a hátának szorítja.
-
És,
most szépen fogod magad és elhúzod innen a csíkot! Megértetted? – A hangja még
így mérgesen, is a leggyönyörűbbnek vélem.
Mike bólintva jelzi, hogy megértette azt,
amit a lány mondott neki, mire az elengedi őt.
-
Ezt
még nagyon meg fogod bánni te kis cafka! – morogja az orra alatt, és utat törve
magának eltűnik a szemünk elől.
-
Minden
oké? – fordul felé Pete, de érződik a hangjából az enyhe aggodalom és a megkönnyebbülés.
-
Persze
– feleli, de az arcát nem láthatom, mert abba az irányba fordítja a fejét
amerre Mike távozott.
-
Rendben – csóválja meg a fejét, Pete. – Hadd
mutassam be neked a banda utolsó tagját, Jonas-t.
Amikor felém fordul én ebben a
pillanatban el is veszek a „még dühtől” szikrázó, smaragdzöld szemeiben.
Még életemben nem láttam ilyen gyönyörű
szempárt. Már abban a pillanatban is elbűvölt, amikor még néhány perccel ezelőtt
messziről szemléltem őt, de most, még jobban.
-
Annie!
Uram isten, jól vagy? Épp az előbb hallottam arról, hogy az a mocsok ismét
bepróbálkozott nálad. Ha a kezeim közé kerül, én magam tépem le a golyóit – terem
közénk, hirtelen a semmiből Lizzy, akit gondolatban néhány kiló méternyire, melegebb
éghajlatra küldök. Miért kellett neki
éppen most idejönnie? Miért, nem egy kicsivel később jött?
-
Liz,
jól vagyok. Meg tudom magam védeni, hisz ismersz. Nem? Nyugodj meg – simogatja
meg nyugtatólak az érte aggódó, szőke hajú leendő mennyasszonykánk karját.
-
Tudom,
de... – kezd bele amaz, de aztán félbe hagyja a mondatot, amely helyett inkább
szorosan magához öleli, a még mindig számomra ismeretlen szépséget.
-
Gyertek,
hagyjuk őket magukra egy kicsit – szólal meg Pete és máris visszafele terel
minket arra a helyre, ahol nem rég álltunk.
-
Ki
ez a lány? – teszi fel azt a kérdést Kevim, amelyre a választ én is nagyon
szeretném tudni.
-
Ő,
Annie. Lizzy húga – válaszolja egyszerű nemességgel.
-
Óh...
– hallatszódig el egyszerre mind a hármunktól ez az egyetlen egy szó.
-
Nos,
igen, óh. Higgyétek el, én is ugyanígy reagáltam először – nevet fel barátunk,
aki már folytatja is tovább. – Mind tudjátok, Lizzy-ék apja tengerészgyalogos –
áll meg, mire egy bólintással reagálunk. – Annie pedig, szintén
tengerészgyalogos lett, pont úgy, mint az apjuk. Így, ő, miután betöltötte a
tizennyolcat, John-nal Afganisztánba ment, és most két év után, az eljegyzésünk
alkalmából, el távot kért, csak hogy a nővérével lehessen. Eléggé kemény öklű,
és dió a csaj, és ha nem avatkoztam volna közbe, akkor Mike-ot a földről
kellene most feltakarítanunk – mondja, és csak mondja.
Egyáltalán nem rémít, meg amit barátom mesélt
arról, hogy valójában mikre is képes Annie. Bár, lehet erős, de számomra mégis
olyan törékenynek látszik.
Igaz nem olyan sok információt mesélt Annie-ről,
- Annie... milyen szép neve van – de még is elegendő ahhoz, hogy biztosan
tudjam, szeretném megismerni őt. A pillantásomat, ismételten a medence felé
irányítom, és miközben a fiúk beszélgetéseit hallgatom, mindvégig csak őt tüntetem
ki a tekintettemmel.
És, igen. Meg akarom őt ismerni – gondolom magamban, határozottan...
to be
continued...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése