4. rész
[Mia Prescott]
Két héttel
később
Mostanában, már
ahogyan azt Brian ígérte, valóban nem voltam egyedül. Ha tehettük és tudtuk, a
délutánokat és az éjszakákat együtt töltöttük.
Kedves, odaadó,
és törődő volt velem. Úgy, ahogyan eddig még soha senki sem.
Imádtam vele
lenni.
Imádtam hallani
meleg, bársonyos hangját.
Imádtam őt
nevetni, és ön felednek látni.
Mellette annyira
más lettem. Ő olyan emberré formált, mint amilyen mindig is szerettem volna
lenni.
Boldog,
önfeledt, és kiegyensúlyozott. Mert igenis vele, boldog vagyok.
Ez alatt a két
hét alatt, annyira sikerült összekovácsolódnunk, hogy szinte olyanok vagyunk,
mint akik már vagy ezer éve ismerik egymást. De, ez nem lett másként sem, a két
legeslegjobb barátnőmmel, Judy-val és Nikki-vel sem. Ahogyan Brian barátaival
sem.
Mint megtudtuk,
azon az éjjelen, amelyet én Brian-nel töltöttem el először, az éjszakát Judy Rick-kel,
míg Nikki Josh-al töltötte. Tom pedig, valaki mással.
Rettentően örülök
a lányoknak, amiért csak úgy, mint én, ők is boldogságra leltek.
De, azonban ez a
felhőtlen boldogságot nem igazán élvezhetjük tovább, legalábbis egyelőre
biztos, hogy nem tarthat tovább, mivel mindannyiinknak van egy fontos karrierje
az életében, amiért egy kis időre el kell válnunk egymástól.
Az utazásunk
előtti utolsó esténkre, Brian egy meglepetést szervezett kettőnk számára, ahol
rajtunk kívül csak is a barátaink lesznek ott…
Lassan az óra
mutatója a heteshez ér, az én szívem pedig a torkomba. Kicsit idegesnek
tűnhetek, de nem tudok elleni tenni. Egyrészről azért, mert furdal a
kíváncsiság Brian, meglepetése iránt, másrészről pedig azért, mert rajtam kívül
mindenkit bele avatott a tervébe.
Na, és ilyenkor legyen az ember nyugodt természetű, amikor
rajta kívül a körülötte lévők, mindenről tudnak. Csak ő nem – zsörtölődöm magamban,
amikor még utoljára, a hatalmas tükör elé állok, ahol a hajam egy egyszerű, ám
de mégis gyönyörű kontyban tündököl. Arcomon a halvány smink helyet, amelyet
általában viselni szoktam, most egy homokszínű smink vette át a helyét, megbolondítva
egy pink színárnyalatú szemfestékkel, amely kiegyensúlyozza, smaragdzöld
szemeimet.
A ruha, ami
pedig a testemet borítja, egy ekrü színű és mell alatt és a ruha pántjának
közepén strassz kövek díszítik, hátul pedig fűző tartja össze. Egy szó
mind szász: mesés. Bár, nem értem,
hogy miért éppen ezt a ruhát erőltették rám a lányok, de mégis jobbnak láttam fölvenni.
Amikor az óra
mutató elér végre a heteshez, a lányokkal karöltve hagyom el a szállodát.
Egyenest
a tenger partot célozzuk meg, amely csak még kíváncsibbá tesz engem. Azonban
mielőtt elérhetnénk a tengerpartot, Judy beköti a szemeimet. Értetlenségemnek rögvest
hangot is adok.
-
Ezt még is minek kellett? – kérdezem felháborodva.
-
Nyugi. Mindjárt lekerül rólad – rendez le ennyivel,
hóbortos barátnőm.
Majd Nikkivel
újra belém karolva, vezetnek tovább a homokos partrészen. Ahogyan egyre jobban
haladunk a cél a felé, egy lassú, ám de mégis szép dallamot vélek egyre
közelebbről hallani. A zene egy időben vált át egy másik számra, azzal, amikor
a szemeimről lekerül a kendő.
A szemeim elé
terülő látvány miatt, a lélegzetem és a szívem kihagy egy – két ütemet. Annyira
gyönyörű volt.
Trópusi virágok
hevernek előttem egy hatalmas szív alakban, amelyek szélén négy magas fáklya ég
és rajtuk pedig, rózsaszín virág koszorúk lógnak, míg közben a fáklyák között
mécsesek égnek. A tekintetemet tovább futtatva magam előtt, egy szintén trópusi
virágokkal díszített asztal és két szék helyezkedik el, annál a pontnál ahonnan
Brian tekintett rám, az imádni való féloldalas mosolyával. Fehér inget és fehér
nadrágot visel, aminek az alját felhajtott a bokája fölé. De, még így is szívdöglesztően néz ki. Mögötte egy idegen nő áll,
fekete homokszínű kosztümben és a nyakában pedig az Anglia zászlajának színeit képviselő
szalaggal, amely nem is kicsit lep meg.
Mégis mi a csuda folyik itt? – kérdezem
magamtól, miközben próbálok újból egyenesen lélegezni.
Amíg én a
halálcsapdáimtól szabadultok meg, addig a két barátnőm pedig előre rohannak a pasijaikhoz,
akik mosolyogva ölelik át őket.
Aztán, mint
derült égből, egy villámcsapás, hirtelen az egyik pillanatról a másikra, kapok
észbe és jövök rá, hogy mégis mi folyik itt. Ezt a gondolatot azonban örültségnek
találom, mert nem tudom elhinni. De, akkor az a látvány, ami előttem áll, az
csak is arra utalhat, hogy…
-
Meseszép vagy, királylány. Bevallom neked, irigylem a
fiúkat, de legfőképpen Briant – súgja a fülembe halkan Tom, miközben a karját felém
tartja, amelyet én, még mindig döbbenten, de elfogadok. – Mehetünk? – kérdezi,
egy kacsintás kíséretében.
-
Igen. Azt hiszem – felelem tanácstalanul, majd hagyom, hogy
Brian mellé vezessen.
A Brian-hez vezető
út, rettentő hosszúnak tűnik, de így legalább van néhány percem arra, hogy helyre
rázzam a gondolataimat.
Brian most komolyan egy esküvőhöz hasonló ceremóniával,
akart meglepni? Mert a látvány, ezt bizonyítja.
Ezzel a
tettével, csak még jobban beleszeretek. Mert
igenis szeretem őt, tiszta szívemből – vallom be magamnak.
Egy késői
tengerparti esküvőt szervezett meg, pont úgy, ahogyan azt én az álmaimban
elképzeltem. Trópusi virágokkal és mécsesekkel együtt. Szűk családi és baráti
társasággal egyetemben. És, bár egyikünk családja sincs itt, de a barátaink, ők
igen. Akikre, bármikor – bármiben számíthatunk. Ahogyan most is.
Lehet, hogy túl
hamar döntés az részünkről, amit éppen most tenni készülünk.
Lehet, hogy túl
gyors az a tempó, amelyet jelenleg képviselünk.
Lehet, hogy
örültségnek tűnik.
De, ebben a
pillanatban. Ezen a napon. Ebben az időben. Most, nem érdekel. Hiszen, ha Briant sem érdekli ez, akkor
engem miért is érdekelne?
Egyszer az
életemben hallgassak a szívemre és hadd, ne csak mindig az eszemre! És, mivel a
szívem azt súgja, hogy ne halasszam el azt a lehetőséget, amely most megadatik nekem, így csak is az elkövetkezendő pillanatokra kezdek el
koncentrálni.
Tom a kezemet, Brian
tenyerébe csúsztatja, akinek az ajkai csibészes mosolyra húzódnak, míg világoskék
szemei a mérhetetlen boldogságtól, és a szerelemtől csillognak. És az, amit a
szemeiben megpillantok, az engem is mosolygásra késztet.
Talán
másodpercekig veszthettünk el egymás tekintetében amikor, egy mélyebb hangzású
női köhintés hallunk meg közvetlenül előttünk.
-
Kezdhetjük? – kérdezi kissé türelmetlenül.
Brian először
rám emeli kérdő tekintetét, mire mosolyogva bólintok.
-
Igen – bólint, Brian a nőre pillantva.
Aki
megköszörülve a torkát, kezdi el röviden levezetni a ceremóniát. Amíg a nő
beszél, addig mi csak is egymást tüntetjük ki a figyelmünkkel, még akkor is
egymás szemeibe nézzünk, amikor ki kell mondanunk azt a bizonyos szót, egy
esküre hasonló részleggel.
-
Igen, akarom… - vágja rá Brian, csillogó szemekkel. –
Tudom, hogy neked ez az egész gyors számodra, de én még is biztos vagyok abban,
hogy nekünk menni fog. Bízok benned! Bízom magamban! És, bízom abban, hogy
együtt mindenre képesek leszünk. Az óta a pillanat óta, amikor először
találkoztunk, meg akartalak ismerni. Tudtam, hogy te más vagy. Pontosabban az a
személy vagy, akiről álmodoztam. Veled szeretném leélni az életemet.
A szavai,
meghatottsággal égetik bele magukat a szívembe. A hangján érződött a
magabiztosság és az őszinteség, ahogy a tekintetéből is.
-
És, te Mia Prescott, férjedül fogadod a melletted álló, Brian
Cross-t? – teszi fel nekem a nő azt a kérdést, amelyre a jelenlévők mind a
válaszomra várnak.
Mély levegőt
véve és mosolyra húzva az ajkaimat válaszolok a kérdésre.
-
Igen, akarom… Soha, nem hittem volna, hogy lesz majd
valaki… aki valóra váltja az álmaimat. De, még is itt van az a valaki. Aki te
vagy, Brian. Melletted, azaz ember lehettem, akivé mindig is szerettem volna
lenni. Te megmutattad nekem, hogy van élet a sok veszteség után is. Amióta
találkoztam veled, minden egyes nap csak te jártál a fejemben. És, arra
vágytam, hogy újra láthassalak. Életem legcsodásabb pillanatait, neked
köszönhetem. Mert, te rávilágítottál arra, aki valójában vagyok. Nem számít,
hogy mióta ismerjük egymást. Ahogyan az sem számít, hogy ki mit gondol majd.
Mert nem érdekel. Csak is az számít nekem, hogy veled és Chrissel lehessek. És,
én is veled szeretném leélni az életemet, ha az úr megadja.
A mondandóm
végéhez érve, az anyakönyvvezető nő megkér minket arra, hogy húzzuk fel egymásra
a gyűrűinket. Amelyek aranyozott karikagyűrűk voltak. Először Brian húzza fel
az ujjamra a gyűrűt, amelyben egy aprócska ezüst kő van beletéve. Ezután én is
felhúzom, kissé remegő ujjakkal az ő hosszú ujjára.
Miután aláírunk
a papíroknak, végre az ajkaimon érezhetem szerelmem mézédes ajkait.
Majd amikor
ajkaink szétválnak, a barátaink ölelésébe záródunk, akik a gratulációikkal és a
jókívánságaikkal tanácsolnak el minket a helyszínről. Amelyet, csak kevés ideig
csodálhattam.
Brian egy apró
csókot nyom ajkaimra, miközben a karjaiba kapva, visz ahhoz a kis faházikóhoz,
amelyben az elmúlt két hetünket töltöttük el, leginkább.
Amikor sikerül
kinyitnia az ajtót, még mindig az ölében tartva, lép át velem a küszöbön, be
egészen a házba, fel a lépcsőn az ő szobájába. Ahol újra az ajkaimra hajolva,
lép el az ágyig, majd óvatosan ügyelve arra, hogy ne essék semmi bajom, dönt
hanyatt, meg nem szakítva ajkaink forró, ám de mégis szerelmes játékát.
-
Szeretlek – leheli az ajkaimba.
Amikor kimondja
ezt a bizonyos szót, a szívem a torkomban dobog újra, a pulzusom pedig az
egekbe szökik a boldogságtól, amelyet a szívemben érzek. Többet jelent ez
a kilencbetűs szó, mint bármely másik szó. Sokkal, de sokkal többet, mert ezt
őszintén mondta. És a tettei is azok. Őszinték.
-
Én is szeretlek – viszonozom a vallomást.
Tényleg így
éreztem. Beleszerettem a teljes lényében, amely őt képezi. És az, hogy ő is
ugyan úgy érez irántam, ahogyan én iránta, felhőtlen boldogsággal önti el
testem minden egyes részét, és szívemet.
A vallomásomat
hallván, féloldalasan elmosolyodik, majd közelebb húzva magához, az ajkainkat újra
és újra összeilleszti, és hagyjuk, hogy az egymás iránti érzelmeink és vágyaink
felülkerekedjenek rajtunk…
to be continued...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése