Második esély - 13. rész

[Antai-Kelemen Ádám (Cortez)]

Amikor hazatértem, olyan voltam, mint akin átment egy úthenger. Teljesen le voltam taglózva mindattól ami ma délután történt, és attól, hogy Reni elküldött.

Ha eddig gyűlöltem Neményit, akkor, azaz érzés, egyáltalán nem volt semmi ahhoz képest, amit a mai nap után érzek vele kapcsolatban.

Ha most miatta, minden esélyem odaveszett Reninél, akkor én bizony isten, hogy megölöm.

Egyszerűen nem tudom megérteni, hogy mégis mi a francért nem tud leszállni Reniről? A lányról, akit szeretek?

De most komolyan!

Tudja jól, hogy Reni nem érez úgy iránta, mint ahogyan az ő szeretné, s mint ahogyan én azt korábban gondoltam, hogy igen. Amit meg kell, hogy valljam, nem mellesleg, még jobb kedvre derített, amikor pont Reni szájából hallottam azt, amikor közölte vele, hogy ő a barátságnál többet soha nem érzett nála.

Akkor abban a pillanatban, szinte madarat lehetett volna fogadni velem… de sajnos a rákövetkezendő percekben, minden kárörömöm odaveszett, amikor Reni megkért, hogy távozzak, mert egyedül szeretne lenni.

Legszívesebben ott maradtam volna vele… de nem akartam ráerőltetni magam, ahogyan semmi mást sem.

Viszont az egyszer már biztos, hogy igyekszem majd eleget tenni az akaratának, miszerint, nem fogom felhívni őt.

Bízom abban, hogy ő, hamarosan felhív… és hogy Neményi, nem tett tönkre mindent…

-         Cortez! – nyit be a nagyi a szobámba, miután bekopogtat. Viszont az arcán a nem régen látott ismerős kifejezés ül. Teli, s teli aggodalom, és sajnálat. – Reni anyukája hívott az imént… a kórházból…

-         Hogy? Honnan? – pattanok fel az ágyamról, egy hirtelen mozdulattal.

-         A kórházból, ugyanis Renire erős fejfájások törtek, melynek következtében elájult, és kórházba került.

-         Nem! – tiltakozom hevesen, miközben a cipőmbe, majd a kabátomba bújok bele. – Nem történhetett meg ez! – motyogom az orrom alatt. – Azonnal oda kell mennem! – mondom határozottan, majd meg sem várva a nagyi reakcióját, futok le a lépcsőn, ahol a papával ütközöm össze. – Bocs.

-         Mi történt? És hova rohansz ennyire? – kérdi, megragadva a karomat.

-         Reni újra kórházba került – feleli helyettem a már úttól ért nagyi.

-         Majd én, elviszlek, gyertek – jelenti ki, majd perceken belül már a kórház felé tartunk, mind a hárman.