Második esély - 11. rész

A jelenet hasonlósága miatt raktam be ide ezt a képet!

[Antai-Kelemen Ádám (Cortez)]

Újabb két hét telt el azóta, hogy Renivel megbeszéltük, hogy megpróbáljuk együtt. Mármint úgy együtt, hogy ő és én, mint egy pár.

Ahogyan be voltam rezelve attól, hogy mi van, ha valamit elszúrók, vagy, hogy valami, vagy inkább valaki közbe avatkozik, minden a lehető legjobban, és simán ment.

Amennyi időt lehetett, igyekeztünk úgy eltölteni egymással, hogy még véletlenül se nyomjuk el a másikat. Mind a kettőnknek megvannak a saját szokásaink, és ezt a másikkal szemben tiszteletben is tartottuk.

És ami a legfontosabbnak tartottunk, és amiben egyaránt egyetértettünk, igyekeztünk a barátainkkal is törődni, s nem elhanyagolni őket, csak mert mi ketten, éppen összejönni készülünk.

Amint Reni kijött a kórházból, a rá következő harmadik nap, már suliba is jött, sokak legnagyobb döbbenetére. Hiszen, senki sem számított még a jelenlétére, és arra, hogy látszólag minden rendben van vele.

Persze ez nem mindig volt így igaz. Még akkor sem, ha ő ezt igyekezett eltitkolni is. Ugyanis, alkalomadtán, előjöttek nála a fejfájási tünetek, amitől bár tudtuk, hogy előfordulhatnak, mégis még rosszabbul éreztem magam, mint amikor a fejsérülését okoztam.

Gyűlöltem látni, amikor az olykori hirtelen fájdalomtól az arca fájdalmas grimaszba fordult át, az egyik pillanatról a másikra.

De visszatérve a jelenbe, komótos lassúsággal közeledem Reniékhez, akivel egy mozis délutánt terveztünk meg a minap délelőtt a suliban.

Amikor megérkezem a kapujukhoz, előkapva a telefonomat a zsebemből, felhívom őt.

-         Szia! Pár perc és kint leszek – szól bele, két csörgetés után.

-         Oké – mondom, majd kinyomva a készüléket, a hátamat neki döntöm a nagykapunak.

Magamban dudorászva az egyik kedvenc Ramones dalomat, egyszer csak egy nem kívánt személy jelenik meg előttem.

Bah! – sziszegek fel magamban, és a kezeimet a zsebeimben ökölbe szorítom.

Ez meg mi a francot keres itt? Mit akar itt? – kérdezem magamtól dühösen, de nem mutatva ki neki, csak is szimplán az ellenszenvemet iránta, amit kölcsönösen vissza is kapok tőle. De nem izgat!

-         Nocsak-nocsak! Átmentél, kaputámasztóba? – kérdi egy ellenszenves vigyorral az arcán. Amit ha azonnal nem vesz le magáról, én fogom letörölni.

-         Közöd? – szólok vissza flegmán. – Egyébként mi a francot akarsz itt?

-         Nem mintha, bármi közöd is lenne hozzá, de jöttem meglátogatni a barátomat.

-         Jah, persze! És, hol voltál eddig? Hol voltál akkor amikor, a kórházban feküdt, kómában? Na, nem mintha, hiányoztál is volna bárkinek is!

-         Ahová, éppenséggel te juttattad? – kérdezi gúnyosan. – És, most miért is vagy itt? Várj! – tartja fel az ujját, amit mindjárt el fogok törni. – Véletlenül nem azért, hogy így palástold a bűntudatodat? Ahogyan azzal is, hogy körülötte legyeskedsz?

-         Kettőnk közül inkább te vagy az aki, körülötte legyeskedett mindig, ahogyan most is, seggfej! De ha annyira tudni akarod, és ha már itt vagy, miért is nem én mondjam el neked azt a jó hírt, hogy Reni és én együtt vagyunk – vágom oda neki, egy kárörvendő vigyorral az arcomon, amely csak még jobban terebélyesedik bennem, amikor látom, amint rángatózni kezd a szeme.

-         És, megint csak ugyanaz a kérdésem: azért, vagy vele, mert bűntudatod van, amiért miattad került kórházba, és mert nem emlékszik rád? Így könnyebb számodra, ismételten csak szórakozni vele, igaz? Könnyebb, így, hogy nem emlékszik arra, hogy tulajdonképpen, csak játszottál vele, és hogy csak éppenséggel akkor szóltál hozzá, amikor kedved tartotta? – kérdezi gúnyosan, de ugyanígy folytatja tovább, mire már nem bírva tovább, ellököm magamat a kerítéstől, és teszek felé egy-két lépést.

-         Tudod, ennél szánalmasabb már nem is lehetnél! – vágom oda neki, dühösen.

-         Még hogy én vagyok a szánalmas? Melyikünk, is jött össze egy másik lánnyal, és hülyítette is Renit? Te vagy én? – húzza fel a szemöldökét.

-         Várj, hadd helyesbítsek: ennél csak szánalmasabb lehetsz!

-         Ha én szánalmas vagyok, akkor te meg mi vagy? – kérdi. -  Szerintem, egy olyan alak, aki élvezi, ha mindenki a talpát nyalogassa. Egy olyan alak, aki rákényszerült arra, hogy odáig süllyedjen, csak hogy ne vesszék kárba a hírneve, járni kezd azzal a lánnyal, aki nem akaszkodott rád, mint ahogyan a többi, csak hogy ezzel is elsimítsd a dolgokat.

-         Te meg mi a francról hadoválsz itt? – kérdezem egyre dühösebben.

-         Ugyan! Tudod te, hogy miről! – vonja össze a karjait a maga előtt, fölényesen. – Egyébként, meddig tervezted azt, hogy jársz vele? Egészen addig, ameddig újra beléd nem habarodik és utána már dobhatod is? Tudod, ő ennél sokat többet érdemel.

-         Mit téged? – vonom fel a szemöldökömet.

-         Például – biccent. – Te csak rossz hatással lennél rá!

-         Szerinted? – mosolyodok el gúnyosan. – Egyáltalán van fogalmad arról, hogy mi történt vele az elmúlt fél évben? Érdeklődtél is egyáltalán felőle? Tudtommal, csak kétszer, ha felhívtad. Látom, ennyire fontos neked ő.

-         Fontosabb, mint neked! Én legalább nem játszottam soha sem az érzelmeivel, nem úgy, mint te. Én nem okoztam neki soha sem fájdalmat, nem úgy, mint te. Szerinted, kettőnk közül, kit érdemelne meg jobban? Engem, aki soha nem okozott még neki fájdalmat, de nem is bántotta meg, vagy téged, aki miatt számtalanszor sírva fakadt?

-         Hogy téged? Ne röhögtess! Mégis mi a francot képzelsz te? Te, aki miatt nem tudod úgy velünk kikapcsolódni, mint miután elhúztál innen a francba. Tudtad –e, hogy amióta te nem vagy itt, sokkal felszabadultabb lett, és volt ideje, a mi számunkra is? Viszont, amíg te itt voltál, Reni az egyedüli barátodként, mindig téged választott, csak hogy ne bántson meg téged. Mert fontos voltál neki. És ő neked? Te azt állítod, hogy igen. De szerintem meg nem volt az neked, soha. Te csak, azt szeretted volna, ha minden úgy történik, ahogyan te azt elgondoltad. Soha nem számított neked az igazán, hogy ő mit szeretne csinálni, vagy mit nem. Emlékszel, hogy akkor is megharagudtál rá, amikor a fotózást választotta, és leadta az újságírást? És… - a mondatomat, a kapu hirtelen mozdulatának kicsapódása szakítsa félbe. Ahonnan, egy fájdalmas tekintetű, Reni lép közénk.

-         Elég! Fejezzétek be! – kiáltja, hol az egyikünknek intézve, hol pedig a másikunknak idézve.

-         Reni – ejtsük ki a nevét egyszerre a seggfejjel.

-         Igaz, amit Arnold mondott? – kérdezi, felém fordulva.

-         Mi?

-         Az, hogy csak játszol velem. Igaz ez?

-         Nem! – felelem az igazat.

-         Akkor miért mondta ezt neked?

-         Azért, mert egy… - kezdenék éppen bele a válaszba, amikor ez a faszkalap a szavamba vág. Komolyan, mindjárt felrúgom.

-         Azért, mert ez az igazság! Csak játszik veled, ahogyan mindig is tette!

-         Na persze! – hagyom rá. Mert tudom jól, hogy azzal, ha ellenkezni kezdenék az ő szavával, csak neki teszek eleget. De, azt az örömöt, soha nem fogom neki megadni!

-         Elég! – hallgattat el minket újra, Reni. – Arnold, szeretném, ha most elmennél – mondja a barom felé fordulva.

-         Ne mond már, hogy bedőlsz neki ismét? – kezd el hitetlenkedni. – Reni, ez nem te vagy!

-         Mégis milyen vagyok? Egy olyan lány, akivel csak a könyvekről lehet beszélni?

-         Igen. Nem.

-         Most akkor melyik? Tudod, azt hiszem, hogy most nagyot csalódtam benned! Téged, soha semmi más nem érdekelt, csak a könyvek, és nem is lehetett veled másról beszélni sem.

-         Ez nem igaz! – tiltakozik hevesen a majom.

-         Pedig az! – mondja keserűen Reni. – De nem csak ezért csalódtam benned, ha nem azért, mert úgy beszéltél rólam az előbb, mintha egy eldobható rongy lennék, vagy tárgy. Pedig én azt hittem, hogy barátok vagyunk. De, ennél én több soha nem tudnék neked lenni, és ezek után, még ennyi sem. Kérlek, menj most el.

-         De, Reni! – nyúlna a karjáért, viszont Reni elhúzódik előle.

-         Menj el! – mondja, határozottan.

-         Rendben! – bólogat, dölyfösen. – De ha majd, megint sírni fogsz miatta, és ha eszedbe jut, hogy igazam volt, rám ne számíts!

-         Ha igaz is, amit mondasz, és az előbbiekből kiindulva, szerintem ezelőtt se számíthattam rád, ha Cortez megbántott. Nem igaz? – kérdi, de amikor Neményi nem felel, a hallgatását igennek veszi. – Ég veled, Arnold! – mondja elköszönve tőle, mire a seggfej, még egy dühős pillantást vet rám, majd hátat fordítva nekünk elhúzza a csíkot.

Végre! – sóhajtok fel magamban megkönnyebbülten, és vigyorogva.

-         Jobb lesz, ha most te is elmész, Cortez – mondja egy kis idő után, felém fordulva.

-         Tessék? – nézek rá kérdőn.

-         Ez az egész, most nagyon sok volt számomra, és én… azt sem tudom, hogy mit gondoljak, vagy hogy mi tévő legyek. Egyedül szeretnék lenni. Sajnálom – néz a szemeimbe szomorúan.

-         Tényleg ezt akarod? – kérdem közelebb lépve hozzá.

-         Ne! – húzódik el előlem is, pont ugyanúgy, mint Neményi elől. – Ne haragudj, de… kérlek, menj most el! – mondja, szinte már könyörögve.

-         Rendben – egyezek bele a kérésébe. – Majd később felhívlak…

-         Ne! – szakít félbe, mire kérdőn húzom fel a szemöldökömet. – Majd, én… hívlak!

-         Oké – hagyom rá. – Sajnálom, hogy mindannak ami az imént történt, a fültanúja voltál – mondom még neki, mielőtt elköszönhetnék tőle. Ő nem mond erre semmit, csak megértően bólint, vagy legalábbis igyekszik megértőnek tűnni… - Akkor, szia!

-         Szia! – ismétli utánam, majd pillanatokon belül eltűnik a kapun belül…

Még percekig állok, ugyanabban a szögben, ahol álltam, és a tekintetemmel a csukott kapubejáratot szuggerálom továbbra is, miközben az előbb történteket elevenítem fel magamban…