[Antai Kelemen Ádám (Cortez)]
Amikor kicsöngetnek az általam, és
szerintem biztosan állíthatom, hogy a majdnem mindenki által, közvetlen utált:
Kardos órájáról, ahogyan mindig, úgy most is az árkádok alatt lévő egyik padon foglalunk mind, helyett. Zsolti az újabb hülyeségeivel szórakoztatja a társaságunkat, miközben én a pilóta napszemüvegem alól, pillantgatok valaki
felé. Pontosabban, egyetlen egy személy felé. A személy felé, akiről bár
próbálok nem tudomást venni, mégsem tudok úgy tenni, mintha nem is létezne. Még
akkor, sem ha ő ezt így érzi. Tudom, mert kihallgattam őt, igaz nem
szándékosan, de hát mi mást tehettem volna akkor, amikor éppen rólam
panaszkodott, Virágnak és a pszichopata Kingának, a lány mosdóban, amelynek az
ajtaját akkor éppen elfelejtették bezárni?!
Igaz a beszélgetésükből csak annyit
hallottam ki, hogy Reni nem tudja, mi az oka annak, hogy én haragszom rá, és
hogy miért nem szólok hozzá.
Ó,
pedig ha tudná! De, nem tudja! Nem tudja, hogy
én mégis hogy érzek iránta! Ahogyan azt
sem tudja, hogy miért is rühellem azt, amikor ő, az helyett, hogy velünk lógna,
mindig Neményi mellett van.
Grr...Legszívesebben
egy oltári nagyot behúznék annak a gyereknek!
Ahogyan most is, amint azt látom, hogy éppenséggel, közvetlenül mellette foglal
helyett. Pedig én akarok mellette ülni!
A gondolataim az mellett, hogy bár
mennyire szeretném, ha Reni többet is érezne irántam, mint amennyit gondolom,
Neményi iránt érez, számtalan kivégzési technika fordul meg a fejemben, amelyek
szerint elintézhetném valahogy, ezt a szerencsétlen gyereket.
-
Nem találjátok ki, hogy mit
hallottam az imént a diri irodája mellett elhaladva?! – jelenti ki, mint sem
kérdezi Dave, amikor csatlakozik hozzánk.
A társaságunk nagyja, vagy szimpla unott
tekintettel mered rá, vagy inkább értelmetlen hülyeségekkel árasztja el, köztük
Zsoltival, akinek valamiért, lételeme, szegény Potter gyereket kínozni.
-
Na, mit? – kérdezi mellettem,
Ricsi, miközben a raszta tincseivel szórakozik.
-
Azt hallottam, hogy valaki az
osztályunkból, év végén távozni fog!
-
Hogy mi van? – meredünk rá
döbbenten.
-
Jól hallottátok! Valaki az
osztályban, már csak péntekig lesz velünk, aztán elmegy.
-
De ki az? – teszi fel a kérdést,
Zsolti és egy pillanatra abbahagyja, a kilencedikes gyerek kínzását. – Ugye,
Neményi lesz az?
-
Remélem, hogy ő lesz! – rúgja meg
a lábamat, Ricsi, és én csak remélni tudom, hogy tényleg neki lesz igaza.
A tekintetemmel újra Reniéket kezdem el
fürkészni, aki mint mindig, amikor nem éppen Virágra vagy, Neményire figyel,
akkor olvas, ahogyan most is...
Egész délelőtt, az osztályunkat csak azt
foglalkoztatta, hogy ki lehet az a személy, aki jövőre már nem lesz velünk.
Mindenki megkérdezett mindenkit, hogy véletlenül nem ő az. De nem jutott senki
se semmire.
-
Ti! Ti hárman! – mutat Kinga,
Renire, Virágra és Neményire. – Ti, tudtok valamit! Igaz? – közeledik, az
előttem lévő pad felé, ahol a hármas triót figyeli mindenki. – Melyikőtök az?
-
Mi? Micsoda? – kérdezi zavartan,
Reni, és az ajkait kezdi el rágcsálni. – Miről beszélsz?
-
Ne, tettesd magad, Renáta! Mondd
meg, hogy melyikőtök az, aki jövőre már nem boldogít majd minket a
jelenlétével! – áll meg előtte, csípőre tett kézzel, és azzal az eszelősen
fenyegető tekintetével, amellyel, bárkit képes megrémiszteni.
-
Mi... nem... izé... mi... mi is
csak annyit tudunk, hogy...ajj, hogy valaki elmegy – válaszol, helyette Virág.
-
Nem mindegy az nektek, hogy ki
megy el? Majd, megtudjátok, ha eljön annak az ideje! - szól közbe Neményi, majd
unottan a helyére megy.
-
Téged meg kikérdezett? – kérdezi,
Ricsi flegmán.
-
Ha nem vetted volna észre, Kinga
mind a hármunktól megkérdezte azt, amit, benneteket is érdekel! De, hát annyi
ésszel, és IQ-val, mint amennyivel te rendelkezel, Pósa és a cimboráid, nem is
csodálkozom a kérdéseden – válaszolja, a szokásos okoskodási szintjével,
amelyből úgy lejjebb vennék.
De most komolyan! Mi a f***ért kell
neki, állandóan játszani az eszét?! Most már csak tényleg remélni tudom, hogy ő
lesz az, aki elhúzza a csíkot innen! Mert ha nem, akkor biztos, hogy előbb vagy
utóbb, de kinyírom!
-
Mondja ezt az, aki kb. a 150-es
IQ-val, sem tudja észrevenni magát! – böki oda neki vissza válaszul, Ricsi majd
az egyik kezét, pacsira nyújtja felém.
-
Gyerekek! Fejezzétek be! – kéri
Haller, amikor belép a terembe. – Miért beszéltek így egymással? Nem lehetne,
kedvesebben is?
-
Mi, nagyon is kedvesen beszélünk,
tanár bácsi – áll fel a helyéről Zsolti, kezében valami – az általa hívott –
kajával.
-
Zsolti, óra van. Légy szíves,
fejezd be az evést – szól rá, kedvesen.
-
Oké – motyogja teli pofával,
amikor egyszerre beletömi azt a valamit a szájába.
-
Undorító – fordítja el a
tekintetét róla, fintorogva Kinga, majd miután, mind kiröhögtünk magunkat raja,
végre felteszi azt a kérdést az ofőnek, amelyet egyikünk, sem mert eddig
feltenni.
Amikor a kérdés elhangzik, Haller
meglepetten tekint először Kingára, majd ránk, akik helyeslően bólogatni
kezdünk arra, hogy tényleg kíváncsiak vagyunk a válaszára. Az a néhány perc,
amelyet néma csönd fogad, szinte ideget ölő időnek tűnik, majd végre megszólal...
-
Igen, igaz! De ti, mégis honnan
tudtok erről? – kérdezi kíváncsian, mire mind egymásra meredünk.
-
Épp az igazgatói iroda előtt
haladtam el, amikor véletlenül meghallottam, amint a tanár úr és az igazgató úr,
arról beszélgetett, hogy jövőre kapunk majd egy új osztálytársat, mivel eggyel
kevesebben leszünk – feleli Dave.
-
Tanár úr, árulja már el, hogy ki
az? – kérjük őt, de ő csak nemlegesen megrázza a fejét.
-
Nem lehet, gyerekek! Majd,
mindent megtudtok, idővel! Addig is, szeretném megtudni, hogy ki állította el
az órát, a kémia szertárban?
-
Ááá! – kiált fel, Zsolti. – Hát
ez már, túlmegy, minden határon! Mégis, miért művel ilyet bárki is? –
hitetlenkedik, merő komolyságot tettetve, mire mi alig tudjuk visszatartani a
nevetésünket.
Az óra további részében, már nem esik
szó arról, hogy ki megy el tőlünk, de viszont amikor kicsengetnek az óráról,
egyben az utolsóról, újra felemlegetődik a kérdés, hogy mégis: Ki lehet az?
A két rocker kivételével – akik
egyértelműen, Zsidákra tippelnek -, mindenki más Neményire tippel.
És, bár én is abban reménykedem, hogy ő
az, és azt is kívánom, hogy ő legyen az, mégis ott van bennem az a félsz,
miszerint, Reni az. Hiszen, ő volt az, aki igyekezett észrevétlen maradni,
ebben a témában, és ő az, akiről egyikünk sem feltételezte, hogy elmegy.
A hazáig tartó úton, és egész délután
csak is azon kattogott az agyam, hogy mi van akkor, hogyha tényleg, Reni az?!
Egyetlen egy falat sem ment le a torkomon, még a vacsorából sem, pedig a nagyi
a kedvencemet csinálta, de képtelen voltam akár az evésre, akár bármi másra is
gondolni, azon kívül, amelyen egész délután csak kattogtam.
Nem
lehet ő! Nem, mehet el! – hajtogatom magamban,
összeszorított öklökkel, amelyeket mind tudatlanul a falba verek. – Még maga a gondolat is rossz, hogy
lehetséges, pénteken látom csak utoljára!
Valahogy meg kell tudakolnom, hogy ő az
–e! De mégis hogyan?
Hívjam fel, és kérdezzem meg tőle, hogy:
Bocs, Reni, de te vagy az, aki elmegy?
Ááá! Kizárt! Nem hívom fel! Mégis, hogy
venné már ki magát, hogy egész héten, szinte tudomást sem veszek róla, és most
meg csak úgy hirtelen felhívom őt, éjnek – éj vadján? Barom! – szólom le magam.
Majd
inkább, Ricsivel deríttetem ki az igazságot, vagy Dave-vel, aki szinte, úgyis
tud mindenről – döntöttem el, majd hanyatt döntve
magamat az ágyamon, lehunyom a szemeimet...
Másnap...
Már reggel éreztem, hogy valami nem lesz
rendjén, a mai napon, és ezt addig nem is tudtam, hogy miért, amíg meg nem
érkeztem a sulihoz, és be nem értünk a termünkben.
Egy valaki hiányzott. Egy olyan valaki,
akinek a hiányát – azt hiszem, biztosan állíthatom -, hogy mindannyiunk
megéreztük.
-
Emó! Mi van Ren-nel? – fordul,
Ricsi a barátnője felé.
-
Nem tudom! Nekem is csak reggel
írt egy sms-t, hogy nem várjam, mert nem jön – feleli, szomorúan.
-
De hát miért nem? – kérdezi
tovább.
-
Azt nem tudom. Nem mondta el.
Pedig mindig, mindent elmondunk egymásnak – motyogja, mostanra már szipogva.
A nap további részében, a kérdés, hogy
Reni miért nem jött suliban, egészen az utolsó óránkig megválaszolatlanul
maradt, amely már teljesen kezdett kétségbe ejteni, és azt hiszem, nem mondok
újat azzal, hogy ezzel a kellemetlen érzéssel, nem csak én vagyok így...
-
Gyerekek – szól ránk, Haller
amikor, Gondos helyett ő lép be a terembe. – Kérlek, maradjatok csendben.
-
Tanár bácsi, tanár bácsi! –
jelentkezik Zsolti, a szokásához híven idétlenül. – Reni, miért nem jött ma?
-
Ha lenyugodnál, fiam és a többiek
is, csendben maradnak, akkor elárulnám – mondja, mire mindenki egy másodperc
alatt, elhallgat.
-
Nos...khm... Renáta ma azért nem
jött iskolába, mert...khm... – köszörüli meg a torkát, immár sokadszorra is,
mire végül egy lapot vesz a kezébe, az asztaláról. – Inkább, felolvasom nektek
azt, amit Reni írt.
-
De hát miért írta volna le Ren? –
szólal meg, Ricsi értetlenül.
-
Azt, majd mindjárt megtudjátok,
ha hagyjátok, hogy felolvassam nektek ezt a levelet.
-
De...
-
Fogjátok már be! Hadd olvassa fel
tanár úr, hogy mi áll benne és akkor, megtudjuk majd, hogy miről van szó! –
ordít ránk Kinga, mire újra csend telepszik a teremre.
Eltelik néhány perc, mire Haller egy
újabb torokköszörülés után, belekezd a „levél” felolvasásába...
/*Azt hiszem, hogy mostanra már mind sejtitek, vagy
csak gondoljátok már, hogy aki nem lesz jövőre már az osztály tagja, az én
vagyok. Tudom, hogy már korábban el kellett volna mondanom nektek, de nem
tudtam. Nem voltam rá képes.
Ez az egész engem is váratlanul ért. Az apukámat
előléptették, ami azzal jár, hogy külföldre kell költöznünk. Pedig én nem
akarok menni, de végül is ők a felnőttek, nem pedig én.
Most, hogy így –e darab papíron búcsúzom el tőletek,
az az érzésem, hogy bár lennék olyan erős, hogy személyesen is el tudjak
köszönni tőletek, de, nem vagyok az.
Soha nem fogom el felejteni, hogy milyen jó érzés
volt az osztályotok tagjának lenni. Általánosban nem voltak barátaim, és amikor
először beléptem a Szent Johanna Gimi ajtaján, akkor azt gondoltam, hogy
biztosan itt sem lelek majd barátokra. De örömmel konstatáltam, hogy tévedtem,
mert igenis lettek barátaim, még pedig a ti személyetekben. Köszönöm, hogy
befogadtatok és, hogy a barátaimnak nevezhetlek titeket. Ígérem, soha nem
felejtelek el titeket, és hogy örökké emlékezni fogok rátok.
Reni*/
-
Nem! – kiáltok fel, és csak akkor
veszem észre, hogy hangosan is megtettem ezt, amikor ijedtében mindenki felugrik
a helyéről.
-
Cortez, kérlek titeket, hogy
üljetek vissza a helyetekre – kérlel minket az ofő, de én már nem is figyelek
rá. A táskámat felkapva a padomról, egyetlen egy szó nélkül rohanok ki a
teremből, nem foglalkozva az utánam kiáltó Hallerrel, sem pedig Ricsiékkel.
Csak futok, és futok, egészen Reniék
házához. Egész úton, csak is azt hajtogattam magamnak, hogy mindez csak egy
orbitálisan, hülye vicc, vagy a jobbik esetben, egy rossz rémálom.
Nem akarom elhinni, és addig nem is
fogom, ameddig szemtől – szemben nem állok majd, Renivel, akinek a szájából
akarom majd hallani az igazat.
Levegő után kapkodva, szünet nélkül
nyomom a csengőt, amikor megérkezem Reniékhez.
-
Mi lesz már?! Gyerünk már! –
morgom magam elé, amikor senki sem jön ki. – Hol a f***ba lehet már?
Ugye nem?! Ugye, nem mentek már el
máris?! – veszem elő a telefonomat, amelyen egy jó pár nem fogadott hívást
látok, a többiektől, de egyikével sem foglalkozva, kikeresem Reni számát, akit
már hívok is.
Csak hármat cseng, mire beleszól. A hangját hallva, egy megkönnyebbült, sóhaj
hagyja el az ajkam, majd egy pillanatra lehunyom a szemeimet.
-
Cortez? Cortez ott vagy? – hallom
meg kérdő hangját, mire felnyitva a szemeimet, köszönés nélkül a tárgyra térek.
-
Mondd, hogy nem igaz! Mondd, hogy
ez az egész csak, egy ostoba vicc volt!
-
Mármint mi? – kérdezi vékony
hangon.
-
Az, hogy elmész, vagy, hogy már elmentél.
-
Én... én... – kezd bele, de
amikor nem folytatja tovább a választ, akkor már tudom, hogy ez az egész, igaz.
Tényleg elmegy. Elmegy, és én ezen ellen
nem tudok semmit se tenni. Elmegy úgy, hogy azt sem tudja, hogy mit érzek
iránta. Elmegy úgy, hogy azt sem tudom, hogy ő hogyan érez irántam – nyögök fel
elkeseredve, és a fejemet a kapujuknak döntve, hagyom, hogy a könnyeim utat
törjenek maguknak.
Nem tudom, hogy mennyi idő telik így el, hogy egyikünk sem szól semmit, de
amikor valaki megérinti a vállamat, hirtelen és dühödten fordulok az illető
felé.
-
Reni? – kérdezem, letörölve a
könnyeimet az arcomról. Kissé értetlenül és zavartan nézek hol rá, hol pedig a
még mindig a kocsijukban ülő szüleire. – Hát, még sem mentél el?
-
Én... mi... – szólal meg. –
Szóval, az a helyzet, hogy mégsem költözünk. Se én, sem anyu nem akarunk
elmenni és... és apu pedig, két hetente fog majd hazajárni, és... – nem hagyom,
hogy tovább makogjon, helyette szorosan magamhoz ölelem őt, majd az ajkaimmal
az övéhez közelítek.
Megcsókolom őt úgy, hogy nem foglalkozom
azzal, hogy mi lesz utána. Hogy esetleg, a barátnőm lesz-e majd, vagy, hogy
mással jár. Egyedül csak is az érdekel, hogy most itt van az én karjaimban, és,
hogy most csak én csókolom őt.
Kelletlenül, de egy kis idő után el kell
szakadnom tőle, de nem engedem el. A homlokomat az övének döntöm, majd a
szemeibe nézve, csupán csak egyetlen egy kérdést teszek fel:
-
Leszel a barátnőm?
-
Hogy? – tárja szét ajkait
döbbenten. De amikor nem felelek, csak kérdőn és -persze titokban- reménykedve
tartom fogva tekintetét. – Te... te most, tényleg azt kérdezted meg, hogy... –
nem várom meg a kérdésének a folytatását, csak helyeslőn bólintok, mire –
látom, hogy – először egy nagyot nyel, majd hitetlenkedő tekintettel, de mégis
válaszol nekem. – Igen.
Ez az! – kiáltok fel magamban, miközben
újra megcsókolom őt, és közben pedig hatalmas örömujjongásba kezdek, mert most
már, Reni az én barátnőm lett, és nem pedig Neményivel jár...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése