Az új Reni

[Antai-Kelemen Ádám (Cortez)]

December 20.

Mavan az utolsó karácsonyi szünet előtti, lévő nap. Ma adjuk majd át az ajándékokat egymásnak az osztályban, ahogyan én is Reninek. A lánynak, akire még mindig rettentően haragszom.

Még is hogy csaphatott be így? Miért hitette el velem, hogy érdeklem őt, ha közben egy kitalált baráttal vett palira?

Most már úgy is mindegy... úgysem érdemes már miatta és utána rágódnom. Átvert, és ezzel mindent megmagyarázott.

Nem érdeklem őt. Kész.

Túl kell lépnem rajta valahogy, de mégis hogy? Hogyan ha nap, mint nap látnom kell őt? Azzal a tudattal egyetemben, hogy az ő érzései irányomban nem olyanok, mint az enyémek, az ő irányában?

Mindegy.

Ahogyan eddig minden mással, úgy majd most ezzel is könnyen meg fogok majd barátkozni – gondolom magamban, miközben csatlakozom a suli lépcsőjén fagyoskodó barátaimhoz.

Mint mindig ilyenkor, mindig azzal jönnek, hogy nekem milyen jó lesz, hogy Amerikában tölthetem a karácsonyt és a szilvesztert is, és a többi...

Pedig soha nem volt annyira jó, mint ahogyan az ő hiszik. De, inkább meghagyom őket abban a hitben, hogy igazuk van. Elég, ha Ricsi tudja az igazat.

-         Hát, Renátát hol hagytad Virág? Újabban, nem igazán látni titeket együtt. Vagy tévedek? – csatlakozik hozzánk, Kinga, akinek a szavaira mind egy emberként figyelünk oda.

-         Ő..ő...

-         Összevesztetek megint?

-         Nem, de hogyis. Csak ... ajvé... mostanában, nem beszélünk annyit, mint eddig... mert, izé...

-         Mond már! – förmed rá.

-         Nem tudom. Nem tudom, hogy mi a baja – feleli, és elsírja magát.

-         Kösz szépen, most vigasztalhatom meg– szisszen rá Ricsi Kingára, aki máris a Virág megvigasztaltatásába kezd.

-         Ez nagyon furcsa. Nagyon furcsa. Itt valami, nagyon nem stimmel – jelenti ki, Kinga, de szerintem inkább magának, mint nekünk. – Ki kell derítenem, hogy mi történik itt – mondja, majd azzal befele is veszi az irányt a suliba, mi pedig töprengve az előbb elhangzottakon, követjük őt.

Abban tényleg igazat kell neki adnunk, hogy mostanában Reni és Virág között mintha valami nem volna rendjén. De mi lehet az?

Tulajdonképpen, ha így visszagondolok, egész pontosan az óta nem látni őket nagyon együtt, amióta...amióta, nos, kiderült az igazság az állítólagos franciabarátról.

Vajon ez lehet az oka annak, hogy nincsenek már annyit együtt sülve – fűlve?

Ez hülyeség.

Hisz nyílván való volt, hogy Virág tudott róla. De akkor mi lehet az oka? És, ami még furább, ahogyan Virágtól úgy a többiektől is mintha távolabb került volna.

De én meg mégis mi a fenét foglalkoztatom magam ezzel, ha már eldöntöttem magamban, alig pár perce, hogy nem fogok tovább törődni vele?!

Beérve a terembe, mindannyiunk legnagyobb döbbenetére, egy új Reni vár ránk.

Szinte egy emberként rekedünk meg az ajtóban, és meglepetten meredünk rá, és az új külsőjére.

Az eddig félhosszú sötétszőke haja, most fiúsan rövidebb és szőkébb lett. Az arcán mintha sminket vélnék felfedezni, amit eddig nem igen láttam még rajta. A szokásos kardigánjai helyett most, egy V kivágású felső van rajta, hasonlóan, mint amilyeneket Kingán is látni szoktunk.

Csak egy futó pillantásra méltat minket, majd mintha mi sem történt volna, az előtte lévő fülhallgatókat a fülébe helyezi, majd a tekintetét visszafordítja az asztalán heverő könyvre.

-         Láttátok ezt? – kérdezik egyszerre Dave és Zsolti is.

-         Mégis mi folyik itt? Menjetek már to.. – jelenik meg közvetlenül mögöttük Kinga is, aki utat törve magának, szintén megállásra kényszerül, amikor észreveszi döbbenetünk tárgyát. – Nahát? A mi kis, reménytelenül lúzer Renátánk, már nem is tűnik, vagyis látszólag annyira pancsernek? – teszi fel a kérdést, ismételten szerintem magának, mintsem nekünk.

-         Kinga – sziszegem a nevét, arra utalva, amit az előbb Reniről mondott.

-         Most mi van? Hiszen az...vagyis csak volt, eddig. De kitudja? Majd kiderül. – rántja meg a vállát, mit sem törődve velünk, akik még mindig meg vannakrökönyödve a látottaktól. – Meg amúgy is, mit érdekel az téged, hogy mi is a véleményem róla, ha te már nem akarsz tőle semmit? – veti még oda nekem, félvállról.

És én pedig, bár összeszorított fogakkal, de mégis igazat kell, hogy adjak neki, már amint az utolsó kijelentését illeti.

Ám azonban, mégsem tudok az előtt elmenni, hogy az a lány, aki jelen pillanatban most előttem ül, az mintha nem is az a lány lenne, aki még tegnap volt.

Mi kényszeríthette őt erre a változásra?

Na, nem mintha, bármi bajom is lenne az új külsejével... csak... csak mintha, egy bizonyos korszakot zárt volna le... amelyet viszont, nem tudok hova kötni. Milyen korszakát zárta volna le? Talán azt, amelyik hazudott és csak szórakozott, mások érzéseivel?

-         Rentai Renáta! – hangzik fel, oly sokunk „kedvenc tanárának”, Kardosnak a hangja, mely vissza is ránt a gondolataimból a jelenbe.

Reni, mintha valahogy mégis meghallotta volna a felszólítást, ami számomra is értelmetlen hangzik abból a hangos zenét illetően, amely betöltötte az ő fülét, amit még én is ez idáig hallottam, kirántja a füléből a füleseket, majd felállva a helyéről kérdőn tekint Kardosra.

Akin mintha, ugyanazt a döbbenet kifejezést vélnék felfedezni, mint ami nem sokkal ezelőtt még rajtunk is könnyűszerrel felfedezhetővé vált.

De aztán mintha mi sem történt volna, a Kardos által kiadott felelésre váló kérdésre, Reni mint ahogyan eddig minden alkalommal most is ötösre felel.

Majd visszaül a helyére.

Az óra és a nap további részében, még mindig mindannyian értetlenül állunk ahhoz, ahogyan Reni viselkedett a mai napon.

Mintha nem is ő lenne az.

Az eddigi kedvesen, és barátságosan mosolygó és tevékenykedő lányt, mintha valaki egy csapásra elfújta volna. Mert akit most helyette látunk, az a lány, most szinte kiismerhetetlennek tűnik számunkra.

Egyikünkkel sem vált egy szót sem. Mindenegyes szünetben, ahogyan azt általában tenni szokta az udvaron lévő szokásos törzse helyén, a fának dőlve, zenét hallgat, és az olvasásba merül.

Azonban egyikünkkel mégis szóba áll jelen pillanatban, és ez a személy, pedig Kinga.

Mind a kettejük alakjára meredünk, azt latolgatva, hogy vajon miről is beszélgetnek, amikor egyszer csak, olyasmit hallunk meg, amire eddig egyikünk sem, de még szerintem az udvaron kint tartózkodó egyedek sem hittek volna.

Ugyanis, Reni az helyett – ahogyan eddig tette -, hogy visszafogottan tűrné Kinga ostorcsapásait, felemelve a hangját, elküldi a fenébe. Ahogyan, azt velem is nem rég meg tette.

-         Tudod mit? Menj a fenébe! Menjetek mind a fenébe! – kiabálja szinte a szavakat, majd aztán hátat fordítva az eszelős Kingának, felemelt fejjel vonul vissza be az iskolába.

Szinte egyetlen egy szó sem hallatszik az udvaron. Mindenki a Kinga-Renáta páros veszekedésére figyelt.

Kinga a szokásos kirohanásai helyett, egy széles mosollyal az arcán néz az egyre távolodó lány után, mint aki örül az éppen kialakult helyzetnek.

-         Apám! – reagál, először közölünk, Zsolti. – Hallottátok ti is? Ugye? – fordul felénk, bizonyosságot remélve arra, hogy az előbb történtek azok tényleg megtörténtek.

-         Igen. Még soha, nem láttam ilyennek Ren-t. Nem tudom, hogy mi üthetett belé – rázza meg a raszta tincset az éppen mellettem ülő Ricsi. – Emó, tényleg nem tudod, hogy mi a baja? – kérdezi, Virágot, aki még mindig megszeppenve lesi Reni eltünedező alakját.

-         Ne-ee-m! – rázza meg a fejét, majd aztán Ricsihez bújva, hangos sírásba kezd. – Mé-é-g, ho-ho-zzámm se-se szó-ó-ól – mondja szipogva.

Ekkor Ricsivel egymásra tekintünk, és amit a tekintetéből ki tudok venni az, az, hogy ez talán az én hibám.

És, ahogyan így végig rágom magam rajta. Azt hiszem, hogy igaza van. Tényleg az én hibám lehet, annak hogy Reni most így viselkedik, mindenkivel.

Miattam haragudtak rá a többiek, amikor kiderült, hogy nincs is semmilyen francia srác, akivel járna. Tehát én vagyok az oka annak, hogy most ő nem szól hozzánk.

Ami persze érthető is az ő részéről, másrészről pedig ez nagy szemétségre vall tőle. Hiszen, ő csapott be mindannyiinkat, és tudtommal pedig nem mi, fordítva.

Így hát, mielőtt bármi másra is futna tőlem egy okos és ésszerű gondolkodásra, leugorva a padról, Reni után megyek...

A szekrényénél érem utol őt, és nem foglalkozva a mellettünk elhaladó minket nézőkkel szólítom meg.

-         Elárulnád, hogy mégis mi a bajod a többiekkel? – a hangom hallatára megfordul, de az eddigi zavartság helyett most, csak unott és nem törődő arckifejezéssel találom szembe magam. Ami szintúgy meghökkenésre késztet.

-         Hogy? – kérdezi.

-         Miért vagy ilyen bunkó a többiekkel? – teszem fel újra a kérdést.

-         Hogy én bunkó? – nevet fel keserűen. – Nem is tudom, hogy éppen ki viselkedett eddig a másikkal, „bunkón”?!

-         Ez most nem rólunk szól, ha nem a többiekről.

-         Óh, igen. A többiek. Azokról a személyekről beszélünk, akik a Halloween parti óta, akárhányszor csak összefutottam velük elfordultak tőlem, és akik az óta szóba sem állnak velem? És miért? Csak mert te úgy döntöttél, hogy nem vagy kíváncsi a magyarázatomra, és hogy szóba sem állsz velem. Oké. Ezt még el is fogadtam. Hisz ez már számtalanszor előfordult már... – mondja, mire az utóbbi mondatára kérdőn húzom fel az egyik szemöldökömet. – Tudod, hogy miről beszélek. Pontosabban arról, amikor neked úgy tartotta kedved, hol szóba álltál velem, hol pedig nem. Az okát, csak te tudod. De, ez most nem érdekel. Viszont az igen, hogy mielőtt engem állítanál be te és a többiek is bunkónak, jobb lenne, ha előtte, magatokba is néznétek – javasolja, majd elindul a kijárat felé, de mielőtt elérhetné, még egy pillanatra visszafordul. – Ja, és még valami. Na, nem mintha magyarázkodnom kellene. De ha már így megkérdezted, miért is ne felelnék rá, amikor is én, nem TE vagyok?! Az ok, egyszerű: Belefáradtam már abba, hogy mindenki kénye kedvére tegyek, és hogy én legyek az a személy, aki csak folyton – folyvást tűr. Elégszer kértem már bocsánatot tőled, amire te úgy reagáltál, ahogyan azt már a szokásoddá vált, hogy úgy érzem, már kár lenne továbbra is örökösen csak a bocsánatodért esedezzem, akár miattad, akár a többiek miatt is. Így tehát, amiként ti is megvagytok nélkülem. Úgy, én is megvagyok és meg is leszek, nélkületek. Hisz egyébként is, én csak az a lány voltam a számotokra, aki a strébersége lévén, segített nektek a dogáknál, és aki odaadta a háziját, hogy lemásolhassátok az övét. Nem, de bár? Aminek, pontosabban attól az omniziós naptól kezdve, már vége. Ennyi. Vagy esetleg, még szeretnél még tudni valamit? – kérdezi, és mielőtt szólásra nyithatnám a számat, kilép az ajtón. Hátra hagyva engem, mint az előbb elhangzott szavaival, mint a saját gondolataimmal.

Hát én volnék az oka, a mostani viselkedésének?

Basszus.

Igaza van.

Igaza van mindenben. Az én hibám, hogy nem áll szóba a többiekkel. Akik ugyanúgy, miattam nem álltak szóba vele.

/*Amikor neked úgy tartotta kedved, hol szóba álltál velem, hol pedig nem...*/ - ismétlem újra a szavait magamban, és először ez a mondat ragad meg bennem.

Észre sem vettem, hogy ez neki milyen érzés lehetett, de amikor ennél a résznél a tekintetébe révedtem, akkor már tudtam. Tudtam, hogy az akkor neki rosszul esett. De ha tudná... ha tudná, hogy éppenséggel miért is viselkedtem úgy vele.

/*Mégis honnan tudná, ha soha se mondtad el neki?*/ - kérdezi egy aprócska hang a fejemben.

És miért is nem hagytam, hogy megmagyarázza a dolgokat? – kérdem magamtól, de már tudom is a választ rá:

Mert nem hagytam!

Hogy én mekkora egy seggfej vagyok! – jelentem ki magamban, és ököllel belecsapok egyet, éppenséggel Reni szekrényébe, és nem törődve a kezemben lüktető fájdalommal, sem pedig a többi diák ijedtségével, „újra” Reni után sietek.

De már későn érem őt utol, ugyanis épp a szülei kocsijába ül be, amely abban a pillanatban, hogy Reni becsukja maga után az ajtót, el is hajt.

De hiszen, még hátra van egy óra a tanításból! Hogy-hogy nem maradt még itt? – teszem fel magamnak a kérdést, amikor arra kapom fel a fejemet egyszer csak hirtelen, hogy becsengettek.

Még mindig zavartan és értetlenül állva a dolgok előtt, és az előtt amit Reni mondott nekem, megyek vissza a suli épületébe, és a termünkbe egyaránt.

Egy árva szót sem tudok kinyögni, pedig a többiek valami magyarázatra várnak, mint arra, hogy mi történt, és persze arra is, hogy mi volt Renivel.

Így tehát néma csendben hallgassuk meg Hallert, akit egyébként azt hiszem, hogy nem kicsit sikerült meglepnünk a hallgatásunkkal. Az év utolsó osztályfőnöki óráján, mindenki a kihúzott párjának vélt ajándékot adja át, és csak ekkor jut az eszembe ismét, hogy az én párom ebben Reni volt, akinek az ajándéka még mindig nálam van.

-         Ez, Reni ajándéka neked, Cortez – szólít csak fel egyszer, az ofő, aki át is adja a nekem szánt ajándékot.

Belenézve az ajándéktasakba, egy JoseSaramago művet pillantok meg portugálul... – és nem felejtette el. Mármint, hogy épp ezt a nyelvet tanulom. Ismét csak gondolt rám, pedig ahhoz képest, ahogyan viselkedtem vele, nem érdemeltem meg, ahogyan semmilyen más ajándékot sem.

-         Mi az? Mit kaptál? – csördülnek körém a többiek, és mind kíváncsian merednek a kezemben lévő csomagra.

-         Csak egy könyvet és... – kezdek bele a válaszadásba, de amint elhangzik a könyv szó, Dave, Macu és Zsolti egyből, Renistréberségével jönnek, amelyen máskor én is szívesen jót derülnék. De nem most. Nem éppen most, amikor egyáltalán nem vicces az a helyzet, ami most mindannyiunk köré elevenedett, mint a Reni és Kinga hazugsága miatt, mint pedig az én haragom miatt az iránt a lány iránt, akit szeretek. – Ez egyáltalán nem vicces – csattanok fel, beléjük fojtva a szót. – Szerintetek az vicces, hogy valaki tanul, csak mert nem akar megbukni? Mert szerintem nem az – mondom, mindannyiikon végig nézve. – És csak hogy tudjátok, ha ő nem lenne ennyire „stréber”, akkor aligha jutottunk volna el mi is, idáig.

-         Na, végre! Én is ezt hajtogatom már nekik mióta – vág a szavamba, Kinga, aki eddig csak unottan maga elé nézve ült a helyén.

-         Jó ez igaz, de ekkor sem értem, hogy miért kell ezért így ennyire berágni? – kérdezi Macu.

-         Hogy miért? Hogy miért? – kérdezek vissza ismételgetve magamat, s a fejemet fogva, miközben keserűen felnevetek.

-         Hé, C – biccent felém Ricsi – minden oké?

-         Hát persze! – vágom rá, fintorogva. – Már hogyne lenne minden rendben, amikor egy ostoba hazugság miatt, minden a feje tetejére állt?! Amikor, abból a lányból, akire mind számíthattunk, egyszer csak kirekesztve érzi magát, miattam?! – tárom szét a karomat elkeseredetten.

-         Mi van? – néznek rám értetlenül a többiek.

-         Az, hogy Reni most miattam kirekesztetnek, érzi magát – mondom újra.

-         De, hát miért?

-         Istenem! – nyög fel Kinga, velem együtt. – Azért, mert mióta kiderült, hogy nincs is semmilyen francia barátaink, azóta Cortez nem áll szóba Renátával, ahogyan ti sem, némi szólídalítás miatt. Amelyet ti persze észre se vettetek. Mert ti csak azzal foglalkoztatok, hogy Renáta megbántotta a nagymenő amerikai barátotokat. Aztán persze valamily módon, amit magam sem értek igazán, de nem is akarom megérteni, ti pedig azon vagytok ki akadva, hogy éppenséggel ő nem áll szóba veletek, viszont a miértjét pedig nem értitek. Igazam van?

-         Igen – vágják rá.

-         Szóval, pedig megfogadtam magamnak, hogy nem fogom magamat beleártani ebbe, amikor amúgy sincs annyi eszetek, mint amennyi látszik, de mivel Renáta mostani viselkedése, mindenkire kihat, így mégis képtelen vagyok egy rövid magyarázatra kárhoztatni magamat, veletek szemben.

-         Ó, de nagylelkű lett valaki – morgom az orom alatt gúnyosan.

-         Na, te aztán jobb, ha meg sem szólalsz, MR. Nagymenő! – förmed rám. – Mert ha még nem esett volna le, ez az egész mind a te hibád. Na meg persze egy kicsit a Renátáé is, mert nem látott messzebb a szeménél... – mondja, és egy pillanatra elhallgat.

Hogy mit mond? Arra már én magam is rájöttem, hogy én vagyok a hibás, de mi az, hogy Reni nem látott messzebb a szeménél? Mit akart ezzel mondani? Miről van szó?

Azonban további gondolkodásra, jelen pillanatban Kinga nem hagy időt, ugyanis tovább magyaráz.

-         Szóval, ott tartottam, hogy Renátának több mint valószínűleg, hogy megjött az esze, miszerint, hogy ne fusson tovább olyan szekér után, amelyik nem veszi fel, – néz itt pontosan egyenesen a szemembe – és persze arra is, hogy végre magával is törődjön egy kicsit, ne csak veletek.

-         Miről beszél ez? – néz kérdőn körül, Ricsi, akinek a kérdésére máris megkapja a kellő választ, Kingától.

-         Arról, hogy az a Renáta, akit eddig mind ismertünk, már nem létezik. Nincs többé. Helyette egy új személy vette át, aki úgy döntött, hogy többé nem töri magát azon, hogy nekünk... egész pontosabban, hogy Cortez-nek megfeleljen, aki szintén csak hozzá hasonlóan, soha nem látott a szeménél tovább. És ha már itt tartunk, hadd fűzzem még hozzá, hogy egyébként akkor, amikor Cortez bánt el eléggé szemét módon Renátával, nem is egyszer, akkor ő rá mégis miért nem haragudtatok meg? Pedig, számtalan esetet fel tudnék sorolni, amiért ugyanannyira lehetett volna rá is haragudni, mint amennyire Renátára haragudtatok meg. És, egyáltalán, ha rá megorroltatok ez miatt az ostobaság miatt, akkor, rám miért nem? Na, nem mintha érdekelt is volna, de azért azt hiszem, hogy ebben is van valami. Nincs igazam? – kérdezi körbe nézve rajtunk, majd a tekintete egy pillanatra meg áll, a Ricsi karjai között álló Virágon. – És még te nevezed magad, az ő Legjobb Barátnőjének? Ugyan már! Ha igazán a barátnője lettél volna, kiálltál volna mellé, és nem pedig a „sértett félhez” álltál volna!

-         Szállj le róla! – szólal meg újra Ricsi, védelmezve a megszeppent barátnőjét. – Ugyanúgy te is, kiállhattál volna mellé, nem gondolod?

-         Persze. Csak éppenséggel, Renáta úgy döntött, hogy nem kér a segítségemből. Így én nem is törtem magam azon, hogy továbbra is a megmentője legyek. Hiszen mind hallottátok, azt mondta, hogy hagyjam békén – mondja, majd felvéve a kabátját, és a táskáját, amelybe időközben el is teszi a kapott ajándékát, kimegy a teremből, de csak miután kicsengetnek és elköszön Hallertől.

Mintha az idő lelassult volna, olyan csigalassúsággal szedjük össze magunkat, majd mi is követve az ő példáját elköszönünk az ofőtől, és elindulunk hazafelé. Míg a többiekkel egy majd később még beszélünk, szóváltással elköszönünk egymástól, addig én Ricsivel és Virággal együtt sétálok hazafelé.

A hazáig tartó úton, most a szokásosnál is csendesebben telik az út. Mind a hárman, a Kingától hallottakat véljük megemészteni, csak hogy én még egy plusz ráadásként, a Renitől hallottakat is igyekszem megérteni és felfogni.

Kész káosz volt ez hét, de még ez a nap is – gondoltam magamban, amikor a sarkunkhoz érve, elköszönök Ricsitől és Virágtól is, majd a nagyiék háza felé veszem az irányt.

Belépve a házba, csak egy „helló-val” köszöntöm a nagyszüleimet, majd felbattyogok a szobámba, ahol már a cuccom készen áll az utazásra.

Amikor ledobom a táskámat az ágyam mellé, akkor veszem csak észre, hogy Reni ajándéka még mindig nálam van, ahogyan azt is, hogy a tőle kapott csomagomban egy nekem címzett borítékot is láttam. Kíváncsiságomnak eleget téve, előveszem a borítékot, amelyet kinyitván, egy igencsak több lapos levélformát tekintek meg...

"Kedves Cortez! Cortez!
Fogalmam sincs, hogy olvasod-e valaha ezeket a sorokat, de igazából nem is érdekes...”

Te komolyan az hiszed, hogy én csináltam belőled hülyét? Na, ez már mindennek a teteje! Tudod, milyen az, amikor reménykedsz? – ragad meg, először, bennem ez a rész.

-         Hát persze, hogy tudom, milyen az! – vágom rá. – Hiszen, kilencedik óta mást sem tettem csak reménykedtem – mondom magam elé, majd tovább olvasom a levelet, amelynek az olvasása közepette, időnként képtelen vagyok egy-két percre megállni.

Forgolódott az elejtett félszavaim miatt? Milyen félszavaim miatt? Sírt is miattam, ráadásul a szilveszterkor történtekkor?

De... – és ekkor tovább olvasok...

Amikor én vártam a hívását, akkor ő is várta az enyémet. És, még én voltam megsértődve rá, azt hiszem, eléggé jogtalanul, ahogyan így a szavaiból kiveszem.

Tényleg hívhattam volna... de, mégsem hívtam. Nem, mert abban reménykedtem, hogy esetleg tényleg megtörténhet az, hogy éppenséggel a tizenegyedik évfolyamot, már egy párként kezdjük el. Ami viszont, mégsem történt meg.

Hát, akkor ezért találta ki a franciabarátot, mert én nem hívtam őt, az egész nyári szünet alatt?

Hogy én...ah – nyögök fel, és rászánom magam a levél végére...

-         Szeptember 8. ? Ekkor szeretett belém? Melyik szeptember 8? Kilencedikben? Tizedikben? Vagy, tizenegyedikben? Mikor?– kérdezem értetlenül a kezemben lévő papírra nézve.

Hallgatva rá, és így a vallomását olvasva, ténylegesen rájövök arra, hogy itt egyáltalán nem én voltam, s vagyok az áldozat, ha nem ő.

Mert tényleg, minden szava igaz volt, amelynek a végét olvasva, mintha ezer s ezer kést döftek volna belém, ebben a szent pillanatban.

Most már mindent értek.

Most már értem, hogy csak azért találta ki a franciabarátot, hogy végre felfigyelhessek rá. De hát nem vette észre, hogy e-nélkül a hülyeség nélkül is már rég felfigyeltem rá?

Nem! – jön is rögtön a felelet, a fejemben.

Hát én ezt, aztán jó alaposan elszúrtam! Mindent.

Tényleg mindent? – kérdezi egy hang a fejemben, ugyanazon a hangon, amelyen a felelet is érkezett az imént, majd egy reménysugár kíséretében, amely a szemeim elé vetődik a levelet, és a Reninek szánt ajándékkal a kezemben, rohanok le a lépcsőn, el a kérdőn rám néző nagyi mellett.

Ebben a pillanatban nem foglalkoztam most semmivel és senkivel sem. Egyedül csak azzal, hogy minél előbb Reniéékhez érhessek, és hogy beszélhessek vele.

Amikor azonban megérkezem hozzájuk, hiába csengetek, senki sem jön ki. Próbálom felhívni Renit a telefonján, de nem veszi fel, helyette kinyom.

-         Végül is, mire is számítottam? Hogy majd azok után, ahogyan viselkedtem vele, majd hajlandóságot tesz arra, hogy beszéljen velem? – rázom meg a fejem, elkeseredetten, majd mielőtt visszaindulhatnék a nagyiékhoz, Reni szüleinek a kocsija áll meg közvetlenül előttem.

-         Csókolom. – köszönök a kocsijukból kiszálló szüleinek – Reni, beszélhetnénk? – kérdezem, esdeklően ránézve. De mintha, nem is lennék itt, elhalad mellettem a bejárati kapujuk iránya felé. – Jó, ha nem akarsz beszélni, akkor csak arra kérlek, hogy hallgass meg engem.

-         Úgy, ahogyan te is tetted velem? – kérdezi visszanézve és egy darabig hátrafordul. – Már miért is tenném?

Rendben. A mai nap során, már nem egyszer sikerült meglepnie a közömbösségével, de most úgy döntöttem, hogy kerül, amibe kerül, de akkor is ráveszem őt arra, hogy meghallgasson, így ezért először a levelet mutatom fel neki.

-         Ezért.

-         Mi az? – kérdezi, és mintha némi érdeklődést is ki véltem volna hallani a hangjából. De lehet, hogy csak hallucináltam ezt.

-         Egy levél, amit te írtál nekem, és amit szintén tőled kaptam meg, Halleren keresztül.

-         Hogy? Mi? Az nem lehet! – rázza meg a fejét, és tesz felém egy-két lépést, majd megtorpanva, még mindig hitetlenül a kezemben tartott papír halmazra. – Hogy került ez hozzád?

-         Épp az imént mondtam, hogy... – kezdenék bele, viszont ő a szavamba vág.

-         Tudod, mit? Nem is érdekel! Bár minden egyes szó igaz, ami benne áll, de már nem számít! – jelenti ki és megvonva a vállát újra a kapuhoz közeledik.

-         Már pedig én addig innen nem mozdulok, egy tapodtat sem, amíg meg nem hallgatsz! – határozom el magam, és ami igaz az igaz, hogy még nekem is képtelennek hangzott ez a kijelentés, de úgy vagyok vele, hogy ez... vagyis az, hogy meghallgasson, és hogy megtudjam, hogy még mindig szeret, és hogy mióta is, az most sokkal, de sokkal fontosabb számomra, bármi másnál.

Erre ő csak megvonja a vállát, majd belép a kapun, amelyet rövidesen be is csuk maga után.

-         Hát ez kész! – mormogom az orrom alatt, a még mindig csukott kapuajtót bámulva. – Tényleg itt hagyott. Na, sebaj! Akkor sem mozdulok innen!

A tekintetemet a kapu és a Reni szobájának az ablaka között járatom, nem törődve továbbra sem azzal, hogy mínusz akárhány fok van, ahogyan azzal sem, hogy a gépem éppenséggel most száll fel, ahogyan azzal sem, hogy tök egyedül vagyok idekint.

Időközben azért arra is kényszerítem magam, hogy egy helyben járkáljak, és hogy a telefonom kijelzőjére is pillantsak, amely renditlenül csörög.

És amikor harmadjára is megcsörren, végre felveszem, de csak csupán annyira, hogy közöljem a nagyival, hogy hol vagyok, és hogy csak akkor szándékozom hazamenni, ha már Reni meghallgatott.

Épp hogy leteszem a nagyit, amikor a kapu kinyílik és, Reni lép ki rajta.

-         Na, jó! Rendben, meghallgatom, amit mondani akarsz. Gyerünk, essünk túl rajta! – int felém, és háttal neki dől a kapujuknak.

Kb. két percbe telik, mire végül összeszedve a gondolataimat és azt, amit mondani készülök neki, megszólalok:

-         Oké. Sajnálom. Sajnálom, hogy bunkó voltam veled, és hogy nem voltam hajlandó meghallgatni téged, és hogy nem tettem elejét mind balul elsült dolognak, amit viszont megtehettem volna. Igen. Igazad van. Tényleg, sokszor bántam úgy veled, ahogy nem kellett volna. Sajnálom, hogy nem törtem magam, azzal, hogy megbeszélhessük azt, ami akkor Szilveszterkor történt, ahogyan sok minden mást is meg kellett volna beszélnünk. Csak én mind ez helyett, eléggé szemét módon viselkedtem veled. Csak soha nem tudtam, hogy hányadán is állok veled, ahogyan te sem tudtad, velem szemben... – hallgatok el egy pillanatra. Hm... soha nem voltam a szavak embere, és most mégis úgy érzem, hogyha mindezzel a magyarázattal nem javítok a helyzetünkön, akkor végleg veszett ügy, a miénk. – Minden jogod meg van arra, hogy haragudj rám, mindenért. De... de, bocsánatot kérek – nyögöm ki zárásként.

Ő csak hallgat, majd egy pár másodpercnyi idő múltán, bólint egyet, és félrebiccent fejjel néz rám.

-         Ennyi? – kérdezi. Mire én csak egy bólintáshoz hasonló biccentés félével felelek.

Ennyi? Csak ennyit tudott mondani?

-         Rendben. Nos, meghallgattalak. Most, már mehetsz – néz, az órájára. – Még a következő gépet elérheted. Jó szünetet! – mondja, és újra magamra hagyni készül.

Először csak értetlenül nézek utána, de aztán mielőtt eltűnhetne a kapu mögött, a soron következő kérdésemmel, megállásra késztetem őt.

-         Melyik szeptember 8.? – kérdezem, és egy reménykedő pillantást vetek egy pillanatra az ég felé, mielőtt a tekintetébe néznék.

-         Kilencedikben – adja meg a választ, mire egy hitetlenkedésre mutató mosoly jelenik meg az arcomon, aztán... aztán, csak arra eszmélek fel, hogy hozzá sétálok, és megcsókolom őt.

Egy pillanatra, mintha megdermedt volna ettől a tettemtől, és mialatt arra számítok, hogy most fog ellökni magától, ő visszacsókol.

Amikor ajkaink el vállnak, a homlokomat az övének támasztom, miközben a szabadon lévő karommal, átölelem őt.

-         Még mindig szeretsz? – teszem fel, az újabb kérdést.

-         Igen, de... de, ne hidd azt, hogy...

-         Shh... én is téged – vágok a szavába, mielőtt újra megcsókolnám őt. – Most már mennem kell – szakítom félve a csókunkat, egy kis idő után. – De, ígérem hívni foglak.

-         Amint megérkeztél – ígérteti meg velem.

-         Amint megérkeztem - egyezek bele a kérésébe, mosolyogva. – Ez a tiéd. Igaz, hogy a nagyi vette, de én kértem meg arra, hogy ezt vegye meg – tartom felé a csomagját, amelyet azon pillanatban meg is tekint.

-         Egy Cappa album? – kérdezi, boldogan. – Köszönöm.

-         Ahogyan én is a könyvet. De, most már tényleg mennem kell. – Hamarosan hívni foglak! – ígérem meg újra, majd egy utolsó csókra lehajolva hozzá, végig simítok az arcán. – Egyébként pedig, tetszik ez az új külső – mosolyodom el, elengedve őt.

-         Köszönöm – viszonozza a mosolyt, majd integetve köszön el, miközben én egyre csak távolodom tőle.

A nagyiékhoz érve, ők már a papával kint állva a ház előtt várakoznak rám a kocsiban, amibe bepattanva, egy boldog mosollyal az ajkaimon közlöm velük, hogy Renivel összejöttem, aminek ahogyan látom ők is örülnek, de legfőképpen a nagyi, aki egy „végre” kijelentéses sóhaj közepette, utasítja a papát, hogy induljunk.

A reptérre megérkezve, mind a kettőjüktől elköszönve, sietek a becsekkolásra, még épp időben odaérni, amely előtt még egy utolsó sms-t küldök Ricsinek, akivel tulajdonképpen egészen idáig vezető úton sms-eztem, és tudattam vele, hogy mi a helyzet, majd Reninek is írok egy utolsót, a mai napon, melyben csak egyetlen egy szót pötyögök be: Szeretlek!

Majd, a légi utas kérésének eleget téve, megkeresem a helyemet a gépen, amelyet el is foglalok.

Becsatolva az övet, a fülhallgatót a szokásomhoz híven a fülemre helyezem, majd kényelmesen elhelyezkedve, lehunyom szemeimet...