[Antai-Kelemen Ádám (Cortez)]
Ahogy megérkezünk a kórházhoz, és
kiszállunk a kocsiból, már rohanunk is befele az épületbe. A recepciós nőre,
aki úgy ült ott a pult mögül, mintha semmi dolga sem volna, rá kellett
förmednem, hogy elárulja nekünk, merre találhatjuk meg Reni-t.
Az MR vizsgálati terem előtt, ott
találjuk Reni szüleit, akiket rögvest abban a pillanatban ki is faggatok, amint
közelebb érünk hozzájuk.
-
Hogy van? És, mi történt vele? –
kérdezem, ideges aggodalommal a hangomban.
-
Pontosabban nem tudom. Amikor hazaértem,
ott találtam a kanapé mellett összegörnyedve, és a fejét a fogva. Miközben a
mentőket hívtam, azt mondta, hogy nagyon fáj neki, és hogy nem bírja elviselni,
majd utána elájult – magyarázza, zokogva az anyukája, kit ismételten csak ugyanúgy,
mint pár héttel korábban, most a férje igyekszik vigasztalni. – Azóta, nem tért
magához, és most odabent vizsgálják… mi lesz ha, kiderül, hogy valami komolyabb
baja lett – suttogja maga elé, és én akarva – akaratlanul is, de elsírom magam.
Pedig gyűlölök sírni, pláne meg mások
előtt… de, most ez egyáltalán nem érdekel. Fene
a nagy önbizalmamba! – vonom meg magamban a vállamat, s utat engedek a
további könnyeimnek, amelyeket dühösen igyekszem letörölni az arcomról.
Nem lehet komolyabb baja! Nem történhet
meg ez vele! – ordítom magamban.
-
Nem, dehogy is! – rázza meg
tiltakozásul nagyi a fejét, közelebb lépve hozzá. – Ha így lenne, akkor arról
már tudnánk – mondja nyugtatólak, magához ölelve őt.
A papa a vállamat megveregetve, lép
mellém, pont abban a pillanatban, amikor Reni orvosa lép ki a szemközt lévő
ajtón, és közeledik egyenesen felénk.
Ahogyan korábban, úgy most is, szinte egy
emberként támadjuk le a dokit a kérdéseinkkel.
-
Kérem! – igyekszik elhallgattatni
minket, amellyel néhánypercnyi idő után sikerrel is jár. – A vizsgálatok,
minden jellel arra mutatnak, hogy minden rendben van, semmi komolyabb baja
nincsen Renátának.
-
De, akkor mitől fájdult meg
ennyire a feje, és ájult el hirtelen? – kérdezi Reni anyukája. – Mert az igaz,
hogy a kómából való felébredése után, előfordult, hogy megfájdult a feje, de
ennyire… még így soha sem láttam őt, mint most.
-
Lehetséges, hogy elkezdett
emlékezni valami olyasmire, amire a fejsérülését következően nem tudott. És
ettől, az „új” s „régi” élménytől, amely lehet, hogy hirtelen tört rá, egyfajta
kisebb nyomás keletkezhetett az agytériájára, amely megsérült, és még nem
gyógyult be kellően ahhoz, hogy el tudja viselni az előkerülő emlékeket.
-
Tehát ezek szerint, azt akarja
mondani, hogy lehetséges, hogy újra emlékszik, Cortezre az unokámra? – kérdezi a
nagyi.
-
Igen – feleli bólintva a doki. –
Ki cseréltük az infúziós zacskóját, amelybe fájdalom csillapított
fecskendőztünk. Most aludni fog, ezért ma éjszakára bent tartjuk,
megfigyelésre. De, holnap már haza mehet, ha jobban érzi magát – mondja ezt már
egy barátságos mosollyal, mire egyszerre sóhajtunk fel mind, megkönnyebbülten.
-
Mikor lehet, bemenni hozzá? –
kérdezem én.
-
Hamarosan át viszik egy
kórterembe, és utána – válaszolja, majd azzal egy biccenéssel távozik is.
Az orvos távozását követően, nem sokkal
később, Reni-t áttolják egy hat ágyas kórterembe, ahova követjük is őt. Amint
az egyik nővér rendezi az infúziós zacskót, és távozik, mindannyian körbe
álljuk Reni ágyát, csak úgy, mint akkor, azon a napon, amikor megműtötték.
De én csak az orvos által hallott
diagnózisra tudok most figyelni.
Tényleg, lehetséges volna, hogy
emlékezni kezdett rám? De ha igen, akkor mi váltotta ki ezt belőle? Talán, a
Neményivel való veszekedésünk?
És, ha igen, akkor most mi lesz? Mi
lesz, ha tényleg emlékszik rám?
Örüljek -e neki, vagy ne? Nem tudom!
De azt igen, hogy ha felébred, minden
eldől majd…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése