Második esély - 16. rész

[Rentai Renáta]

-         Szia – szólal meg először ő, miután felül a székében.

-         Szia – köszönök vissza.

-         Hogy érzed magad? – kérdi aggódva.

-         Mihez képest? – kérdezem vissza, egy keserű mosollyal az ajkaimon. – A fejfájásomhoz képest, vagy ahhoz, amin a legutóbbi találkozásunkkor mentem át? Egyáltalán, mióta vagyok itt?

-         Csak tegnap óta – feleli.

-         Áh, vagy úgy! És, mondott valamit a doki?

-         Csak azt, hogy nincs semmi komolyabb bajod. Csak azért tört rád ennyire a fejfájás és az ájulás, mert visszakaptad az emlékeidet… velem szemben – mondja, és a szemeibe hulló tincseket hátra söpri. – Vagy legalábbis, ez a diagnózisa.

-         Értem – bólintok rá.

Tehát, tudja! Tudja, hogy emlékszem rá! Vajon ő fogja felhozni először ezt, vagy arra számít, hogy én fogom felhozni?

Ha így van, akkor jóra számított! – gondolom magamban, mielőtt újra megszólalnék.

-         Akkor gondolom, már azt is tudod, vagy csak sejted, hogy már emlékszem rád – mondom, mit sem kérdezem.

-         Igen – feleli egy bólintás kíséretében.

-         Ööö… szerintem, meg kéne beszélnünk a tegnap történteket – javaslom egy újabb pár perce néma csend után.

-         Igen, szerintem is – ért velem egyet.

Remek! Mégis mivel kellene kezdenem? Kerülgessem csak azt a kérdést, amelyre a legkíváncsibb vagyok, vagy sem? – kérdem magamtól, de tanácstalanul csak ennyit mondok:

-         Hogy, őszinte legyek veled, nem tudom, hogy mit higgyek, vagy, hogy gondoljak.

-         Mármint miről? – kérdi értetlenül.

-         Arról, hogy hihetek –e annak, amit Arnold mondott.

-         Értem. Tehát, az helyett, hogy engem kérdeznél meg arról, hogy mi igaz és mi nem, inkább azt latolgatod, hogy Neményinek higgyél –e?! – hitetlenkedik gúnyosan.

-         Szerinted, még is mit kellene tennem azok után, amit hallottam tegnap tőletek? – kérdezem elképedve azon, hogy még ő támad. – Azt akarod, hogy kérdezzelek inkább téged? Jó, rendben! Akkor elmondanád nekem, hogy miért döntöttél úgy, hogy mégis velem vagy, miután bekövetkezett a baleset? Bűntudatból? – támadom le a kérdéseimmel.

-         Egyrészről igen… - amikor kimondja, hogy: igen -, egyszerűen nem tudom megvárni tovább a magyarázatát, hanem helyette rögvest cselekszem, mielőtt, újra összetörhetnék.

-         Ööö… oké – mosolyodok el kényszeredetten. – Azt, hiszem, hogy ennél többet nem is szeretnék hallani – mondom, s bár látom, hogy közbe akar szólni, de én nem hagyom neki, hogy megtegye. – Köszönöm, hogy őszinte voltál, és, hogy nem hazudtál nekem. Szeretném, ha most elmennél!

-         Mi? Nem! – tiltakozik, de én igyekszem nem foglalkozni evvel.

-         Ne! Kérlek, ne rondítsunk tovább a helyzeten! Mind a ketten, játszottunk a másikkal… bár, én csak egyszer, és igyekeztem is elmagyarázni, hogy miért tettem, amit tettem, de te nem voltál kíváncsi rá. Viszont te soha sem akartál nekem megmagyarázni semmit sem – törlöm le az időközben kicsorduló könnyeimet az arcomról. – Talán túlságosan is többet hittem, és reménykedtem abban, hogy esetleg majd egy napon, igazán érdekelni foglak majd téged, és elmondod nekem, hogy viszont szeretsz. De, most… azt hiszem, hogy végre rájöttem, és fel is fogtam, hogy ne ámítsam magam tovább. Mert én soha sem lehetek az a lány, akire te felfigyelhetsz, és akibe szerelmes is tudnál lenni. Én nem vagyok, és nem is tudok olyan lenni, mint Dina, Móni vagy akár Viki – szörnyű ezeket a szavakat és neveket kimondani, de úgy érzem, hogy ahhoz, hogy lezárhassam magamban is ezt a dolgot, ezt meg kellett, hogy tegyem, még, ha fáj is. – És, nem is akarok olyan lenni. Én… néz csak rám! – mutatok magamra. – Én csak egy egyszerű lány vagyok, s ahogyan Kinga is mondta: akiben semmi különleges sincs.

-         Ez nem igaz! – rázza meg a fejét. Mondana még valamit, de én nem hagyom.

-         Egyetlen egy valamit kérnék tőled, még pedig azt, hogy… hogy menj most el, és… hogy ne… ne okozz nekem több fájdalmat.

-         Reni – fogja meg a kezemet, de én kirántom azt az övéből.

-         Akármi is volt most ez idő alatt köztünk, amióta felébredtem a kómából, annak most: vége!

-         Nem! Nem mondhatod ezt! – tiltakozik újra hevesen.

-         Kérlek! – nézek rá fájdalmas könyörgéssel. – Hagyj! Akármennyire is szeretném, hogy te meg én… de tudom, hogy ez lehetetlen. Mi – mutatok kettőnkre. – Mi nem illünk össze… s kettőnk között ez az egész, aligha működne… s működhetne. Menj el, Cortez! – kérem utoljára, és hogy ne láthassa a szemeimben a fájdalmat, a fejemet az ablak felé fordítom.

Eltelik néhány perc. Öt… talán tíz perc… nem tudom pontosan, amikor hallom, a lépteit, amelyek egyre távolodnak tőlem. Amikor az ajtó becsapódását is meg hallom, visszafordítom a fejemet és a könnyes tekintetemet arra a helyre szegezem, ahol ő ült. Majd nem tudva tovább visszatartani teljesen a könnyeimet, csillapíthatatlan bőgésben török ki…