[Rentai Renáta]
Amint becsukódik mögöttem a bejárati
ajtó, a fejemben éles fájdalom nyíllal, melynek következtében, a két kezem közé
fogva azt, térdre rogyok.
Még soha nem éreztem, ehhez fogható
fájdalmat… mely olyasmihez hasonlít, mintha szét akarna szakadni a fejem,
közben pedig a gondolataimat, és a szemeimet elárasztják azok a képek,
amelyekre eddig nem is tudtam emlékezni.
Először az a jelenet vetődik a szemeim
elé, amikor Virággal a sulis szekrényünknél állunk, és egyszer csak a bejárati
ajtó felé mutat, amerre Cortez vélem megpillantani, Ricsiékkel. Ahogyan az előjövő
emlékben, úgy most is mintha ezernyi pillangó repdesésének az érzését érezném a
gyomromban.
Majd ezt követően, sorban jönnek a többi
emlékek, mint amikor először rám mosolygott, amikor megszólított. Megérintett. A
korrepetálás. Amikor először könnyeket hullajtottam miatta. Amikor
megpillantottam Vikivel. Az első csókunk, szilveszterkor. A festmény. A
motorozás… A balatoni kirándulás… amikor megfogta a kezemet egy kis időre… A
nyári szünet után való viszontlátás pillanata… az akkori kis veszekedésünk,
mely után büntibe kerültünk, ahol már együtt nevettünk… a Halloween party, ahol
kiderül, hogy nincs is semmilyen francia barátunk, amit Kinga talált ki… a
francba elküldésünk egymással szemben… majd végül, az a bizonyos nap, amikor
Cortez a padom felé csapódó ablak üveg szilánkok elől hátra lök, és azaz éles
fájdalom, mely a fejemben nyíllal, majd a mély sötétség…
-
Ááá! –sikítok fel, az egyre
növekedő fájdalomtól, melyet csak még jobban felerősít a becsapódó ajtó hangja.
-
Kislányom! Mi történt? – hallom meg
anya hangját, aki rögvest le is guggol mellém, és a karjába von.
-
A fejem… nagyon… fá-á-j –
nyöszörgöm a választ fájdalmasan, erősen belekapaszkodva a kabátjába. – Nem bí-r-ho-om!
Se-gít-s!
-
Shh… minden rendben lesz – suttogja
nekem, miközben a telefonján már a mentőket hívja…. viszont azt, hogy
kiérjenek, már nem tudom megvárni ébren, mert a fájdalom okozta sötétség,
teljesen elnyom…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése