[Rentai Renáta]
Kingáék visszatérte után, mindenki
egymást követően kezd el valami cikis történetet mesélni magáról, Zsolti
javaslatára. Amiben viszonylag most mindenki benne volt.
Kivéve engem, és Cortezt. Mint kiderült,
egyikünknek sincs eget rengető cikis story-a.
Viszont a többiekén eleget jót
szórakoztunk.
Így tehát a többiek által valós cikis
történeteket hallván, egész jól elvoltunk éjfélig, amikor is mindenki egy
emberként kezdett visszaszámolni.
Hogy a véletlennek köszönhető –e, vagy,
csak mert ő is így akarta, Cortez újra mellém került, így egymás kezét
megfogva, vártuk, hogy az időpontban éjfélt üssön, ami során, egyszerre
kiáltottuk mindenkivel s mindenkinek, hogy: BOLDOG ÚJ ÉVET!
Mivel Kinga volt amúgy is mindig köztünk
a felnőttnek tűnő és statuált személy, így mindenki a kezében lévő
gyerekpezsgővel teli pohárral tudott koccintani, majd egy-egy öleléssel is
igazán köszönteni a másikat.
-
Köszönöm mindannyiitoknak, hogy
itt voltatok velem – mondom, miközben sorban búcsúzkodni kezdek a
látogatóimtól, akik csak az év végéig lehettek velem.
-
Ez csak természetes! Nélküled nem
lett volna az igazi – súgja a fülembe Dave utolsóként, majd követve a többieket
ő is távozik.
-
Huhhh – dőlök hátra kissé
fáradtan már.
-
Ez most afféle: végre, hogy
elmentek huhh volt, vagy? – kérdezi egy ismerősen csengő hang mellőlem, mire
ijedten pattannak fel a szemeim.
-
Uhh, azt hittem…
-
Mit hittél? – kérdezi egy
szemtelen mosoly kíséretében.
-
Nos… khm… - ülök fel. – Hát,
hogy… te is velük tartottál.
-
Értem.
-
És, hogy-hogy nem mentél velük? –
kérdezem még mindig zavartan az előbbiek után, és persze attól, hogy most
kettesben vagyunk.
Vajon, tényleg miért nem tartott
Virágékkal? Na, persze, nem mintha bánnám, hogy itt maradt! Csak hát… nem
értem.
-
Mert még előtte oda szerettem
volna ezt adni neki – nyújtsa felém, azt az ajándéktasakot, amelyet a
megérkezésekkor láttam nála.
-
Ezt nekem hoztad? De, hát miért?
– nézek rá kérdőn. – Ugye, nem azért, mert bűntudatod volt?
Kérdésem után, látni az összehúzott
szemöldökét, és szomorúan fájdalmas tekintetét, magamat kezdem el korholni,
amiért feltettem neki az utóbbi kérdést.
-
Én… sajnálom. Nem úgy gondoltam…
én, nem…
-
Semmi baj – mosolyodik el, de
látom, hogy csak kényszeredett az egész.
-
De, igen is baj! – rázom meg a
fejem. – Nem elég, hogy mindmáig is rosszul, vagy is hogy magadat tartod
felelősnek, azért ami velem történt, de még én is ráteszek egy lapátra azzal,
hogy azzal vádollak meg, hogy… bűntudatból hoztál nekem ajándékot. Ne haragudj!
– hajtom le a fejem.
-
Ne! Nincs semmi baj! Azt hiszem,
a helyedben én is erre gondolnék először – mondja, most már egy rendes és valós
mosollyal az arcán. – Ez a karácsonyi ajándékod. Ugyanis, a névhúzásnál,
egyedül csak mi kettőnket nem húzott ki senki, így nekünk – mutat magára majd
rám – egymásnak kellett ajándékot vennünk.
-
Óh…
-
Csak akkor, amikor oda kellett
volna adnunk egymásnak, te… szóval, akkor még…
-
Kómában voltam – mondom ki
helyette, miután látom rajta, hogy őt ez az egész, mennyire is rosszul érinti.
-
Igen – bólint rá.
-
Köszönöm – mondok köszönetet,
majd amikor beletekintek a tasakba, amelyben egy Cappa albumot veszek észre. –
Ez most komoly? Egy Cappa album? Te jó ég! – motyogom hitetlenül az orrom
alatt, miközben igyekszem visszafelé pislogni a kibuggyanó könnyeimet.
-
Igazság szerint, a nagyi segített
a kiválasztásában.
-
Köszönöm. Ez tényleg… telitalálat
lett. Megmondanád majd, hogy neki is köszönöm?
-
Persze – bólint rá.
-
Bocs, hogy én nem vettem semmit…
csak tudod, nem értem rá… mert…
-
Ja, értem én… fontosabb dolgod
volt minthogy, nekem ajándékot vegyél igaz? Most azt hiszem, fogom magam, így –
vonja keresztbe a karját a mellkasa előtt – és nem is fogok hozzád szólni –
mondja, de a szemei mosolygásából tudom, hogy csak szórakozik.
-
Rendben. Akkor most, mind addig
duzzogni fogsz, amíg nem adok neked én is ajándékot? – kérdezem csak úgy
mellékesen, de mosolyogva.
Ő válaszul csak megvonja a vállát,
amolyan nem törődően.
-
És nem is fogsz hozzám szólni
sem? – egy újabb vállvonás. – Oké. Tehát ezek szerint nem bánod, ha elmondom a
többieknek, hogy…. szereted a kosztümös filmeket.
-
Mi? Ez nem igaz! Nem is szeretem
őket! – szólal meg, és amikor rájön, hogy csak cukkoltam őt, megrázva a fejét,
elneveti magát, és vele nevetek is.
-
Gondoltam – mondom egy kis idő
után.
-
Egyébként semmi szükség arra,
hogy ajándékot vegyél nekem, mert már megkaptam.
-
Igen? És mit? – ráncolom össze a
szemöldökömet.
-
Az titok! – válik újra
szemtelenné a mosolya. – Viszont azt hiszem, hogy most már nekem is mennem
kell. Hagylak pihenni – áll fel, és mielőtt gondolkodhatnék, a keze után
nyúlok.
-
Ne! – állítom meg.
-
Mi az? – kérdi kíváncsian.
-
Ne, menj el! Én… szóval…
szeretném, ha… maradnál – nyögöm ki az akaratomat, melyet halva saját magam is,
lesütöm a szemeimet.
Te.Jó.Ég!
– kapok gondolatban a fejemhez. – Én,
most tényleg arra kértem őt, hogy maradjon itt velem? Nem vagyok normális, egy
az már biztos! – könyvelem el magamban, de még mindig nem tudva felnézni
rá.
-
Komolyan ezt szeretnéd? –
kérdezi.
-
Én… - kezdek bele, de még sem
tudom folytatni a mondatot. – Én…
-
Reni – ejti ki a nevemet. – Reni
– ismétli el újra, mire a tekintetemet az övéire emelem. – Ha komolyan azt
szeretnéd, hogy maradjak, akkor maradok – mondja a szemeibe nézve. Tudom, és
érzem, is hogy ezt komolyan is gondolja.
-
Igen – bólintok, talán kissé is
hevesen, mint kellene, de ő csak kedvesen elmosolyodik, majd visszaülve az
ágyam melletti székre, igyekszik kényelmesen elhelyezkedni.
Hosszú percekig csak egymás arcát
fürkésszük némán. Nem tudom, hogy most ő éppen mire gondol, és bár majd megöl a
kíváncsiság, hogy megtudhassam, mi jár a fejében, de az helyett, hogy
rákérdeznék… azon kezdek el gondolkodni, hogy végül is, könnyű szerrel
megoldhatnám a kényelmességét. Ugyanis, nagyon is kétlem, hogy azon a széken,
amelyen most éppen ül, kényelmesen érezné magát.
Esetleg fekhetne mellettem is… csak azt
nem tudom, hogy mit szólna, ha ezt felvetném neki.
Vagy kiröhögne, vagy inkább úgy döntene, hogy mégis hazamegy.
Végül is… még sem hagyhatom, hogy azon a
kényelmetlen széken aludjon! Nem?
Így hát, egy mély sóhaj következtében,
szólásra nyitom a számat:
-
Tudod… azt hiszem, mind a ketten
elférnénk itt… - elakadozó szavaimat hallván, ő csak kérdőn és meglepetten néz
rám, míg én legbelül teljesen hülyének könyvelem el magamat - … vagyis, azt
akarom mondani, hogy… ha nem zavar téged, akkor… itt is aludhatnál… khm… ezen
az ágyon…
-
Biztos, hogy ezt jó ötletnek
találod? – kérdi, vigyorogva.
-
Én… nem tudom – temetem az
arcomat a tenyereimbe, zavaromban. – Én… csak nem akarom, hogy azon a
kényelmetlen széken kelljen aludnod.
-
Ami igaz az igaz, hogy valóban
kényelmetlen egy kicsit, de meglehet szokni – vonja meg a vállát, amikor az
ujjaim között kikukucskálok felé.
-
Szóval… khmm…. akkor?
-
Oké – mondja egy pár másodperc
gondolkodásnyi idő után, majd lerúgva a cipőit, felfekszik mellém az ágyra,
amin én úgy helyezkedem el közben, hogy ő is felférhessen.
Oldalra fordulunk mind a ketten,
egymással szemben.
Egyrészről furcsának és zavarónak
találom ezt a jelenetet, másrészről pedig a szívem heves dobogásából
kifolyólag, mégis örülök annak, hogy nem hátráltam meg, és kértem, hogy itt
maradjon velem.
A kettőnk közt lévő kezeinket, egy
váratlan pillanatban Cortez kulcsolja össze.
-
Jó éjt – suttogom felé.
-
Jó éjt – suttogja vissza, mire
lehunyva a szemeimet, hamarosan elnyom az álom…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése