Azok a furcsa érzések
(Robert)
Olyan hihetetlen és elképzelhetetlen érzések járják át testem minden egyes porcikáját, miközben egy gyönyörű nőt tartok a karjaimban. Igen, Kristen gyönyörű. S azt hiszem, nem hazudok, ha azt mondom, hogy nem sok tart attól vissza, hogy megérintsem az ajkait, az enyémekkel. Az illata, annyira bódító, mint a legfinomabb illatú parfüm. A teste karcsúsága, ahogyan a karjaimba csúszik, mintha teljesen beleillene. A smaragdzöld szemei, mint a legszebb és a legbecsesebb gyémánt, amint valaha is láttam. Ha nem tudnám, hogy ki ő… na, jó ez nem jó fogalmazás, hiszen a nevén kívül és azon kívül, hogy abban az iskolában tanul, amelyben tanítok, ja és hogy az apja az igazgató, az égadta világon tényleg nem tudok róla semmit. A lényeg, ha nem „ismerném”, akkor akár megérinthetném, meggyvörös ajkait.
De, Rob… ilyen még se forduljon a fejedben! –szóltam magamra.
Annyira jó volna valahogyan könnyebbnek lennem, súlytalanabbnak, száműzni legalább egy kis időre minden gondolatot, és belefeledkezni esztelen cselekedetekbe…
Miközben, a lassú zenére táncoltunk a tekintetemet az övéibe fontam. Még soha életemben nem láttam hozzá hasonlót. Bár nem ismerem, csupán alig két napja, mégis meg tudtam állapítani azt, hogy nagyon makacs, és hogy sokkal érettebben viselkedik, mint más lány az ő korában. Mintha, valami, avagy valaki ezt a viselkedést követelné. Mármint a magabiztosságot és a felelősség teljességet. Talán Mr. Stewart, van rá ilyen hatással? Nem… ezt nem hiszem. Itt valami másnak kell lennie.
Elég volt Robert! Mit érdekel az téged, hogy mi az oka a viselkedésének? Ő csak egy lány a sok közül, aki ráadásul még az egyik tanítványod, ráadásul a főnököd lánya!
- Öm, Rob… Rob? –hallottam meg a világ leggyönyörűbben csengő hangját. A hang tulajdonosára tekintve, azonnal visszatértem a valóságba. – Ki kell mennem a mosdóba. –
- Rendben. Menj csak. Én, meg azt hiszem, iszom egyet. –mondtam. Vagyis inkább, csak hörögtem.
Miután már nem láttam távolodó alakját, egy fejrázás közepette a pulthoz mentem. Ahol, egy igazán erős italt kértem Nate-ről.
Amint az ital egy húzással lehúztam, meg is éreztem égető hatását. De nem érdekelt. Csak, azt akartam, hogy segítsen kiüríteni a gondolataimat. Még egyet kérve, fordítottam az asztalunk irányába a fejem. Ő már épp helyet foglalni készült, amikor egy fiatal srác elállta az útját. A látottak alapján, bizonyára ismerhetik egymást, mert egy baráti öleléssel köszöntötték egymást. Majd pár másodperc elteltével, már a sráccal táncolt.
Egyik énemet bosszantotta, amiért mással táncol már. Azonban a másik énemet pedig, egy cseppnyi felszabadulás csapta meg. Talán jobb is, hogy megjelent ez a srác. Legalább megóv attól, hogy valami ostoba örültséget csináljak. Hogy eltereljem a figyelmet Kristenről, a pultnál ülő csinos szőke hajú lányt kértem fel táncolni.
Akárhogyan is próbáltam nem rá gondolni, mindig az a pillanat jelent meg a lelki szemeim előtt, amikor őt tartottam a karjaimban, s együtt táncoltunk.
- Hé, szépfiú, nem jössz fel hozzám? –kérdezte, meg a lány, miközben az ujjait végig húzta a nyakam vonalán.
Válasz helyet csak bólintottam egyet, majd a derekára simítva a kezemet, sétáltunk ki a clubból.
Kristenre pillantva, észrevettem amint ő is engem néz. Azonban, semmit sem tudtam kivenni a szemeiből. Ugyan is, a mellettem lévő szőkeség, maga felé fordította a fejemet.
- Ugye, kocsival jöttél?
Mire egy újabb bólintás volt a válaszom. Kiérve az utcára, a hűs levegő, szinte ébresztőként hatott rám. Mégis mi a fenét művelek itt. Egyáltalán nem akarok én egy éjszakás kalandok híve lenni. Többé már nem.
De mégis hogyan koptassam le? Mintha valaki odafent meghallotta volna a kérdésemet, megcsörrent a mobilom.
- Haver, mégis hova a fenébe tűntél el? Komolyan képes voltál minden köszönés nélkül, lelépni egy csajjal anélkül, hogy bemutattad volna nekünk? –támadott le a kérdéseivel Sam.
- Nem, dehogyis. Máris visszamegyek. –mondtam, majd ki is nyomtam, a készüléket.
A rám várakozó, idegesen toporgó lány felé fordulva, bocsánatkérő tekintettel néztem.
- Ne haragudj, de ez most nem fog összejönni. Az egyik barátom, akivel eljöttem ma ide, eléggé leitta magát. És haza kell, hogy vigyem. –hazudtam.
- Más esetleg nem tudná hazavinni?
- Nem. Ugyanis a többiek mind leléptek. –
- Kár, hogy közbejött a barátod. –mondta, ajak biggyesztve.
- Sajnálom. Majd találsz egy másik pasit, akivel nem vész majd kárba az estéd. Minden jót. Szia.
- Neked is.
S, azzal ott is hagytam és visszasiettem a srácokhoz. Visszaérve, mindenki az asztalnál ült. Azonban valakit ha, nem is igazából, hanem kíváncsiságból, de hiányoltam az asztaltól.
- És a barátod, Kristen? –kérdeztem, miután elmagyaráztam röviden a történteket a cserbenhagyott lánnyal.
- Kiről beszélsz? –kérdezte értetlenkedve.
- Hát, akivel táncoltál. Nem is olyan rég.
- Ja, hogy ő? Ő, csak egy régi ismerősöm. A ’ barátnőjével ’, és a barátaikkal jött el ide. –magyarázta, mindvégig a szemembe nézve.
- Óh, értem. –dünnyögtem.
Ezután Sam felkérte Kristent táncolni. Én, Marcus és Sissy az asztalnál maradtunk. Az utóbbi kettő, igencsak megtaláltak a közös hangot, mert annyira belemerültek a beszélgetésbe, hogy szerintem, nem is észlelik a körülötte lévőket. Bobby, egy ismeretlen lánnyal kezdett el táncolni, míg Tom, Sarah-val.
Már épp a gondolataimba merültem volna, amikor Sam hirtelen megjelent előttem, és Krisetennel együtt felhúztak asztaltól. Csak hogy Tomékkal egy kisebb kört tudjunk alakítani.
Nem akartam azzal foglalkozni, hogy Kristen és a barátnői a tanítványaim. Csupán egy – egyszerű lányokként tekintettem rájuk, az elkövetkező órákban. Önfeledten, róttuk a táncokat akár mindannyian együtt, akár párként…
Lassan az idő hajnali négyre járt, s mivel én már lassacskán kezdtem kijózanodni, ahogyan Bobby is, ezért én vállaltam a csapat egyik felének a hazafuvarozását. Míg Bobby a másik felét. Mivel, Sarah és Tom egymásra voltak tapadva, így a lányok hazafuvarozása rám maradt. Amiért nem tudtam, hogy szitkozódjak –e az égre, vagy inkább hálát adjak. Ugyan is, az én megszemélyesítő démonom, került mellém az anyósülésre.
Egész utón, néma csend telepedett a kocsiban. Egyikünk se szólt semmit. Amit nem tudtam eldönteni, hogy jó –e vagy rossz.
Időnként a beálló csöndet, én szakítottam meg azzal, hogy megkérdeztem merre kanyarodjak be. De, természetesen nem tudtam megállni, hogy ne vessek Kristenre, egy – egy pillantást. Ilyenkor, néha a tekintetünk összefonódott. Amit azzal szakítottam meg, hogy az útra figyeltem…
Időközben meg is érkeztünk Kristenék házához, ami elég nagynak és elképesztőnek nézett ki. Leparkolva a házhoz, kipattantam a kocsiból, majd Kristen térfeléhez érve, kinyitottam neki az ajtót.
- Köszönöm. –vetett rám egy pillantást.
- Nincs mit. –feleltem, időközben sebbe dugott kézzel, miközben arra vártunk, hogy Tom és Sarah elszakadjanak egymástól.
- Sarah gyere már. –noszogatta a két lány, a talpán alig álló barna hajú lányt.
- Jól van, megyek már! – felelte egy kicsit hangosabban.
- Ne kiabálj, még felébreszted Jamie-t. –csitítgatta Kristen.
- Ja… hoppá. Bocsánat ígérem, meg se mukkanok, hagyom, hogy a kis hercegnőnk aludjon. Jó éjt fiúkák. –intett felém Sarah, majd Sissy-re támaszkodva mentek a kapu felé. Amin keresztül, pillanatokon belül el is tűntek.
- Bocsánat, Sarah miatt. Ilyenkor, amikor iszik, néha bohókásabb, mint józanul. Köszönöm, a lányok nevében is ezt a remek estét.
- Semmi baj. Örülök, hogy jól éreztétek magatokat. –feleltem, az igazat.
Hiszen, tényleg örültem, hogy legalább ők jól érezték magukat. Nem úgy, mint én. Aki egyfolytában őrlődött, azon hogy mit szabad és mit nem.
- Szép álmokat, Kristen. –leheltem egy apró csókot az arcára.
- Neked is. –felelte, zavartan. Majd hátat fordítva nekem, közeledett a kapu felé.
Azonban, mielőtt ő is eltűnhetett volna a kapu mögött, még egyszer hátra pillantott. Mire, önkéntelenül is mosolyra húzódott a szám.
Visszaszállva a kocsiba, Tom már a hátsó ülésen be is aludt. Mielőtt, elfordíthattam volna a kulcsot, a szemem megakadt kis fekete tárcán. Amit miután a kezembe vettem, s megfordítottam, egy képet véltem felfedezni. Az egyik személy az Kristen volt, míg a mögötte álló egy sötét hajú srác, aki mintha szerelmes pillantással nézett volna rá.
- Ki lehet ő? –tettem fel magamnak ezt a kérdést, amikor egy hangos kopogást hallottam meg a kocsim ablakán.
Lejjebb tekerve a kocsi ablakát, Kristennel találtam szembe magam.
- Ne haragudj, ha megijesztettelek. De a tárcám a kocsiban maradt. –mondta.
A kezembe lévő tárcát azonnal ki is adtam neki, leplezve a kíváncsiságomat arról, hogy ki is lehet az a fiú, aki a képen van.
- Parancsolj.
- Köszönöm. Szia. –elvette, s már vissza is ment a házba.
- Szia. –mondtam, de már kételkedtem abban, hogy meg is hallotta volna, a köszönésemet.
A bennem rejlő kíváncsisággal, indítottam… ezentúl már hazafelé…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése