Megérkezés San Franciscoba
(Kristen)
Másnap reggel egyrészt idegesen, másrészt pedig izgatottan másztam ki az ágyamból. Először is a szekrényemhez léptem, amelynek az aljából előhalásztam, az egyik fekete színű bőröndöt. Amelybe egy pár darabot a saját ruháimból, és a Jamie ruháiból is tettem.
Majd amikor meggyőződtem arról, hogy minden egyéb olyan cuccot elpakoltam, amelyre netán szükségünk lehet, egy gyors zuhany után, felöltöztem. A választásom egy hosszú fehér ruhára esett, amelyen piros pipacs virág minták virítottak. Bár, nem igazán voltam sohasem a hosszú ruhák híve, de most ez alól mégis kivételt tettem a mai napon. Egyrészről, mert a szokásosnál is melegebben sütött a nap. Másrészről pedig, tetszeni akartam Robnak.
A hajamat kifésülve hagytam, hogy a vállamra bomoljon. Míg az arcomra, enyhe alap sminket raktam fel. Valamiért soha sem, szerettem, a túlzottan erő sminket. Így mindig csak a halvány alapoknál maradtam.
Levéve a földszintre a bőröndöt, és a kistáskámat, amelybe a fontos iratainkat tettem le, álltam neki a reggeli készítésének.
A reggeli elkészítése után, anya számát kezdtem el tárcsázni. De, senki nem vette fel. Amit eléggé is furcsállottam. A faliórára pillantva az idő, már nyolcat mutatott. És általában ilyenkor már anyáék már rég fent szoktak lenni. Akkor mégis miért nem veszik fel azt a telefont? Nem értem.
Gondolataimból, az éppen ismét másnapos Sarah zavart ki.
- Kávét, és egy aszpirint. – nyöszörögte, közben levágta magát a székre. Helyesbítek, a szék mellé vágta le magát. – Hogy… az, a rohadt! – szitkozódott, mérgesen miközben felsegítettem őt a székre. – Kösz.
Eleget téve kérésének, elé tettem egy tabletta gyógyszert és mellé egy pohár vizet. Majd azt követve, kiöntöttem neki a szokásos reggeli kávéadagját, a reggelije mellé.
Időközben Sissy is csatlakozott hozzánk, aki bár a múltkori estéink után tegnap igencsak többet ivott a kelleténél, mégis kevésbé tűnt másnaposabbnak, mint Sarah.
Neki is ahogyan Sarahnak, ugyanúgy elébe tettem egy szem aszpirint, egy pohár vizet, és szint úgy a reggeli kávéadagját. Mivel reggelit, azt most nem kért.
Miközben ők lassan kezdtek kilábalni a másnaposságból, én újra a szüleimet, számát tárcsáztam. De, most sem jártam sikerrel. Ami eléggé bosszantott. Sőt ráadásul, aggodalommal is töltött el.
Mi van, ha valami baja esett valamelyiküknek?
Jó lehet, hogy nem kellene rögtön a legrosszabbra gondolni, de mégis, ha nem tudom őket elérni sehogy sem, akkor mégis mire tudnék gondolni?
- Kris, egyébként te hova készülsz ilyen csini ruhában? – rángatott vissza a jelenbe, újra barátnőm. - Hm?
- Öm… tegnap este Rob megkérdezte, hogy nem –e töltenénk el vele és a kislányával, Emmával, ezt a hétvégét Jamie-vel. Mire, igent mondtam. Hiszen, tudjátok, hogy Jamie mennyiszer rágta már a fülemet azért, hogy újra találkozhasson Robbal és Emmával. De, ugyanúgy magam miatt is igent mondtam. Legalább így, tisztázni tudjuk a kettőnk kapcsolatát. – vázoltam fel, röviden Rob tervét. Amikor meghallottam Jamie hangját.
- Mami? – kiáltotta kislányom.
- Itt vagyok kicsim. – szaladtam ki a konyhából, és amikor megpillantottam őt, azon nyomban a karjaimba kaptam.
S egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el ajkaimat.
- Még is miért nem vettétek fel a telefont? Már, vagy egy órája, hogy próbáltalak titeket utolérni. – fordultam, a szüleim felé.
- Ne haragudj kicsim, csak mind a ketten otthon felejtettük a telefonunkat. – mondta anya, miközben köszönésképpen megölelt, ahogyan apa is tette. – De, mi most már megyünk is. Mert még különben lekéssük a gépet.
- Milyen gépet? És hova is mentek ti? Már, ha szabad kérdeznem. – néztem rájuk, kérdőn.
- Hát, Párizsba. Nem emlékszel? Ma van a huszonötödik házassági évfordulónk, ami folytán te szívem két Párizsba szóló repülőjeggyel ajándékoztál meg minket.
- Óh… tényleg. El is felejtettem. – csaptam a homlokomra –csak is képletesen -. – Hát, érezzétek jól magatokat, és vigyázzatok egymásra. Na, siessetek, mielőtt tényleg lekésitek az a gépet.
Azzal egy búcsú puszit adtak nekem és Jamie-nek egyaránt, majd távoztak is.
Amint az ajtó bezáródott a szüleim után, Jamie-vel az ölemben tértem vissza a konyhába, ahol a lányok kis híján majdnem megfojtották a lányomat.
- Hé! Azért, ha kérhetem, hagyjátok a lányomat életben! – szóltam rájuk nevetve, amikor egy tál müzlit raktam Jamie elé.
- Kicsim, van egy nagyszerű meglepetésem a számodra.
- Tényleg? És, mi az? – csillantak fel a szemei, s közben kíváncsian ugrándozni kezdett. – Elárulód, hogy mi az? – kérte, boci szemekkel.
- A-a. Meglepetés. Emlékszel? –kérdeztem, mire bólintott. – Nem sokára megtudod. – nyomtam egy puszit az arcára. – De, előtte vegyük át ezt a ruhát. Rendben? – mire, ismét csak egy bólintás volt a válasza.
Majd megfogva kicsike kezét, lépdeltem fel vele az emeletre, és mentünk a szobájába. Ahonnan a szekrényéből, egy szintén fehér ruhát vettem ki, amelyen vörös rózsás virág minták díszelegtek.
Miközben a rajta lévő ruháit levettem róla, és a fehér ruhácskáját adtam rá, továbbra is bevetette a boci szemeket, hátha beadom a derekam.
Amelyeknek máskor, egyszerűbben bedőltem. De, most nem voltam hajlandó rá. Mert, egyáltalán nem szerettem volna elrontani a neki és az Emmának szánt meglepetést. Ugyan is Robbal még a búcsúzásunk folyamán megbeszéltük, hogy a lányoknak még egyelőre nem mondjuk el azt, hogy együtt fogjuk tölteni ezt a hétvégét.
A hétvégére gondolva, az arcomra boldog mosoly kúszott. Hiszen, együtt lehetünk egy olyan helyen, ahol senki sem ismer minket. Ahol nem kell attól tartanunk, hogy esetleg lebukunk. Csak egyszerűen boldogan élvezhessük majd az előttünk álló két, vagyis a hétfői nappal vegyítve három napot. Ugyanis, nagy örömünkre hétfőn nem lesz tanítás.
- Mami, min mosolyogsz? – tette fel a kérdését kislányom, amikor is egy hangos dudaszót hallottunk meg közvetlen a házunk előtt.
- Csak, boldog vagyok. – nyomtam egy puszit a homlokára. – De, most gyere. Mert, mindjárt meglátod majd a meglepetést.
Azzal lementünk a földszintre, ahol a lányoktól mind a ketten elköszöntünk, majd a táskámat és a bőröndöt megfogva léptünk ki a ház ajtaján. Miközben a kapu iránya felé tartottunk, láttam lányom kérdő tekintetét. Válasz helyet, amint kiléptünk a kapun a házunk előtt parkoló zöld Mercedesre mutattam.
Megközelítve a kocsit, a vezető ülés felöli ajtaja kinyitódott és kiszállt belőle ő.
Egy térd alattiig érő kék farmer nadrágot, egy fekete strandpapucsot, és egy fekete – fehér csíkos rövid ujjú pólót - amely a nyakán gombolós volt -, és egy fekete ray-ban napszemüveget viselt. Sötétszőke hajába a lengedező szél bele – bele kapott.
Egy hatalmasat nyeltem, kinézetén. Hiszen, most is igazán jól nézett ki. Nem is jól, hanem lélegzetelállítóan. Legalábbis számomra igen. De, fogadni mernék, hogy sokan mások is ugyanazon a véleményen lennének, mint most én, ha látnák az előttem álló Adoniszt.
Azonban mielőtt, köszönthettük volna egymást, a kicsi lányom visítva szaladt Robhoz, aki dallamosan felnevetve vonta magához őt.
Az elém táruló látvány, örömmel töltött el. Amiért, a lányom ennyire rajong Robért. Még akkor is, ha most találkozott vele életében másodszor.
Jamie hangjára, a kocsi hátsó ajtaja is kinyitódott, ahonnan a hosszú szőke hajú kislány, Emma mászott ki. Egy hatalmas mosollyal az ajkain közelített felém. Amely engem is mosolygásra késztetett.
Elengedve a bőrönd fogantyúját, és rátéve a táskámat hajoltam le, az éppen felém nyújtózkodó gyönyörű szőke hajú kislányért.
Pár perces, ölelkezésünk után a két lány lekéredzkedett az öleinkből, csak hogy egymás is megölelhessék.
A helyezetett kihasználva, Rob elém lépett és egy apró csók kíséretében az ölelésébe vont, ahogyan perceken ezelőtt a lányomat…
- Mami, ez volt az a meglepetés, amit mondtál? – kérdezte meg Jamie, amikor már javában elhagytuk Los Angeles városát.
- Igen kincsem. – fordultam hátra hozzájuk.
- De, ez mellett még egy meglepetésem van mind a hámotok számára. – szólalt meg Rob, is mosolyogva.
- És, mi az? – tette fel Jamie újra azt a kérdést, amelyet nem sokkal ezelőtt még nekem is feltett.
- A meglepetés az meglepetés. – jelentette ki Rob, feléjük kacsintva.
- Aj, papa! Ne csináld már! – kérlelte az apját Emma, de Rob továbbra is hajthatatlan volt.
Amikor mind a ketten rám néztek, azokkal a hatalmas nagy boci szemeikkel, én is kérlelni kezdtem Robot.
- Tudjátok, ez nem ér! Ha, mind a hárman ilyen szemekkel néztek rám, én egyszerűen nem tudok ellenállni nektek. – sóhajtott egy nagyot Rob, beletörődően.
Mire a lányok, kíváncsian várták, hogy Rob elmondja a meglepetésének okát.
Azonban, mielőtt elmondhatta volna szólásra nyitottam a számat.
- Ne. Ne mond el. – kértem, mire kérdőn tekintett vissza rám. – Bár, engem is majd megöl a kíváncsiság. De mivel, Rob meglepetést szánt nekünk, így ne rontsuk el azzal, hogy arra kérjük, mondja el. Próbáljuk meg kivárni. Rendben?
- Rendben. – felelték egyszerre.
Rob, egy féloldalas mosolyt küldött felém, majd az egyik kezével összekulcsolta az ujjainkat…
Az út további részében, a kocsiban, a rádióban időnként felcsendülő zene hallatszódott csak…
San Franciscóba érve, több mint hat órás utazás után, Rob egyszer csak leállította a kocsit.
Kérdő tekintetem láttán, rögvest választ is adott.
- Megérkeztünk. – felelte mosolyogva.
Majd azzal kiszállt a kocsiból, és a hátsó ajtóhoz érve vette ki a lányokat. Követve őt, én is kipattantam a kocsiból, majd a tekintetem az előttünk álló csodálatos házra esett. A házalja zöldre festett deszkákból álltak, míg fölötte a falak krémszínűre voltak festve.
- Itt fogunk mostantól lakni? – tette fel a kérdést Emma, mire meghökkenve bámultam hol rá, hol pedig Robra. Aki elnevette magát, a kérdés során.
- Nem. Vagyis csak három napig. Keresztapu ajándéka volt. – mondta, miközben a csomagjainkkal együtt ment fel a fa deszkás lépcsőn. – Szerintem, menjünk be. – javasolta, miután kinyitotta a ház ajtaját.
Belépve a házba, a lélegzetem is elállt.
A ház megfelelően kék és fehér színben játszanak, de a tengerpart, a homok és a napsütés narancsos tónusai is megjelennek imitt – amott. A nappaliban egy márványkandalló állt. A padló, pedig hajópadlóból ált. A nappali és az étkező között egy ablak volt. Amelyhez egy tolóajtót is rögzítettek. A nappaliban a fehér és a homokszín szerepelt. Rattan kanapéval – fotellel, és egy tömörfa dohányasztal volt elhelyezve egyszerű bútorként. Kiegészítőként hajólámpák lógtak a menyezettről, a falakon a tájképek a tengerparti élet szeretettét sugallták.
Az étkezőben egy mozgalmas tengerparti hangulat, és a sok faanyagnak köszönhetően a meghittség és az intimitás volt jelen. Izgalmas látványt nyújtott a csempézett kandalló az étkezőasztal mögött. A tömör juharfa asztalt rattan székek vették körül.
A földszinti helyiségekből utunk a tetőtérbe vezetett, ahol a hálószoba letisztult világát klasszikus stílusú, restaurált bútorok tették hangulatossá. Nem lehetett nem észrevenni a tengerkék kandallót, valamint a hatalmas franciaágy mögött a fél fal méretű háttámlát. Legalább ennyire volt különleges a fürdőszoba is, amely süllyesztett káddal és kényelmes szépítkező pulttal, a szoba varázsos benyomását kelti.
A vendégszobában egy szögletes vonalú kanapé, egy pácolt fatörzs dohányasztalka és a műkristállyal töltött, apró gipszkarton dobozokra állított üvegcsék, a modern ízlésvilágot tükrözték.
Majd végül az emeleten lévő utolsó helyiségbe érve, a szobában kidolgozott kovácsoltvas ágy állott. Az ágy fölött pedig két evező lapát volt fel szerelve. Míg a kandalló felett, egy újabb tengerparti festmény állt. Ebben a szobában a falakon a kék szín dominált.
Míg a hálóban leginkább a fehér szín.
- Na, mit szóltok hozzá? – szólalt meg egy kis idő után Rob, miközben kíváncsian fürkészett mind a hármunkat.
- Nagyon, szép ez a ház papa. Nekem nagyon tetszik. – felelte először Emma.
- Nekem is nagyon tetszik. – mondta egyetértően Jamie.
- Ez, egyszerűen csodálatos. A hely, maga a ház és amilyen hangulatot ad. Káprázatos. Vagyis, gyönyörű. – suttogtam, még mindig a látvány hangulatába kábulva.
- Örülök, hogy mind a hámotoknak tetszik. – mosolygott, boldogan Rob. – De, én most elmegyek valami vacsoraféléért, ti pedig addig csak nyugodtan rendezkedjetek be. – utasított minket Rob, majd amikor kilépett az ajtón utána szaladtam.
- Siess vissza. – kértem, majd megcsókoltam.
- Körülbelül fél óra, és már itt is vagyok. – felelte. – A hálószoba, csak is a miénk szépségem. – suttogta ajkaimba, majd egy utolsó csók után, beszállt az autójába és elhajtott.
Én pedig visszatérve a házba, segítettem a lányoknak elrendezkedni a „közös” szobájukban. Utána pedig a sajátom és Rob cuccait is elrendezgettem a „mi” szobánkban. Majd, a lányokkal türelmesen vártunk, Rob visszatértét. Aki ahogyan ígérte is, fél óra múlva meg is jött.
A vacsora jelen pillanatban, most hamburger és sült krumpli volt. Aminek a két lány nagyon is örült.
Miután elfogyasztottuk a „vacsoránkat”, a lányokat fürödni invitáltuk. Hiszen, már az idő fél nyolcat mutatott.
Amikor sikeresen sikerült megfürdetnünk őket, Rob elaltatta őket. Én pedig addig, visszamentem a nappaliba, ahol helyet foglaltam a kanapén.
Nem sokkal később, Rob egy enyhe fáradt sóhajjal ült le mellém. Majd mielőtt bármelyikünk is megszólalhatott volna, összekulcsolta ujjainkat.
- Tudod, nagyon boldoggá tettél azzal, hogy igent mondtál. – nézett mélyen a szemeimbe, majd tovább folytatta. – Amióta először megpillantottalak, egyetlen egy nap sem telt el úgy, hogy nem gondoltam volna rád. Eleinte, a pimaszságod bosszantott. De, az után rájöttem, hogy végül is ez tetszett nekem. Mármint, a pimaszságod. Vagyis az is. Majd, amikor fejen talált az a labda. Egy furcsa érzés járta át a testem. Féltettelek és, aggódtam miattad. Nem, mint az egyik diákom miatt, hanem úgy, mint aki hozzám tartozik. Amikor nem sokkal a baleseted után, sírni láttalak. Egyszerűen meg akartalak valahogy vigasztalni, csak azt nem tudtam, hogy hogyan. Nem akartalak sírni, látni téged. Azt akartam, hogy ugyanolyan mosolygós, és pimasz légy. Mint amilyennek megismertelek. Majd amikor clubban összefutottunk, nem tudtam levenni rólad a szemem. Ezért is kértelek fel akkor táncolni. Veled akartam lenni, bár magam sem tudtam, hogy miért. Ahogyan azt sem, hogy miért kezdtem el hozzád kötődni. Amikor a játszótéren találkoztunk, és a lányaink kitalálták az a játékot. Én, nagyon boldog voltam. Boldog voltam, mert, sikerült megismernelek téged, legalábbis egy kicsit. Boldog voltam, amiért együtt lehettünk. Az a nap volt életem egyik legszebb napja. Azután amikor a szüleid vacsorára hívtak hozzájuk, és te is ott voltál, végig azon kattogott az agyam, hogy miként is hívhatnálak el téged, mondjuk egy randira. Vagy valami ilyesmire. A vacsorát követő napokban, amikor nem láttalak, és még az óráimon sem, hiányoztál nekem. Rossz érzés volt, hogy nem láthattalak, s hogy nem hallhattam gyönyörű hangod. Majd amikor a clubban, a karjaimban tartottalak, és megcsókoltalak, és te viszonoztad is a csókomat, földöntúli boldogság járta át a testemet. Az óta a nap óta erre a napra vártam, hogy veled lehessek egy olyan helyen, ahol senki sem zavar minket. Ahol nyugodtan el tudom mondani neked az érzéseimet. Imádom, a gyönyörű smaragdzöld szemeidet. Imádom, a dallamos hangodat. Imádom a mosolyodat, ahogyan az egész lényedet is. Szeretnék veled lenni, és nagyon kedvelek, Kristen.
A vallomásának a végéhez tértele után, azt vettem észre, hogy a szemeimből néhány könnycsepp kigördült. Szinte, ugyanazokat a szavakat, gondolatokat mondta ki, amelyek bennem is rejtőztek. Én is, ugyanúgy éreztem minden egyes adandó alkalommal, ahogyan ő. S ez a tudat, boldogsággal öntött el. Mert, mostanra választ kaptam azokra a kérdésekre, amelyekre kerestem is a választ.
- Nem is tudom, hogy mit is mondhatnék erre. Hiszen, bennem is ugyan ezek a mondatok fogalmaztak meg, mint amelyeket te most ki mondtál. Amikor nem láthattalak, te is hiányoztál nekem. Amikor mellettem voltál, egésznek éreztem magam. Veled lettem egész Rob. Tudod, még senki sem mondott nekem ilyen kedves szavakat, mint amilyeneket te mondtál az imént. Én is kedvellek Rob. És, szeretnék én is veled lenni. – vallottam meg, én is az érzéseimet röviden.
Néhány másodperc erejéig, egymás tekintetében elveszve ültünk. Egyszer csak Rob, az egyik kezével lágyan végig simított az arcomon, majd elkezdett felém hajolni. Tudtam mit szeretne, így én is felé hajoltam, mind addig, amíg a fejünk egy szintbe nem érkezett.
Megérezve meleg leheletét, a szemeimet lehunytam, az ajkaimat pedig résnyire nyitottam. Amelyeken-másodperceken belül, megéreztem az övéit. Lágy, ám de mégis szenvedélyesen – érzéki csókot váltottunk.
Ajkaink elválasztása után, Rob a karjait körém fonta, amelybe én boldogan bújtam bele. Majd, egymást ölelve, a kanapén ért utol minket a boldog és egyben kellemes álmok tengere…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése